Home / A függöny mögött / Interjúk / A jó színház az mindig alternatív
A jó színház az mindig alternatív

A jó színház az mindig alternatív

Hudi Lászlóval a Trafóban látható Optimista est rendezése kapcsán beszélgetünk a borbély “üzletében” polaritásokról, militarizmusról és a színház értelmetlen címkézéseiről… egészen reménykeltően.

  • Miért érzed, hogy kis hazánkban mostanság még inkább rá kell erősíteni az optimizmusra ?
  • Engem nem az optimizmus erősítése motivált. Nem létezik optimizmus pesszimizmus nélkül. Olyan nincs, hogy valaki optimista és közben soha, egyetlen helyzetben sem pesszimista. De fordítva sem igaz, tehát, ha valaki pesszimista, akkor sem létezhet valamennyi optimizmus nélkül. Csak akkor beszélhetünk optimizmusról, ha akkor is van remény, hogy jól menjenek a dolgaink, ha éppen rosszul mennek. Sokkal inkább az érdekelt, hogy a végletek, a megosztások hogyan fogják harapófogóba az életünket, holott nem akarunk ideológiai-gondolati csapdákba esni, csak élni akarnánk. Burjánozni.

 Kerestem például azt a szituációt, amely alkalmas arra, hogy a közönséget az előadás részének tekintse. Aztán olyan szövegeket kerestem, amelyek ezt az életben megélt polarizációt képviselik. Volt egy szövegalap, ami egy fajta inspirációs közegként szolgált, ez Beckett Ó, azok a szép napok című darabja. 

  • Arról beszélsz, hogyan hányódik az ember a a két végletes pólus között …
  • Igen, engem az érdekel, hogy az ember hogyan kerül olyan szituációba, amikor a sarokba szorul, falhoz állítják. Hogy hogyan vergődik az ember ilyen helyzetekben. Erről akartam beszélni.
    fotó: Mihalicz Máté

    fotó: Mihalicz Máté

  • Milyen szempontok szerint állt össze az előadás? Volt valamilyen elképzelésed a szöveggel, a struktúrával kapcsolatban vagy teljesen kollázsszerűen képzelted el, és ami szembe jött, azt belegyúrtad?
  • Természetesen volt kész koncepcióm. De ez a koncepció több szálon futott. Kerestem például azt a szituációt, amely alkalmas arra, hogy a közönséget az előadás részének tekintse. Aztán olyan szövegeket kerestem, amelyek ezt az életben megélt polarizációt képviselik. Volt egy szövegalap, ami egy fajta inspirációs közegként szolgált, ez Beckett Ó, azok a szép napok című darabja. (“Amiben belesüllyedünk, sőt egyre jobban benne vagyunk”). Ez volt az a szempont, az az anyag, amin keresztül azt kerestem, hogyan tudnánk a legjobban kifejezni azt, amit szeretnénk. E köré gyűjtöttem olyan asszociációs pontokat a bennünket körbevevő világunkból, internetes közegekből, de filozófiai gondolatokból is, amelyek a Beckett-műben felmerülő szituációkhoz képest működni tudtak ebben az előadásban. Sok más helyről kerestem még, illetve én is írtam motívumokat, és végül ezeket gyúrtam egybe.
  • Szokatlan eszközökkel, módszerekkel élsz: – ahogy mindent kifordítás – az internetes közeg, az okos telefonokat nem ki, hanem bekapcsoljuk az előadás előtt…
  • Ez nem lineáris dramaturgia alapján készült előadás. Hozzá vagyunk szokva ugyanis a lineáris történetvezetéshez: van egy főhős, bizonyos dolgok történnek vele, vannak ellen-főhősök, ezek a figurák összetűzésbe keverednek. Adódik valamilyen konfliktus, az valahogy megoldódik, elérkezünk a katarzishoz és onnantól kezdve más emberként nézzük a világot. Ez a lineáris dramaturgia: valahogyan eljutunk A-ból B-be. Ezt énvilágéletemben problematikusnak tartottam, mert ez egy manipulativ rendszer, a nézőt kiszolgáltatja a “(történet)vezető” kénye-kedvének, elaltatja a néző tudatosságát. . Én még a hetvenes, nyolcvanas években nőttem fel, tehát a hazugságra, a manipulációra érzékeny vagyok. . Mostanra már az egész világ dramatizálttá vált, a hírektől kezdve minden drámai hangvételű, sőt az a cél, hogy minél drámaibb legyen a problémafelvetés, minél jobban játszani lehessen a közönséggel. Én egyfajta nem-lineáris, körkörös dramaturgiával dolgozom a legtöbb esetben. Talán úgy lehet legjobban jellemezni a két munkamódszer közötti különbséget, hogy míg a a lineáris gondolkodásmódot egy vonallal, addig a nem-lineárisat gömbszerűen lehet ábrázolni.

