Home / A függöny mögött / Interjúk / Amikor a bábok és a monodráma találkoznak…
Amikor a bábok és a monodráma találkoznak…

Amikor a bábok és a monodráma találkoznak…

Holnap után kezdődik a Színház- és Filmművészeti Egyetemen a MONOMánia fesztivál. A 33 monodrámát bemutató esemény három résztvevőjével: Csiby Gergellyel, Nagy Petrával és Horvát Márkkal beszélgettünk a bábszínház és a monodráma egymást megtermékenyítő hatásairól, a jelenlét erejéről és a figyelem fenntartásáról

  • Ki mire asszociál: monodráma?
  • Petra: A mi előadásaink, amiket a MonoMánián bemutatunk, úgy születtek, hogy a harmadév végén kaptunk egy feladatot, amit negyedév első félévében kellett abszolválnunk. A feladat az volt: csináljunk egy minimum húsz perces vizsgát, vagy nevezzük előadásnak, aminek rólunk kellett szólnia. Tehát témájában is önmagunkat dolgozzuk föl – ez volt az alapvetés.

Én Esterházy Péternek a Csokonai Lili: Tizenkét hattyúk című művét választottam és egy hetvenöt perces monodrámát csináltam belőle. Tárgyanimációval dolgozom benne, három-négy koncepciót dobtam el addig, mire megtaláltam azt a formát, amivel tényleg tudom működtetni az anyagot. Az volt a feladat, hogy teljesen egyedül csináljuk mindezt.

  • Márk: Tulajdonképpen tudtuk már másodévben, így én már tavaly januárban hozzáfogtam.
    fotó: Éder Vera

    forrás: Nagy Petra

  • Petra: Mi bábosztály vagyunk, a feladathoz még hozzá tartozott, hogy egy felnőtt bábos előadást kell készítenünk. Néhányan olyan anyagot választottunk, amiből komplett monodráma lett és bátran foglalkozhattunk vele tovább.
  • Márk: A passióban három személy szerepel, és mind a három személy én vagyok, csak három különböző életkort, életszakaszt ragadtam ki. Nagyon vicces, mert az egész előadásban mindenből három van. Ha valamiből mégis egy van – az már nagyon fura. Amikor elkezdtem, egy emlékből indultam ki, melyet tavaly a Homokember című előadásunkban írtam le először. Ennek nyomán kezdtem el azon gondolkodni: ha ezt az emléket az egész előadás végén mondanám el, akkor az értelmezni tudná az előtte lezajlott furcsaságokat, amiket kitaláltam hozzá.
  • Gergő?
  • Gergő: Ha összeszámolom, nálam tizenöt, tizenhat különböző karakter jelenik meg a történetben. Van ahol egy totem szobrot használok bábként, van ahol egy papírmaszk segít egy új karakter létrehozásában, és van olyan pontja is az elõadásnak ahol bármiféle külsõ eszköz nélkül jelenítek meg egy szereplõt. A végső kikötés az lett, a feladatot illetően, hogy nem kell konkrétan egy bábnak megjelenni, de valamilyen animáció, elemelés legyen az előadásban.

Mi bábosztály vagyunk, a feladathoz még hozzá tartozott, hogy egy felnőtt bábos előadást kell készítenünk. Néhányan olyan anyagot választottunk, amiből komplett monodráma lett és bátran foglalkozhattunk vele tovább.

