Kedvelem ezeket a nehéz szüléseket… Pótszékfoglaló

Szombaton mutatják be az Ódry Színpadon az Epifánia királynőt a IV. évfolyamos bábszínházi rendező szakra járó Lázár Helga rendezésében. Térey János darabja kapcsán beszélgettünk a rendezés kihívásairól, a személyes és szakmai inspirációkról és a színház társadalmi funkcióiról…

Hogy találtál rá erre a Térey darabra?

Volt a Trafóban tavaly egy a Reaktív elnevezésű drámaírói pályázat – ennek keretében kapott lehetőséget az osztályunk arra, hogy az öt nyertes darabot felolvasószínházi formában megrendezhessük. A nyertes drámák egyike volt Térey darabja, amelyre hárman is pályáztunk – sorsot kellett húztunk és így kaptam meg én. A felolvasószínházi előadásunk egy izgalmas előtanulmány volt a mostani bemutatónkhoz. Bár az előadás vázlatosságában jól sikerült, nem tudtam ott és akkor letenni a drámát. Nehezen adja magát. Meg kell vele verekedni. És nem csak amúgy lányosan.

A személyes vonatkozásokon túl ez a darab szakmailag is iszonyat nagy kihívás.

Mi az, ami megfogott benne?

fotó: Mihalicz Máté

A saját nyűgjeimet látom benne viszont. Azokat a modatokat hallom néha Epifánia szájából, amiket én is rendre megfogalmazok magamnak – nyilván kevésbé választékosan, mint Térey. Ez a nő lassan felzabálja magát amiatt, mert nem tudja még tisztán megítélni, hogy benne vagy a körülményeiben van-e a hiba. Amikor először olvastam, azt gondoltam, nem ártana ennek a nőnek, ha néha kicsit helyrepofoznák, annyit filozofál és annyit kesereg, de közben éppen ez a legnagyobb baja: túl sokat támadják, nincs ideje, nincs nyugalmas tere ahhoz, hogy beleszokjon pozíciójába. A személyes vonatkozásokon túl ez a darab szakmailag is iszonyat nagy kihívás. Az Epifánia királynő egy lírafolyam, egy pszichedelikusan ömlő szó- és képköltészet. Izgatott, hogy mindezt hogyan lehet mederbe terelni, hogyan lehet játszható helyzetekre konvertálni. Gábor Sári és Sándor Juli dramaturgokkal két éve gyúrjuk, húzzuk, szerkesztjük, a szöveg harmadát, a szereplőgárda felét kihúztuk – mondjuk így is lesz jelenet, amikor harmincan lesznek egyszerre színpadon…

A saját nyűgjeimet látom benne viszont. Azokat a modatokat hallom néha Epifánia szájából, amiket én is rendre megfogalmazok magamnak – nyilván kevésbé választékosan, mint Térey. Ez a nő lassan felzabálja magát amiatt, mert nem tudja még tisztán megítélni, hogy benne vagy a körülményeiben van-e a hiba. Amikor először olvastam, azt gondoltam, nem ártana ennek a nőnek, ha néha kicsit helyrepofoznák, annyit filozofál és annyit kesereg, de közben éppen ez a legnagyobb baja: túl sokat támadják, nincs ideje, nincs nyugalmas tere ahhoz, hogy beleszokjon pozíciójába.

Volt már korábban hasonló anyag, amivel hasonlóan küzdelmes volt dolgozni?

Sorra ilyen anyagok találnak meg. Egyszerűen érdekel, hogy hogyan alakítható színpadra egy alapvetően nem színházi szöveg. Az eredeti Epifánia is inkább opera libretto, vagy filmforgatókönyv szerintem, mint színpadi szövegkönyv. Vonzanak a talált szövegek, a konvertálandó dolgok, a kortárs, az alakítható, a stikkesen szép anyagok. A klasszikus művek esetében kicsit azt érzem, hogy azok önmagukban annyira tökéletesek és zártak, hogy nem éri meg kiforgatni őket a sarkaikból… Vagy nem adnak lehetőséget arra, hogy bármilyen szinten is beléjük folyjak.

fotó: Mihalicz Máté

Amikor rendezel, mi az, amit nem tudsz, nem akarsz kihagyni, mint önmagadból “beleviendőt, beleteendőt”?