…egy középpont körül forog az egész és minden mindennel kapcsolatban van, a rendszerben minden asszociációs kapcsolatban van mindennel. Ebben az előadásban a középpont egyik rétege talán ez a fajta beszorultság: a végletek, a polarizáció közé szorult ember néha tragikus, néha pedig komikus vergődése. De triviállissá válnak a megfogalmazott megfejtések, mert egy költői alapállásról van szó. Olyan ez, mint a hagyma: bármelyik rétegét lefejted, egy újabb önazonos réteget találsz, míg a végén, a hagyma közepén nincs semi. A hagyma struktúráját ez a körülölelés adja. Tulajdonképpen ez a megfejhetetlen viszonyrendszer tartja fönt az egész alaphelyzetet.

  • Egyfajta középpontra irányuló összpontosításra gondolsz?
  • Igen, egy középpont körül forog az egész és minden mindennel kapcsolatban van, a rendszerben minden asszociációs kapcsolatban van mindennel. Ebben az előadásban a középpont egyik rétege talán ez a fajta beszorultság: a végletek, a polarizáció közé szorult ember néha tragikus, néha pedig komikus vergődése. De triviállissá válnak a megfogalmazott megfejtések, mert egy költői alapállásról van szó. Olyan ez, mint a hagyma: bármelyik rétegét lefejted, egy újabb önazonos réteget találsz, míg a végén, a hagyma közepén nincs semi. A hagyma struktúráját ez a körülölelés adja. Tulajdonképpen ez a megfejhetetlen viszonyrendszer tartja fönt az egész alaphelyzetet.
  • Murányi Tündével mennyire tudtatok együtt dolgozni, hogy ez az elképzelés jól megvalósuljon?
  • Nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. Tünde olyan hihetetlen alázattal próbált, hogy én magam nagyon-nagyon meglepődtem. Azért ne feledjük, hogy egy Jászai Mari-díjas, óriási tapasztalattal rendelkező színésznőről van szó, aki – ezért vagy épp ennek ellenére – mégis olyan mértékben, olyan nyitottan tudta átadni magát a munkának, ami egészen fantasztikus volt. A színészek szeretik megkapni a szövegkönyvet, azt idővel megoldják, megfejtik és analizálják a bemutató környékére. Tündével viszont együtt lehetett megkeresni még a szavakat is, hogy mi az, ami számára hiteles és belülről jön. Ez annál is fontosabb, mert Tünde személyiségére épül, belőle építkezik ez az előadás.
    fotó: Mihalicz Máté

    fotó: Mihalicz Máté

  • Kicsit amúgy is úgy tűnik, mintha az előadás alatt Tünde valakinek a megérkezésére várna…
  • Nem valaki megérkezését, sokkal inkább az előadás megszületését várja. A darab arról szól (ha már a történetet keressük), hogy nincs előadás és valamit kezdenünk kéne együtt , ha tudunk. Vigyázni kell a szavakkal, mert az interaktivitás szó kapcsán az emberek azt hiszik, hogy ki kell menniük a színpadra és tótágast kell állni, amitől mindenki rettentően fél. Én ebben az előadásban, meg másban is, inkább a megszólítottságot hangsúlyozom. Tehát nem arról van szó, hogy a nézőnek részt kell venni az előadásban, miközben nyilván ez történik. Ha ugyanis a sötét nézőtéren ül a néző, kényelmes plüss-székben, nélküle akkor sincs előadás. Szükség van a néző szemére, a gondolataira, mert akkor lesz egész és kerek az az élmény, amit színháznak hívunk. Ebben az előadásban egy kicsit előrébb van tolva a néző, és tényleg partnernek – a színész partnerének – tekintjük. Nem az a lényeg, hogy nézőként tevőlegesen rész vegyen az előadásban, hanem sokkal inkább a valódi megértés által legyen jelen. Persze hozzá is lehet szólni, a mi előadásunkban nyitottak a helyzetek, de van egy konkrét menete az előadásnak, amit Tünde irányít. Tünde közvetít egy bizonyos életérzést, és ezen az úton nagyon pontosan végigmegyünk.
  • Nyilván volt valami nagyon provokatív szándékod azzal, hogy AK 47-es gépfegyver is szerepel kellékként a darabban?
  • Részemről ez egyáltalán nem provokáció. Az előadás másik fonala arról szól, hogy ha belemegyünk a háborúsdiba, ha bármilyen fegyvert fogunk egymásra és harcolni kezdünk, akkor ott a kultúrának vége, nem marad előadás, amit eljátszhatnánk, és nem marad senki, akinek eljátszhatnánk. Attól a perctől kezdve, ha bármelyik hadseregbe beállunk, akkor ott többé nincs kultúra, a színházban, a színháznak nem marad ember.