  • Hisz mégiscsak bábszakosok vagytok…
  • Gergő: Hát igen, mutassunk valamit abból, mit tanultunk ezen a szakirányon…
  • Petra: Igen, mert ez az egész eredetileg egy bábmesterség feladat volt.
  • Gergő: A vidéki bábszínházi gyakorlaton kívül kaptuk ezt a feladatot IV. év elsõ felére. Úgy alakult az ősz, hogy egy new yorki 6 hetes utazáson kívül, más elfoglaltságom nem volt arra az időszakra, így azt éreztem, hogy nem csak egy vizsgát hanem egy teljes előadást kellene csinálnom. Jelenleg körülbelül hatvan perces – jól kinőtte magát és reméljük, hogy megáll a lábán majd az egyetem falain kívül is.
  • Mennyire sikerül magatokat ezekben a monodrámákban föltalálni, megtalálni?
  • Petra: Én Esterházy Péternek a Csokonai Lili: Tizenkét hattyúk című művét választottam és egy hetvenöt perces monodrámát csináltam belőle. Tárgyanimációval dolgozom benne, három-négy koncepciót dobtam el addig, mire megtaláltam azt a formát, amivel tényleg tudom működtetni az anyagot. Az volt a feladat, hogy teljesen egyedül csináljuk mindezt. Nincs dramaturg, nincs rendező, nincs tervező, nincs semmi sem – a bábokat is magunknak kellett készíteni. Ezért nem igazán láttunk rá kívülről az anyagra – kivéve mikor a konzulensünk csatlakozott hozzánk.

Nagyon erős rendszereket kell fölépíteni a bábszínházban és tulajdonképpen ezt a gondolkodásmódot akarták átadni nekünk az egyetemen három-négy év alatt. A monodráma, mint műfaj, szerintem megköveteli a rendszert. Hiszen van egy központi ember, aki irányít – irányítja a körülötte lévő bábokat és a nem báb karaktereket. Az talán a legizgalmasabb számomra, hogy mindezt hogyan lehet egyedül kézben tartani, irányítani.

  • Márk: Nekem nem volt bajom alapvetően ezzel a műfajjal, mert másodévben hívta fel az egyik osztálytársam a figyelmemet, hogy nekem tulajdonképpen, ha nem volt kötelező sok szereplős jelenetet csinálni, akkor nekem mindig csak egyszemélyes jeleneteim voltak. Ezért nem volt idegen, hogy egyedül kell valamit csinálnom. Nagyon erős rendszereket kell fölépíteni a bábszínházban és tulajdonképpen ezt a gondolkodásmódot akarták átadni nekünk az egyetemen három-négy év alatt. A monodráma, mint műfaj, szerintem megköveteli a rendszert. Hiszen van egy központi ember, aki irányít – irányítja a körülötte lévő bábokat és a nem báb karaktereket. Az talán a legizgalmasabb számomra, hogy mindezt hogyan lehet egyedül kézben tartani, irányítani.
  • Gergő: Csatlakoznék Márkhoz annyiban, hogy én is tudtam, amikor meglett az anyagom – az Egy indián naplója, Sherman Alexie regénye – hogy olyan rendszert kell találnom ami segít érteni és értelmezni a helyzeteket, egységes képet ad és persze praktikus is. Így találtam ki, hogy tíz kartondobozt fogok használni. Azok mindenféle módon dekorálva vannak és van benne összesen hét totemszobor, amikkel mindenféle dolog történik az előadás során. Nagyon hálásan lehet ezekkel dolgozni és ad egy rendszert, ami megkönnyíti az ember életét amikor egyedül áll a színpadon és mindig egy másik karaktert, egy másik helyszínt mutat meg. Segít abban, hogyan lehet érthetővé tenni mindezt, és hogyan lehet a néző figyelmét még húsz-huszonöt perc után is fönntartani.
    forrás: Csiby Gergő

