Home / A függöny mögött / Interjúk / Kedvelem ezeket a nehéz szüléseket…
Kedvelem ezeket a nehéz szüléseket…

Kedvelem ezeket a nehéz szüléseket…

Szombaton mutatják be az Ódry Színpadon az Epifánia királynőt a IV. évfolyamos bábszínházi rendező szakra járó Lázár Helga rendezésében. Térey János darabja kapcsán beszélgettünk a rendezés kihívásairól, a személyes és szakmai inspirációkról és a színház társadalmi funkcióiról… 

  • Hogy találtál rá erre a Térey darabra?
  • Volt a Trafóban tavaly egy a Reaktív elnevezésű drámaírói pályázat – ennek keretében kapott lehetőséget az osztályunk arra, hogy az öt nyertes darabot felolvasószínházi formában megrendezhessük. A nyertes drámák egyike volt Térey darabja, amelyre hárman is pályáztunk – sorsot kellett húztunk és így kaptam meg én. A felolvasószínházi előadásunk egy izgalmas előtanulmány volt a mostani bemutatónkhoz. Bár az előadás vázlatosságában jól sikerült, nem tudtam ott és akkor letenni a drámát. Nehezen adja magát. Meg kell vele verekedni. És nem csak amúgy lányosan.

A személyes vonatkozásokon túl ez a darab szakmailag is iszonyat nagy kihívás.

  • Mi az, ami megfogott benne?

fotó: Mihalicz Mátéfotó: Mihalicz Máté

  • A saját nyűgjeimet látom benne viszont. Azokat a modatokat hallom néha Epifánia szájából, amiket én is rendre megfogalmazok magamnak – nyilván kevésbé választékosan, mint Térey. Ez a nő lassan felzabálja magát amiatt, mert nem tudja még tisztán megítélni, hogy benne vagy a körülményeiben van-e a hiba. Amikor először olvastam, azt gondoltam, nem ártana ennek a nőnek, ha néha kicsit helyrepofoznák, annyit filozofál és annyit kesereg, de közben éppen ez a legnagyobb baja: túl sokat támadják, nincs ideje, nincs nyugalmas tere ahhoz, hogy beleszokjon pozíciójába. A személyes vonatkozásokon túl ez a darab szakmailag is iszonyat nagy kihívás. Az Epifánia királynő egy lírafolyam, egy pszichedelikusan ömlő szó- és képköltészet. Izgatott, hogy mindezt hogyan lehet mederbe terelni, hogyan lehet játszható helyzetekre konvertálni. Gábor Sári és Sándor Juli dramaturgokkal két éve gyúrjuk, húzzuk, szerkesztjük, a szöveg harmadát, a szereplőgárda felét kihúztuk – mondjuk így is lesz jelenet, amikor harmincan lesznek egyszerre színpadon…

A saját nyűgjeimet látom benne viszont. Azokat a modatokat hallom néha Epifánia szájából, amiket én is rendre megfogalmazok magamnak – nyilván kevésbé választékosan, mint Térey. Ez a nő lassan felzabálja magát amiatt, mert nem tudja még tisztán megítélni, hogy benne vagy a körülményeiben van-e a hiba. Amikor először olvastam, azt gondoltam, nem ártana ennek a nőnek, ha néha kicsit helyrepofoznák, annyit filozofál és annyit kesereg, de közben éppen ez a legnagyobb baja: túl sokat támadják, nincs ideje, nincs nyugalmas tere ahhoz, hogy beleszokjon pozíciójába. 

  • Volt már korábban hasonló anyag, amivel hasonlóan küzdelmes volt dolgozni?
  • Sorra ilyen anyagok találnak meg. Egyszerűen érdekel, hogy hogyan alakítható színpadra egy alapvetően nem színházi szöveg. Az eredeti Epifánia is inkább opera libretto, vagy filmforgatókönyv szerintem, mint színpadi szövegkönyv. Vonzanak a talált szövegek, a konvertálandó dolgok, a kortárs, az alakítható, a stikkesen szép anyagok. A klasszikus művek esetében kicsit azt érzem, hogy azok önmagukban annyira tökéletesek és zártak, hogy nem éri meg kiforgatni őket a sarkaikból… Vagy nem adnak lehetőséget arra, hogy bármilyen szinten is beléjük folyjak.