Én ebben az előadásban, meg másban is, inkább a megszólítottságot hangsúlyozom. Tehát nem arról van szó, hogy a nézőnek részt kell venni az előadásban, miközben nyilván ez történik. Ha ugyanis a sötét nézőtéren ül a néző, kényelmes plüss-székben, nélküle akkor sincs előadás. Szükség van a néző szemére, a gondolataira, mert akkor lesz egész és kerek az az élmény, amit színháznak hívunk. Ebben az előadásban egy kicsit előrébb van tolva a néző, és tényleg partnernek – a színész partnerének – tekintjük. 

  • Előbb-utóbb mi magunk is elveszünk, megsemmisülünk.
  • Nincs győztes. Részemről tehát inkább a félelemről akartam beszélni, arról, hogy ez így nem mehet tovább. Amíg ez a háború – bármilyen értelemben is – folyik, ahol a kultúra is fegyverré tud válni, akkor ott vége van a történetnek.
  • Az okos telefonon elérhető információ áradatot, és a Murányi Tünde által megformált karakter személyes küzdelmét a színpadon szándékos kontrasztként kívántad ábrázolni?
  • Igen, noha első olvasatban ez az elidegenítő hatásról szól. Az elidegenítő effektus a színházban mindig azt célozza, hogy gondolkozzunk. Arra szólítja fel a nézőt, hogy vigyázz, ne cask az érzelmeid által , hanem az agyaddal, tudatosan is láss. Ne engedd el magad, gondolkozz, hogy miről is van szó. Ugyanakkor az előadásban használt intranetes rendszer segítségével adott időben, adott emberekkel kommunikálunk, csak azokkal, akik ott vannak a nézőtéren. Ez viszont a közösségi érzést erősíti. Egyrészről ez egy individuális út, amin keresztül ki tudsz lépni az előadásból, másrészről egyúttal utalás is az együttlétből adódóan formálódó közösségre. Mindez nekem azért is volt fontos, mert ahogyan említettem, nincs egyenes vonalú történet, ezáltal a nézőnek is nehezebb mihez kapcsolni ezeket a dolgokat. Az intraneten a nézőknek adott információkkal segítünk kicsit irányba állítani az előadás menetét. Tehát ezek egyfajta lábjegyzetekként szolgálnak, mintha egy könyvet olvasnál, ahol a lábjegyzetekben szerepelnek bizonyos információk, amelyek támaszt nyújtanak az eligazodásban. Ugyanakkor viszont vannak olyan asszociációk is, amelyek tovább lendítik az előadást. Egy sokrétű, több rétegű rendszerben gondolkoztunk, miközben egyértelmű, hogy napjainkban az egész világunk így működik. Sokan persze ellenkeznek ezzel a világgal, miközben egyfolytatában pontosan ezt csinálják. Azt gondolom, hogy minden, ami létezik, annak létjogosultsága van. Nem véletlenül van, ezért aztán érdemes megvizsgálni, mi hogyan működik, mit ad nekünk.
    fotó: Mihalicz Máté