    forrás: Csiby Gergő

  • Petra: Nálam az is nehezítés, hogy az előadásom bezártam a színpad alatti öltözőbe. Ez egy nagyon-nagyon pici hely, kb. húsz ember fér be és tőlük másfél méterre játszom- ráadásul nagyon intim dolgokról beszélek benne. Rettenetesen közel vannak és fel kell mérnem, hogy mikor érzik magukat kellemetlenül és mikor nem. És azt is, hogy hogyan lehet olyan színeket folyamatosan felmutatni és váltogatni, amivel fenn tudom tartania figyelmet. Mondták páran a vizsga után, hogy még egy kicsit hosszú. Viszont játszottam azóta párszor és ráéreztem, hogy ez hogyan működik. Hetvenöt perc az a max. szerintem, amivel életben marad még az előadásom.
  • Gergő: Persze az anyagtól is függ, hogy mi az, amit elbírnak.
  • Hogyan tudtok hozzátenni a monodráma műfajához, hogyan tudjátok átformálni a klasszikus határait?
  • Gergő: Az forma például, amit tavaly Ötvös Andris A csemegepultos naplójában használt, amiben nagyon erős bábos elemek vannak, az egy érdekes kiindulás a mi “feladataink” szempontjából is. Tízen vagyunk az osztályban és mindenkinek kellett készíteni egy monodrámát, és mindenki különbözően nyúlt az animációhoz, a bábhoz. Szerintem ez egy óriási segítség és egy nagyon jó találkozás –a bábszínház és a monodráma – mert az egyik segíti a másikat.
  • Lehet feszegetni ennek a két dolognak a kereteit?
  • Márk: Igen, mert alapvetően a monodráma műfajában, ha nincsen tárgy, vagy ha nincsen nagyon kellékezve, akkor az ember önmaga a hangját, testtartását váltogatja. Erre jó példa a Pestis – a Hegedüs D. Géza tanár úrral – vagy Haumann Pétertől a Szókratész védőbeszéde vagy a Borbély Bán János tanár úrral. Amikor önmagadat alakítva hozol létre több karaktert és mesélsz el egy történetet. A báb alapvetően azért is izgalmas, mert egy rajtad kívülálló dolog és mégis hozzád kötődik, hiszen neked kell mozgatni. Én a Passióban úgy feszegetem a bábszínház határait, hogy keresem: mitől szakrális a színház? – a szakdolgozatomat is ebből szeretném majd írni, mert nagyon izgat ez a téma. Sokat dobálóznak a kifejezéssel: “szakrális színház” , de szerintem nem tudjuk igazán, hogy mi az. Nagyon érdekel az, mi történik, ha elindítok egy szertartást én, mint Horváth Márk, hisz egy ministráns fiúval kezdődik az egész előadás, aki beülteti a nézőket és gyertyát ad a kezükbe. Létrejön egy személyes dolog. Elindul egy szertartás, ami egyszer csak, valami fura módon, a passió éneklésből átcsap bábszínházba. Aztán az a Jézus báb mitől válik egyszer csak majd monstranciává, egy leegyszerűsödött szimbólummá? – ami ma az egyházban használatos eszköz. Azt szeretném kutatni, hogy hol van a bábszínház és a liturgia határa. Mitől bábszínház a katolikus liturgia? Mert alapvetően lehet tágítani a határait – az biztos.

Az forma például, amit tavaly Ötvös Andris A csemegepultos naplójában használt, amiben nagyon erős bábos elemek vannak, az egy érdekes kiindulás a mi “feladataink” szempontjából is. Tízen vagyunk az osztályban és mindenkinek kellett készíteni egy monodrámát, és mindenki különbözően nyúlt az animációhoz, a bábhoz. Szerintem ez egy óriási segítség és egy nagyon jó találkozás –a bábszínház és a monodráma – mert az egyik segíti a másikat.

  • Gergő, te hol, miben érzed a színház határait? Mivel tudsz most a monodrámához valami teljesen újat hozzá adni?  
  • Gergő:Talán a korábban említett mūfaji keveréssel. Meg persze mindenki saját magával. Ebben a műfajban akaratlanul is közel kerülsz ahhoz az egy személyhez, akit nézel – már csak azért is, mert legalább 45 percig próbálja fenntartani az érdeklődésed, és a kapcsolatot veled, nézővel.
  • Petra: Mindent ki kell adni magából, mert ő az egyetlen személy, akivel megtelik a játéktér.
  • Gergő: Pontosan, már csak ezért is. Nagyon meg kell nyílni ebből a szempontból – nyilván a normál színházi előadásban is – de a monodrámában egy intenzívebb kapcsolat alakul ki.
  • Márk: …és egyszerűbb is a színész kapcsolata a nézőkkel, mint egy nagyszínházi előadásban. Hisz nagyszínpadon a sok szereplő nem is nagyon beszél a nézőkhöz – ám ha egy ember beszél, akkor az sokkal intimebb viszony.
    fotó: Éder Vera