Azt, ami éppen aktuális és személyes. Azokkal a drámákkal tudok mit kezdeni, amikhez van kapcsolódási pontom. Igazából emiatt is nehéz némelyik próbafolyamat, mert amikor egy személyes problematika még nem ülepedett le, akkor sokkal durvább az átfolyás a színpadi történések és a privát viszonyaim között, mint egyébként. Nagyon jó, ha aktuálproblémám felkerül a színpadra, de legfőképp jó érzés, ha mindehhez más emberek is tudnak kapcsolódni. Azt gondolom, valahol ott kezdődhet a profizmus, hogy az ember le tudja magáról érzelmileg választani a munkáját. Én ilyen szempontból eléggé dilettáns vagyok, de nem tudom, szeretnék-e teljes mértékben profivá válni. Kedvelem ezeket a nehéz szüléseket.

Mi készítünk egy előadást, a néző beül rá, jó esetben elégedetten távozik: jól elvertük Döbrögit, mehetünk is haza. Az ember tenni akarása és szociális megindulása – nyilván ennél a példánál kicsit cizelláltabb módon – de legtöbbször azért tényleg kielégül egy előadás megtekintésével…

Mi lenne az a pár momentum – nem lelőve a poént és nem is kreálva tanulságot – melyekre szeretnéd a darab hangsúlyait helyezni?

Epifánia királysága egy fantasy-birodalom, udvari nemzőkkel, anyakirálynőkkel, és forradalmi gárdával – első pillantásra teljesen elszállt és neongőzös világnak tűnik. Ugyanakkor az epifán társadalmi problémák enyhén szólva is ismerősek lehetnek: sovinizmus, nagy nemzeti érzés, politikai megosztottság, lázongások… A darab szereplői mind másképpen nyelik vissza, vagy éppen okádják a másikra a társadalmi frusztrációikat. Térey kifordítja a mai állapotokat, rányom a képre egy kis kontrasztot – a finomságában rejlik a punksága.

fotó: Mihalicz Máté

Ezeknek az ellentéteknek, látszólagos ellentéteknek a feloldásában tud-e segíteni a színház?

Szeritem a színház normál körülmények között erre nem alkalmas eszköz. Nem effektív segítség, de egy társadalmi szelep – kipufogja magát rajta keresztül az alkotó és a néző. Ennyiben látom társadalmi funkcióját, de ez is egy vitathatatlanul fontos funkció.

Azt gondolom, valahol ott kezdődhet a profizmus, hogy az ember le tudja magáról érzelmileg választani a munkáját. Én ilyen szempontból eléggé dilettáns vagyok, de nem tudom, szeretnék-e teljes mértékben profivá válni. Kedvelem ezeket a nehéz szüléseket.

Miért nem alkalmas, miért nem segít?

Segít, persze, csak nem közvetlenül. Mi készítünk egy előadást, a néző beül rá, jó esetben elégedetten távozik: jól elvertük Döbrögit, mehetünk is haza. Az ember tenni akarása és szociális megindulása – nyilván ennél a példánál kicsit cizelláltabb módon – de legtöbbször azért tényleg kielégül egy előadás megtekintésével… Hogy a színház közvetlen segítség legyen, ahhoz olyan programokat kellene csinálni, mint amit most a Katonában indítottak például az Olaszliszkaival. Vagy színházi nevelési előadásokat létrehozni. Kimenni egy zalai aprófaluba és az ottani közösséget megmozgatni… Azért szeretem az Epifániában, hogy a sovinizmus problémájával is foglalkozik, mert a bőrömön érzem és tudom, hogy a társadalmi berögződések miatt nagyon sokan vagyunk így. Nálam a a személyes érintettségem az alap, mindegy, hogy épp próbálok egy előadást, vagy nézem-e.