    fotó: Mihalicz Máté

  • Ennek a működési módnak a megértésében hogyan segíthet a színház?  
  • A színház számomra maga az élet. Én nem tudok másképp fogalmazni, ez az egyetlen mód, ahogyan fel tudom dolgozni mindazt a fájdalmat, amit a világ okoz.
  • Az alternatív színházat – ha lehet és érdemes ezt így nevezni – te már jóval ’89 előtt elkezdted idehaza, aztán pár évig Franciaországban folytattad. A jó harminc évvel ezelőtti és a mostani alternatív színház között mi a hasonlóság, és mi az, ami nagyon megváltozott mára?
  • A címkék változnak. A nyolcvanas években nem alternatív, hanem amatőr színház volt. Ez volt az egyik olyan címke, amivel a klasszikus színházi világ – a nagy kőszínházak meg a hivatalos kultúrpolitika összefogásával – megjelölték a többieket, hogy ne kelljen róluk tudni. Ne kelljen őket komolyan venni, el lehessen őket nyomni, mert különben a végén még konkurenciát jelentettek volna. Az volt az érdekük, hogy ne derüljön ki, mennyi pénzből működik az állami, önkormányzati fenntartású klasszikus színházi közeg, és mennyiből az amatőrök. Nyilvánvalóan ég és föld volt akkor is, és most is a különbség.

 Egy sokrétű, több rétegű rendszerben gondolkoztunk, miközben egyértelmű, hogy napjainkban az egész világunk így működik. Sokan persze ellenkeznek ezzel a világgal, miközben egyfolytatában pontosan ezt csinálják. Azt gondolom, hogy minden, ami létezik, annak létjogosultsága van. Nem véletlenül van, ezért aztán érdemes megvizsgálni, mi hogyan működik, mit ad nekünk.

  • Mintha most kísérteties hasonlóságok lennének a független színházak esetében a 10-20-30 évvel ezelőtti helyzettel.
  • Nagyon is. Kelet-Európában vagyunk és a fejekben valahogy nem történt változás.
  • Akkor azt is mondhatnánk, hogy csak a címkék változtak, de az alapvető viszonyok nem?
  • Igen, az az érzésem. Nagyon apró lépések történtek, tehát vannak azért változások. Nem lehet tudni, hogy a mostani támogatásokat mi alapján osztják el, mert a törvényből gyakorlatilag kitörölték az alternatívokat vagy a függetleneket. Pontosabban a támogatás törvényi garanciáit hagyták ki belőle. Azt látom, hogy sem a szakma, sem a kultúrpolitika nem érdekelt abban, hogy Magyarországon jelen legyen egyfajta autonóm kreativitás. Nagyon-nagyon ciki lenne ezt teljesen betiltani vagy eltaposni, ezért aztán minél kisebb rezervátumba, egyfajta gettóba akarják zárni.

A címkék változnak. A nyolcvanas években nem alternatív, hanem amatőr színház volt. Ez volt az egyik olyan címke, amivel a klasszikus színházi világ – a nagy kőszínházak meg a hivatalos kultúrpolitika összefogásával – megjelölték a többieket, hogy ne kelljen róluk tudni. Ne kelljen őket komolyan venni, el lehessen őket nyomni, mert különben a végén még konkurenciát jelentettek volna. 

  • Mintha a 2010-es évek második felében is ugyanazok a reflexek működnének, mint amilyenek a nyolcvanas években voltak.
  • Csak abba kell belegondolni, hogy a magyar színházi közeg, a szakma nagy része ’89-ben büszke volt arra, hogy átmentette azt a struktúrát, ami az államszocializmusban kialakult. Büszkék voltak, mondván, megmentették a színházat. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a szocializmusban felépült struktúrát mentették át egy elvileg, jogilag, meg mindenféle más módon szabad rendszerbe. Önmagáért beszél ez a gesztus.
    fotó: Mihalicz Máté

    fotó: Mihalicz Máté

  • Ettől aztán azóta is mindenki a maga módján szenved.
  • Pontosan erről van szó. A lengyeleknél majdnem összedőlt minden, és aztán szép lassan elkezdték megújítani az egész színházi világot. Ők nem is értik ezt a független-alternatív kontra állami színház problémakört. Náluk annyira nyitott a rendszer, annyira másképp csinálják, mint mi, ott a tehetséges emberek folyamatosan, újra és újra megjelennek és beemelődnek a színházi struktúrába. Ugyanis ott van hely a számukra.
  • Mi az, ami ennek ellenére újra és újra inspirációt jelent?
  • Nincs más választásom.