fotó: Mihalicz Máté      fotó: Mihalicz Máté

  • Amikor rendezel, mi az, amit nem tudsz, nem akarsz kihagyni, mint önmagadból “beleviendőt, beleteendőt”?
  • Azt, ami éppen aktuális és személyes. Azokkal a drámákkal tudok mit kezdeni, amikhez van kapcsolódási pontom. Igazából emiatt is nehéz némelyik próbafolyamat, mert amikor egy személyes problematika még nem ülepedett le, akkor sokkal durvább az átfolyás a színpadi történések és a privát viszonyaim között, mint egyébként. Nagyon jó, ha aktuálproblémám felkerül a színpadra, de legfőképp jó érzés, ha mindehhez más emberek is tudnak kapcsolódni. Azt gondolom, valahol ott kezdődhet a profizmus, hogy az ember le tudja magáról érzelmileg választani a munkáját. Én ilyen szempontból eléggé dilettáns vagyok, de nem tudom, szeretnék-e teljes mértékben profivá válni. Kedvelem ezeket a nehéz szüléseket.

Mi készítünk egy előadást, a néző beül rá, jó esetben elégedetten távozik: jól elvertük Döbrögit, mehetünk is haza. Az ember tenni akarása és szociális megindulása – nyilván ennél a példánál kicsit cizelláltabb módon – de legtöbbször azért tényleg kielégül egy előadás megtekintésével…

  • Mi lenne az a pár momentum – nem lelőve a poént és nem is kreálva tanulságot – melyekre szeretnéd a darab hangsúlyait helyezni?
  • Epifánia királysága egy fantasy-birodalom, udvari nemzőkkel, anyakirálynőkkel, és forradalmi gárdával – első pillantásra teljesen elszállt és neongőzös világnak tűnik. Ugyanakkor az epifán társadalmi problémák enyhén szólva is ismerősek lehetnek: sovinizmus, nagy nemzeti érzés, politikai megosztottság, lázongások… A darab szereplői mind másképpen nyelik vissza, vagy éppen okádják a másikra a társadalmi frusztrációikat. Térey kifordítja a mai állapotokat, rányom a képre egy kis kontrasztot – a finomságában rejlik a punksága.

fotó: Mihalicz Máté fotó: Mihalicz Máté

  • Ezeknek az ellentéteknek, látszólagos ellentéteknek a feloldásában tud-e segíteni a színház?
  • Szeritem a színház normál körülmények között erre nem alkalmas eszköz. Nem effektív segítség, de egy társadalmi szelep – kipufogja magát rajta keresztül az alkotó és a néző. Ennyiben látom társadalmi funkcióját, de ez is egy vitathatatlanul fontos funkció.

Azt gondolom, valahol ott kezdődhet a profizmus, hogy az ember le tudja magáról érzelmileg választani a munkáját. Én ilyen szempontból eléggé dilettáns vagyok, de nem tudom, szeretnék-e teljes mértékben profivá válni. Kedvelem ezeket a nehéz szüléseket.

  • Miért nem alkalmas, miért nem segít?
  • Segít, persze, csak nem közvetlenül. Mi készítünk egy előadást, a néző beül rá, jó esetben elégedetten távozik: jól elvertük Döbrögit, mehetünk is haza. Az ember tenni akarása és szociális megindulása – nyilván ennél a példánál kicsit cizelláltabb módon – de legtöbbször azért tényleg kielégül egy előadás megtekintésével… Hogy a színház közvetlen segítség legyen, ahhoz olyan programokat kellene csinálni, mint amit most a Katonában indítottak például az Olaszliszkaival. Vagy színházi nevelési előadásokat létrehozni. Kimenni egy zalai aprófaluba és az ottani közösséget megmozgatni… Azért szeretem az Epifániában, hogy a sovinizmus problémájával is foglalkozik, mert a bőrömön érzem és tudom, hogy a társadalmi berögződések miatt nagyon sokan vagyunk így. Nálam a a személyes érintettségem az alap, mindegy, hogy épp próbálok egy előadást, vagy nézem-e.
  • És a privát szálon keresztül lesz majd egyszer társadalmi szál is…
  • Igen, igen. Remélhetőleg.

Csatádi Gábor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top