Home / Megnéztük / Reng a föld?
Reng a föld?

Reng a föld?

Ha most épp még nem is, ám nagy valószínűséggel előbb-utóbb mindenképp. Mert nyilvánvalóan baj van az ököszistémánkkal, – azzal, ahogy használjuk, birtokoljuk ezt a helyet, ahol élünk – ezért hasznos vészforgatókönyvel már jó előre erre felkészülnünk. A Vígszínházban is ezt teszik Mike Bartlett Földrengés Londonban című darabja nyomán. Eszenyi Enikő rendezte előadás hihetetlen szcenikai bravúrokkal komponál szuggesztív atmoszférát, – tagadhatatlanul – de a dráma súlypontjai és íve mindettől nem válnak hasonlóképpen elementárissá – bár erre lenne nyitottság bennünk, nézőkben.

Egy család működésképtelenségén keresztül modelleződik le a Földünk ökológiai élhetetlensége. Az emberi viszonyok zavara és a bolygónkkal való bánásmóduk zavara egy tőről fakad – mondja Bartlett. Ezzel az amint bent, úgy kint párhuzamra épülő történet építkezéssel nem is volna alapvetően baj, hisz mint váz, tökéletesen működtethetné is a drámát. Ám ez a vázszererűség nem nő, nem burjánzik tovább. Nem válik sem árnyaltabbá, sem életszagúan cizelláltá – olyanná, amelyről érezhetnénk, hogy több, mint demonstratív tandráma.

fotó: Dömölky Dániel

fotó: Dömölky Dániel

A három, anya nélkül felnövő lány, Freya (Bata Éva), Sarah (Járó Zsuzsa) és Jasmine (Szilágyi Csenge) a klima kutató apjuk, Robert Crannock (Lukács Sándor) által eltaszítottan nőnek fel, nőnek bele az életbe. Freya épp szülés előttt, Sarah környezetvédelmi miniszterként, Jasmine pedig kirúgott diákként próbálna jönn-menni, élni, boldogulni ebben a világban. De persze körülöttük minden és mindenki, és természetesen ők maguk is diszfunkcionálisan inkább csak sodortatódnak – boldogságról, boldogulásról itt szó sincs, mert nem is lehet.

És itt jön a bravúr: ebben az alapvetően üresre meghagyott térben mozgatódnak fel-le vagy épp lógattatnak felülről be, a paravánként is szolgáló, hatalmas, tábla méretű elemek, melyekre vetíteni lehet . Többsíkúvá, többszörösen összetetté téve így a teret – mintegy hiperdimenzióssá alakítva. A színpadi, klasszikus színészi játék és a filmen pergő, vetített játék egymás mellett, párhuzamosan zajló elemeivé válnak ezáltal egymásnak. Nem érezni sem soknak, sem egymás paraleljeinek – inkább komplementereinek, kiegészítőinek.

Bata Éva alkoholizáló kismamája a reményvesztett, önmaga depressziójába zárt figurája kendőzetlen keresetlenséggel mesél a mellőzöttnek hittségről, a belefásult kiábrándultságról. Ösztönös erővel, plasztikus hányavetiséggel tör föl belőle a földrengés miatti szorongás, a mágány – jól megrajzolt zsákutcája a klisészerű női szerepek összedőlésének. Író férje, Steve (Wunderlich József) naív, szívós oroszlánkét harcoló család apája a három lány apját is felkeresi titokban – a szülő-gyerek kapcsolatot helyreállítandó – mindhiába. Lukács Sándor Robert Crannockja a masszív magának és magáért valóságából kimozdíthatatlan megkeseredettséggel hárít minden emberi gesztust, közeledést – így gyártván önigazolást saját önzőségének.

fotó: Dömölky Dániel

fotó: Dömölky Dániel

Járó Zsuzsa törtető, ambiciózus miniszterasszonya könnyen darabjaira eső és hamar légneművé is váló burka az emancipáció útvesztőiben elveszett, ölelés-melegre vágyó nőt rejti. Aki mellett, ebben a nagy önmegvalósítási-dönpingben férje, az állástalan könyvelő Colin (Hajduk Károly) igazi, visszafelé haladó önmegvalósító csetlő-botló, kinek a harmadik lánytestvér, Sarah húga, Jasmine adja vissza egy új öltönybe bújtatással az önbecsülését. Szilágyi Csenge Jasmine-ja épp csak önmagának nem tud bátorítást adni, hiába a sármosan magabiztos Tom (Király Dániel) udvarlása.

Az alapvetően sablonosra megírt karakterek a rendezéstől és a karakter formálások eleven őszinteségétől kivirulnak, élni elkezdenek. Mindezt csak tovább erősíti Eszenyi Enikő szcenikai újításainak egészen új, hajmeresztően merész, ám egészét tekintve – ez alól csak a második felvonás utolsó jelenetei jelentenek kivételt – jól működő megoldásai. A tér jóformán – egy-két jelzés értékú irodabútortól és fel-le mozgó saroknyi szobabelsőtől eltekintve – üres (díszlet: Anvar Gumarov). És itt jön a bravúr: ebben az alapvetően üresre meghagyott térben mozgatódnak fel-le vagy épp lógattatnak felülről be, a paravánként is szolgáló, hatalmas, tábla méretű elemek, melyekre vetíteni lehet (video designer: Juhász András). Többsíkúvá, többszörösen összetetté téve így a teret – mintegy hiperdimenzióssá alakítva. A színpadi, klasszikus színészi játék és a filmen pergő, vetített játék egymás mellett, párhuzamosan zajló elemeivé válnak ezáltal egymásnak. Nem érezni sem soknak, sem egymás paraleljeinek – inkább komplementereinek, kiegészítőinek. Jó fajta forradalmasító extravagancia ez, amely néha óhatatlanul még az ízlésesen szentimentálisba is átcsúszik, főleg akkor,– az egyébként jól illeszkedő, a teljes koncepcióba amúgy helyét jól megtaláló – ha Sztvanovity Dusán dalszövegeivel együtt kezdenek “életre kelni”. De mindez együttesen teremt e századi lüktetést a koncepciónak.

fotó: Dömölky Dániel

fotó: Dömölky Dániel

Mindezzel szembe mennek az utolsó jelenetek a második felvonás végén, ahol a darab dramaturgiai feszítettsége és íve amúgy is eleve “gyengébbé” válik. Freya London egyik hídjáról készül a folyóba vetni magát a magzatával együtt épp akkor, amikor elkezdődik a földrengés. A vízből aztán kimentik, komába esik és így szüli meg a gyermekét. Didaktikus monológok következnek, az “úr hangja” szerű színpadi megoldásokkal, vakítóan látványos fényhatásokkal arról, hogy ez a gyermek miként válik a Föld megmentésére rendelt követté. Ettől viszont szétesik, teljesen átstrukturálódik mindaz, amit a rendezés minden bravúrjával, rendhagyó újításával, jótékonyan felépített. Kár, hisz az alapvetőn nem túl erős darabot felerősítő rendezés gyengíti így önmagát. Pedig az életünk kis és nagy dolgait fenyegető földrengésre nem lehet elégszer ráirányítani a figyelmünket.

(2016.április 7.)

Az előadás adatlapja

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Comments are closed.

Scroll To Top