Home / Megnéztük / A Nagy Shakespeare szegény látványszínháza
A Nagy Shakespeare szegény látványszínháza

A Nagy Shakespeare szegény látványszínháza

Hiába kelti egy minimalista akcióthriller hatását Hargitai Iván Macbeth-rendezése az Ódry sötét padlásszínpadán. Mindvégig csak formai aktualizálás marad, és hogy ez így mire jó, az nem derül ki.

Ordas közhely, hogy Shakespeare örök klasszikus. Éppen annyira ordas közhelyek drámáinak fő történései is, amely alól nem képez kivételt Macbeth története sem. A főhös megöli feljebbvalóját, hogy a helyébe léphessen, ezek mentén pedig megőrül, és egyre rosszabb döntéseket hoz. Az Ódry színpad Macbeth-je a leginkább olyan, mintha minimalista és filmszerű elemei mindössze körítésként, könnyed díszítésként asszisztálnának a fentebb leírt tartalom megjelenítéséhez.

fotó: Szkárossy Zsuzsa

fotó: Szkárossy Zsuzsa

A részleteket tekintve valójában elég nehéz megmagyarázni, mi is a baj vele. A helyszínválasztás például önmagában nem az: az Ódry padlásszínpada valójában a lehető legjobb választás a skóciai köd és homály érzetének megteremtéséhez. Talán inkább az egyszerre minimalistaként és modernként is működő eszköztár egy része volt az, ami kétesen sült el. Az első jelenetbe a színészek a kör alakú nézőtéren kívülről, a falakkal párhuzamosan elhelyezett óriási papírok mögül érkeznek, megzörgetve azokat a kezükben lévő botokkal. Az így keletkezett hangzás egy klasszikus háborús hangulatot ad, ám amint kiérkeznek a színre, és beleülnek a nekik fenntartott forgószékekbe, megkezdődik egy forgószékes-bottalkardozós jelenet. Ez már felveti a kérdést, hogy vajon egy olyan modern értelmezést látunk, amelyben a harc a ma emberének az irodai környezetben létező szellemi harcát szimbolizálja? Erre az érzetünkre azonban az előadás a későbbiekben nem tud eléggé ráerősíteni.

 Macbeth lassú megőrülése hasonló eszközökkel jelenik meg: Patkós hangosabb pillanatai olykor váratlanul érik az embert. Ezeket a túlzó pillanatokat egyébként Patkós jól adagolja, és magát, a macbeth-i tragédiát szépen fel is építi velük. A hangsúly azonban túlságosan is Patkóson van.

A tér atmoszférája meghatározza a szereplők hangerejét is: amikor Macbeth (Patkós Márton) leszúrja Duncan-t (Farkas Franciska), utóbbi még vagy egy percig ordítva hörög, míg ki nem szenved. Farkas ugyan nem játssza ezt túl a gesztusok tekintetében, azonban a terem akusztikája és a szereplők közelsége a nézőkhöz olyan zavarba ejtő feszültségkeltést okoz, ami a hatás szempontjából működőképes, ugyanakkor nehéz eldönteni azt, hogy nem túlzó-e mégis. Macbeth lassú megőrülése hasonló eszközökkel jelenik meg: Patkós hangosabb pillanatai olykor váratlanul érik az embert. Ezeket a túlzó pillanatokat egyébként Patkós jól adagolja, és magát, a macbeth-i tragédiát szépen fel is építi velük. A hangsúly azonban túlságosan is Patkóson van.

fotó: Szkárossy Zsuzsa

fotó: Szkárossy Zsuzsa

Mellette pedig igen nehéz mit kezdeni Kókai Tünde, Varga Lili, és Farkas Franciska jelenlétével, akik több karaktert – egyébként tisztességesen – játszva próbálnak asszisztálni a tragédia végkifejletéhez. Nincs igazán idő felfogni szerepeik jelentőségét. Jót tett volna az egyébként is legrövidebb Shakespeare-királydrámának, ha nem mindössze négy emberrel játszatják el – így ugyanis rettenetesen eltörpült az értelmezési lehetőségek száma. Az első lehetőség, hogy Hargitai egy klasszikus feldolgozást akart készíteni: Macbeth-tel a középpontban.

Ezt erősítenék a hanghatások, és Patkós Márton játéka. Másfelől viszont a meglehetősen modern-minimalista eszközhasználat, illetve a tény, hogy a sokszereplős dráma szereplőit mindössze négy színész kelti életre, egy olyan irányba mutatnak, amely az előadást mintha kifejezetten a ma emberének a szűkös életteréhez akarná igazítani. El lehetne persze fogadni azt, hogy a kettő keverékét látjuk, azonban valahogy e két értelmezési sík nem tud összeállni. Párhuzamosan futnak egymás mellett, de aztán a végéig csak a klasszikus értelmezés jut el – Patkós játékának köszönhetően.

Csak az orbitális közhely maradt továbbra is: Shakespeare még mindig örök klasszikus. De az, hogy miért, arra Hargitai Iván rendezése nem adott egységes választ.

A szerző: Stermeczky Zsolt Gábor

Stermeczky Zsolt Gábor vagyok, többnyire a Gábor nélkül. 1992. május 2-án születtem Budapesten, jelenleg is itt élek. Voltam már diák Újpesten és Piliscsabán, kritikus a régi Quart-nál, a jelenleg hibernált Trubadúr magazin online-nál, önkéntes a Trafóban és a Tünet együttesnél. Vagyok a Gömbhalmaz nevű fiatal költői csoport tagja, diák Budapesten, lelkes ifjúsági tag a Katona József Színházban, és kritikus a félonline-on, továbbá a Pótszékfoglalón.

Comments are closed.

Scroll To Top