Home / Pótszéket mindenhova / A kényelmetlenség művészkedése, avagy hobbitszékek a színházakban
A kényelmetlenség művészkedése, avagy hobbitszékek a színházakban

A kényelmetlenség művészkedése, avagy hobbitszékek a színházakban

 

Vannak színházak, amelyeket kerülök. Nem, ebben semmi politika sincs, noha akár az is lehetne, de ezúttal az ok roppant közönséges – nem férek el a székekben. Tudom, magamra vessek, amiért 194 centire nyújtózom tenger szint fölött, de a szélességemmel viszont nincs baj. A színházak azonban kitartanak azon kor mellett, amikor az átlagmagasság még jóval közelebb esett a padlóhoz, mi, magasak, meg azon töprengünk: mikor adatik meg nekünk, hogy a multiplexek kényelmével nézzünk operát. Mert az mégsem lehet előírás, hogy a magas kultúrát csak alacsony székről lehet nézni.

Nyár volt, szívdöglesztő, koszorúér-repesztő nyár, éppen tavaly, amikor a Radnóti Színházba mentünk. Rég jártam ott, tudtam, nekem kissé szűkre szabott, combban szorít, az ember meg egy bizonyos igényszint fölött már nem szeret úgy ülni két órán át, hogy a szája tele van a térdével. Titkos reményeimben az szerepelt, hogy hátha felújították a színházat, hátha kicsit nagyobbak az ülőhelyek, vagy ha nem is, akkor legalább megnövelték a széksorok közti távolságot. Persze, ezzel veszítenek néhány helyet, de megnyernek néhány magas nézőt, ráadásul ez vegytiszta üzleti befektetés a jövőbe, hiszen az átlagélet színvonalával erős ellentétben az átlagmagasság növekedik.

A színház semmit sem változott.
Az előadás ugyanolyan jó volt, mint korábban szokott lenni. Kár, hogy skatulyába préselve erősen csorbul az élvezhetőség. Mert sajnos a székek sem változtak semmit.

A Nemzeti rémkék székeitől mindig lúdbőrt kapok, de legalább kényelmesek, a Müpa meg nemcsak kényelmes, de elegáns is. Van rá példa tehát, hogyan lehetne ezt másképp is csinálni. Tudom, itt új épületekről van szó, na de kérem szépen, ha elvétve is, mégiscsak folynak ebben az országban színházfelújítások, s nem kell feltétlenül ugyanolyan kényelmetlennek meghagyni a nézőteret, mint tették anno a Vígben. Igaz, a 90-es évek derekán még gyermekcipőben járt a színházfelújítás, valószínűleg azzal harmonizálnak a gyermekülések.

Erősen remélem, hogy a színházakban és operaházakban ülésfronton nem az az irány fog megerősödni, ami a repülőgépeken, különösen a diszkont légitársaságoknál, ahova már annyi széksort zsúfolnak be, hogy a végén rendszeresen a tűzoltóknak kell majd kiszabadítani az utasokat az ülésekből. Szerencsére már másokban is felmerült, hogy a százéves nézőtereket a mai magasságokhoz kellene igazítani, a Broadway nézői is szűknek érzik üléseiket, s ezen mit sem segít, hogy az utca széles.

A szerző: Marton Levente

Újságíró, író, gasztronómus és még egyébek is. Írásaim sok éve jelennek meg szerteszét: Metropol, Nők Lapja, nlcafe.hu, HVG, Éva, artiq.hu, Magyar Narancs. Írok printbe, online-ba és ha van időm, könyveket is. Újabb nincs erre időm...

Comments are closed.

Scroll To Top