    forrás: Horváth Márk

  • Az összes előnyével és hátrányával együtt
  • Petra: Ami szerintem még nagyon fontos, hogy a néző maga is el legyen helyezve ebben az egészben. Mert nagyon könnyű átesni arra az oldalra, hogy mindez unalmassá váljon.
  • Gergő: …vagy épp nekem, mint nézőnek hol és mi a helyem?A “Már nem ott élek – egy indián naplójában”, elmesélek egy történetet – nincs negyedik fal, nincs kitalálva az, hogy itt most a nézők mondjuk a “város népe” – hanem elmesélek nektek valamit én, Csiby Gergely – persze mint Arnold Spirit Junior, és nem azt mondom, hogy Garam utca hanem, hogy Washington Street. A negyedik fal tehát nincs – ezt, ebben a mūfajban mindig le kell bontani. Jó, nem kell, de ajánlott. Szerintem.

A báb alapvetően azért is izgalmas, mert egy rajtad kívülálló dolog és mégis hozzád kötődik, hiszen neked kell mozgatni. Én a Passióban úgy feszegetem a bábszínház határait, hogy keresem: mitől szakrális a színház?

  • Petra: Erősebben kell tartani a fókuszt a nézőnek. Sokkal többet jelent már az ember körül a tér és azok a tárgyak, amiket használ, a beszéd sokkal nagyobb súlyt kap – és azt irányítani kell. Nem mintha ez egy több szereplős előadásban nem így lenne, csak itt egyedül te vagy az ura ennek.
  • Egy fokkal nagyobb a felelősség, ám a tétje is sokkal nagyobb.
  • Gergő: Én egy alkalmazás segítségével készítem a zenét az előadás folyamán és aztán ezt úgy kell megoldanom technikailag, hogy “normális” hangok legyenek és megszülessenek a zeneszámok, de ezalatt a néző ne únja el azt, amíg odasétálok a telefonhoz, felveszem, rögzítem, visszahallgatom. Ebből a szempontból is van egy fajta felelősség. Ez speciális nyilván, de ez nálam játszik.

Nem vagyok jelenleg még tisztában azzal, hogy honnan is és kik is érkeznek, de ha ebből sikerül legalább a harmadát megnéznem – és ha ezek annyira sajátok, mint a mieink – akkor nagyon-nagyon sokféle dologgal találkozhatunk egyszerre, ami szerintem roppantul izgalmas.

  • Ez a fesztivál – azon túl, hogy bemutatkozás – mitől tud hiányt pótolni a maga 33, nonstop előadásnyi légkörével? Kinek mit tud hozzáadni az önértékeléséhez, az élményanyagához?
  • Petra: Nem vagyok jelenleg még tisztában azzal, hogy honnan is és kik is érkeznek, de ha ebből sikerül legalább a harmadát megnéznem – és ha ezek annyira sajátok, mint a mieink – akkor nagyon-nagyon sokféle dologgal találkozhatunk egyszerre, ami szerintem roppantul izgalmas.
  • Gergő: A műsor nagy részét – 33 előadás összesen – a mi osztályunk és a végzős drámainstruktor osztály hallgatóinak az előadásai adják. Azt is nagyon érdekes lesz megfigyelni – azon túl, amit a Petra mond – hogy ez egy gazdag élményanyag és 33 teljesen különböző előadást lehet majd látni. Érdemes lesz arra is figyelni, hogy hogyan áll hozzá egy monodrámához a már három, öt, vagy x éve a szakmában dolgozó színész, illetve hogyan nyúl egy egyszemélyes anyaghoz és hogyan vall magáról egy éppen negyedéves színészhallgató. Ez a fajta különbség is nagyon érdekes lesz, érdemes ezt is figyelni majd.

Csatádi Gábor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top