Mindig a magányra vágyom, miközben ha magányos vagyok, én vagyok a legboldogtalanabb ember. Nem bírom a magányt, és folytonosan erről beszélek, a magányt prédikálom, miközben mélységesen gyűlölöm, mert mindennél boldogtalanabbá tesz, amint tudom, amint érzem is most, például Gambettinek prédikálok a magányról, és pontosan tudom, hogy a magány minden büntetések legfélelmetesebbike. Gambetti, mondom Gambettinek, a magány a legnemesebb, mert a filozófust játszom, de teljesen pontosan tudom, hogy a magány minden büntetések legfélelmetesebbike. Csak egy bolond propagálja a magányt, a teljes magány végső soron nem más, mint maga az őrület, gondoltam, és újra elindultam az ellenkező irányba.

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top