Én azt csinálom, amit jónak, hitelesnek gondolok. Hiszek abban, hogy egy művészet akkor művészet, ha az személyes és egyedi– tehát egy művész attól művész, ha önmagán keresztül folyatja a világot, újraépíti azt és megmutatja, hogy hogyan működik. Mitől és miért problémás valami az életben, vagy hogyan lehetne örülni. Egy festőnél például soha nem kérdezed meg, hogy ő alternatív-e vagy nem alternatív. Egy írónál sem kérdezed meg, hiszen ő evidens módon a saját személyiségén keresztül ábrázolja a világot.

  • Hogyan tudod kikerülni, vagy épp nem tudomásul venni ezt a megkövesedett, berögzült mentalitást?
  • Én azt csinálom, amit jónak, hitelesnek gondolok. Hiszek abban, hogy egy művészet akkor művészet, ha az személyes és egyedi– tehát egy művész attól művész, ha önmagán keresztül folyatja a világot, újraépíti azt és megmutatja, hogy hogyan működik. Mitől és miért problémás valami az életben, vagy hogyan lehetne örülni. Egy festőnél például soha nem kérdezed meg, hogy ő alternatív-e vagy nem alternatív. Egy írónál sem kérdezed meg, hiszen ő evidens módon a saját személyiségén keresztül ábrázolja a világot.
  • Azt állítod, hogy a színház szempontjából értelmetlen azon vitatkozni, hogy valami alternatív vagy sem?
  • A jó színház az mindig alternatív. Ugyanis mindig alternatívát nyújt a többiekhez képest. Ezek tulajdonképpen értelmetlen címkék. A függetlenségnek egy kicsit több értelme van, mert az, hogy ki nevezi ki az igazgatót, annak már vannak hatalmi-politikai vetületei. Ugye a színházak komoly költségvetéssel dolgoznak, így a politika beleszól a működésükbe, szereti kontroll alatt tartani őket a saját kliensein keresztül.
    fotó: Mihalicz Máté

    fotó: Mihalicz Máté

  • Ezt a politikai értelemben vett függőséget hogyan lehet jól megélni független alkotóként?
  • Ezt nem lehet jól megélni.

Sajnos, hiába minden, a művészet az liberális, hiszen minden alkotó esetében el kell fogadni az ő látásmódját, az ő szempontjait. Nincs más lehetősége az embernek, mint hogy azt csinálja, amit jónak és fontosnak tart. Ez egy belső kényszer, az ember szüntelenül keresi a saját állandó, újraértelmezett helyét. Ha hiteles vagyok önmagamhoz, akkor mindig újra kell pozicionálni önmagamat. A munkám része, hogy folyamatosan figyeljem saját magamat és a világban lévő folyamatokat, és megpróbáljam őket mindig újraértékelni.

  • Az is legalább annyira nyomasztó lehet, amikor szabadulni próbál egy alkotó a műfajra rákényszerített sémáktól, bizonyos látásmódtól.  
  • Ezért is fontos, hogy ne kössék gúzsba mondvacsinált kategóriákkal az embereket. Bizonyos szabályrendszer nélkül persze nem lehet élni, mert különben minden pillanatban újra és újra ki kéne jelölnünk a határokat. Az a lényeg, hogy minél szabadabbak lehessünk, mert a művészet eredendően liberális. Sajnos, hiába minden, a művészet az liberális, hiszen minden alkotó esetében el kell fogadni az ő látásmódját, az ő szempontjait. Nincs más lehetősége az embernek, mint hogy azt csinálja, amit jónak és fontosnak tart. Ez egy belső kényszer, az ember szüntelenül keresi a saját állandó, újraértelmezett helyét. Ha hiteles vagyok önmagamhoz, akkor mindig újra kell pozicionálni önmagamat. A munkám része, hogy folyamatosan figyeljem saját magamat és a világban lévő folyamatokat, és megpróbáljam őket mindig újraértékelni.
  • Akkor végeredményben optimisták lehetünk, hiszen ez segít, hogy az ember ne ragadjon bele hangulatokba, élethelyzetekbe.
  • Igen, pontosan így van. Ez egy folyamatos, állandó feladat. Kérdés, hogy megtehetjük-e?

Csatádi Gábor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top