Mesélj, Bécsi erdő, mesélj!

Ikonikus tárgy a magyar irodalomban a fekete zongora, de hogy mennyire sokoldalú, azt csak az Örkény Színházban tudtuk meg, ahol a bababolt, a pamlag, az oltár, az ágy mind-mind a fekete zongora, mindenki tépi, cibálja.

Ödön von Horváth 1931-ben írta a Mesél a Bécsi erdő című darabját – kezdjük ilyetén szép didaktikusan, ahogy a jó tanuló felel. Minden kispolgári benne; ami nem, az nyárspolgári, hol ijesztő, hol rémítő értelemben. Gyakran mindkettőben egyszerre, akárcsak a nácizmussal, mint nemes eszmével ismerkedő egyetemista (Jéger Zsombor), aki azért annyira mégsem nemesen fennkölt, hogy visszautasítsa a hervadás jeleit immár letagadhatatlanul magán viselő, fiatalabb férfiak kitartására specializálódott trafikosné (az amúgy roppant elegánsan öregedő Für Anikó) kegyeit.

Valahol a posztmonarchikus időkben vagyunk, de lássuk be, ez nem biztos. Akár posztkádári idők is lehetnének, sőt, poszttegnapi idők is, a szereplők maiak, régiesek, de elevenek, s amúgy se tudjuk, hol is vagyunk. Valahol a grinzingi kedélyesség és a Bécsi erdő grimmesen susugó világának elmosodó határain, de a színpad sötétbe burkolózik, kulisszák, díszletek a szó megszokott értelmében nincsenek, csak egy fekete zongora áll méltóságteljesen a színpad közepén, copfos kislány játszik rajta, nekünk háttal, aztán megfordul, s rögtön odalesz a méltóságteljesség. Nem is kell ide, hiszen ez a zongora egymagában illusztrálja végig a darabot – néhány tonettszék statisztálásával –, Bagossy László rendező egy húron pendül Bagossy Levente díszlettervezővel, a vér nem válik vízzé, értik egymást, s mi csak ámulunk, mi mindent képes “eljátszani” egy zongora, hogy nemcsak rajta, de vele is lehet játszani. Nekem is volt pár ötletem korábban, de ahhoz feltétlenül kellett volna egy meleg szőrmetakaró, mert kegyetlenül hideg tud ám lenni egy zongorafedél, és semmiképp se feledjék lecsukni a billentyűzetet, mert a vad és esetleges ütemű szimfónia egy idő után kizökkenti az embert.

A szereplők mind bolondok egy kicsit, de hát bolond idők járják, ahogy most is, az idők nagy valószínűséggel mindig bolondok, de a jelenben különösen, és miért is ne lennének bolondok azok, akiknek világa egy bababoltban ölt birodalmat, isten veled K. u. K. A birodalom vezére (vezére?) a Varázskirály, aki kicsivel sem kevésbé bolond a többinél, de így legalább remekül szót ért alattvalóival. A bababoltos lánya látszólag a főbolond, otthagyja tisztes hentesmesterségét űző vőlegényét, hogy egy kétes egzisztenciájú – érdekes, a biztos egzisztenciákat milyen sűrűn vonzza a bizonytalan egzisztencia, mint amolyan drogpótlék –, hogy egy ex kitartotthoz, Alfrédhoz menjen, s otthagynak csapot, csecsemőt, csak a papot nem, mert az kell a házassághoz.

A boltos lány rúdtáncosnő lesz, apja kitagadja, nem is értem miért, elvégre a bababoltban éppúgy játszott a lány korábban, mint most a rúdon, csak a közönség más egy kissé. Osváth Judit lejtőre került figurája szánni való lenne, de a színésznő mégis ironikusan tálalja, Polgár Csaba alig-alig ocsmány Alfréd szerepében, sőt, már-már hősszerelmes, éppen csak itt-ott hamisan daloló trubadúr, a trafikosnőhöz visszatérő bonviván, még azt is elhisszük neki, hogy furcsa módon tényleg szerelem ez, vagy legalábbis valódinak látszik, mint a trafikusnő szépsége, kellően megkomponált világításban.

A trafikosnő pénze azonban kétségtelenül valódi, noha a trafiktusnőket általában nem szoktuk a fiatal szeretőket kitartó társadalmi elithez sorolni, ám szegényebb időkben az igények, meg az elitek is alacsonyabbra kerülnek.

Für Anikó varázsol, igazából ő itt a varázskirálynő, bár ezen a jelenségen osztoznia kell Pogány Judittal, aki a nagymama szerepében tekintetmágnes, akkor is meredünk, rá, amikor nem csinál semmit, s többnyire tényleg nem csinál semmit, csak ott van, időnként megszólal, és már ez is hihetetlen produkció. Nem is tudjuk eldönteni, hogy tragikus vagy nevetséges figura, gyilkos nagymama vagy pragmatikus, noha radikális módszereket alkalmazó problémamegoldó.

Nem is számít.
Nem számít, mert itt mindenki más, mint aminek látszik, noha igazából az se biztos, hogy ki minek is látszik – hommage á Kákonyi Árpád, aki a zongorista “kislány” néma, de kicsit sem jelentéktelen figurájában a darab egyik egyre kevésbé rejtett kincse –, itt mindenki többrétegű, alakváltó, alkalmazkodó és kissé korcs.

És amikor kijövünk, azt látjuk, hogy nemcsak a színpadon ilyen mindenki, de az utcán is, mi magunk is.
Vagy ez sem igaz, ahogy a Varázskirály birodalma sem.