Home / A függöny mögött / Interjúk / Mintha rég ismernénk egymást…
Mintha rég ismernénk egymást…

Mintha rég ismernénk egymást…

Április 23-án mutatták be a Jurányiházban az Át az ingoványon című epikus fantasyt Ascher Tamás rendezésében. Ennek kapcsán beszélgettünk a ritkának és rendhagyónak  számító darab választásról, a rendezéseinek mozgatórúgóiról és a független társulatok inspiráló atmoszférájáról…

  • Hogyan kezdődött az Át az ingoványonnal a közös munka?

fotó: Mihalicz Mátéfotó: Mihalicz Máté

  • Meghívással. Kérdezték, dolgozhatnánk-e együtt. Már láttam egy-két produkciójukat, rokonszenvesek voltak, igent mondtam. De nem könnyű a darabválasztás: őket nyilván az én “klasszikusabb” rendezői világom érdekelné, de érdekli-e ez a K2 közönségét?  Sokat tanulnának egy Szép Ernő vagy egy Csehov-darab munkáiból, de mégsem tűnt életrevaló ötletnek…kedvem sem volt ilyesmihez, meg ők már túl vannak egy Platonovon, azt még emésztik egy darabig… Én meg valami frissebb, váratlanabb dologra inspirálnám őket – ahogy ők is engem. A Röpülj lelkem aztán végleg meggyőzött, hogy valódi darabírói véna van a két szerzőben, és így esett választás egy olyan témára, amit mindannyian kedvelünk: a huszadik századi nagy mese-regények világát vinnénk színpadra. A stílus, melyet egyidejűleg  komolynak és parodisztikusnak képzeltünk, a Tolkien-regények avagy a Trónok harcának beszédmódja. Az élményanyag, ami feldolgozásra kerülne, azonban kortársi kéne legyen. Javaslatomra Mike Leigh módszerét választották, a szinészekkel egyenként megbeszélték, ki milyen tipust játszana szívesen, miféle szavakat mondanának ki szívesen….a társulat férfitagjai bámulatosan otthon vannak ezekben a művekben, továbbá szenvedélyes hadijáték- őrültek, fegyver-szakértők…sokat ámuldoztam közöttük, mennyire szakszerűek. Pontos elképzelésük volt, miféle lovagok, varázslók, királyok szeretnének lenni. A darab az utolsó pillanatban készült el, de meglepetésemre kevés javítanivaló, húzni való volt benne: kompakt tézisdrámának láttam, Sartre-i, Dürrenmatti  módszerekkel felrakott, használható anyagnak, saját színészeikre szabott, jó szerepekkel.

 Én meg valami frissebb, váratlanabb dologra inspirálnám őket – ahogy ők is engem. A Röpülj lelkem aztán végleg meggyőzött, hogy valódi darabírói véna van a két szerzőben, és így esett választás egy olyan témára, amit mindannyian kedvelünk: a huszadik századi nagy mese-regények világát vinnénk színpadra. A stílus, melyet egyidejűleg  komolynak és parodisztikusnak képzeltünk, a Tolkien-regények avagy a Trónok harcának beszédmódja. 

  • Volt már korábban is valamilyen ismeretség köztetek?
  • Volt, akit még a Színművészetiről ismertem, mást régi nyári kurzusról, megint mást Táp-színházi, vagy kaposvári  produkcióból.
  • Milyen gyakran tekintesz ki efféle  műfajok felé ?
  • Emlékeztetem magam egy Thomas Mann-figurára a Doktor Faustusból. Leverkühn jóbarátja, a neve nem jut eszembe, akire az a legjellemzőbb, hogy ha séta közben elhaladnak egy gyarmatáru-bolt kirakata előtt, felcsillanó szemmel így szól: gyarmatáru-boltot kellene nyitni!  Ilyenformán én is:  komolyan vigyáznom kell, hogy egy ismeretlen műfaj, társulat, atmoszféra iránt  fellobbanó  olthatatlan kiváncsiságom ne sodorjon  azonnali igen kimondásába. Az érdeklődésem nagyon tágas, de úgy tartják, színpadi világom – amelynek  megteremtésében otthonos vagyok – inkább klasszikus. Én azt hiszem, leginkább az abszurd érdekel, annak  egy fojtott, fegyelmezett változata, amin alig látszik, hogy mulatni kell rajta. De még nem elégült ki a kíváncsiságom, talán majd a legközelebbi kihívás lesz az igazi…

fotó: Mihalicz Mátéfotó: Mihalicz Máté

  • Rendeztél ehhez a mostanihoz valami hasonlót már?
  •  Ilyesfajta  sokat-beszélős tézisdarabot egyáltalán nem: Dürrenmatt Nagy Romulusa efféle, azt kedveltem volna.  Ebben a mi darabunkban az a jó, hogy a fantasy-vonal elbillenti valamerre az egész, egyébként  komolyan vehető üzenetet: dupla fenekű groteszk, egyfelől a pompás, fejedelmi  stílus forszírozása, másfelől, hogy mindehhez szinte semmilyen vizuális lehetőség nem áll rendelkezésre: mosolyra késztető és megható is szerintem az előadás vállalt szegénysége.

Emlékeztetem magam egy Thomas Mann-figurára a Doktor Faustusból. Leverkühn jóbarátja, a neve nem jut eszembe, akire az a legjellemzőbb, hogy ha séta közben elhaladnak egy gyarmatáru-bolt kirakata előtt, felcsillanó szemmel így szól: gyarmatáru-boltot kellene nyitni!  Ilyenformán én is:  komolyan vigyáznom kell, hogy egy ismeretlen műfaj, társulat, atmoszféra iránt  fellobbanó  olthatatlan kiváncsiságom ne sodorjon  azonnali igen kimondásába. 

  • Ezt a mostani rendezésedet megelőzően volt-e már alternatívokkal, nem kőszínházi társulattal közös munkád vagy rendezésed?    

fotó: Mihalicz Máté              fotó: Mihalicz Máté

  • Nem, de a  kaposvári harminc évből az első tízben még  inkább amatőröknek néztek minket a  pesti nagy társulatok; szövetségeseink inkább az akkori alternatívok voltak: Fodor Tamásék, Halász Péterék, Paál Pistáék, de az ő számukra meg túl hivatalosak voltunk mégis….Társulatunkban néhány kevésbé sikeres, főiskolát végzett, Kaposvárra szerződött diplomás mellett bőven voltak széthullott alternatívoktól hozzánk menekült  magányosok, továbbá  különös figurák, akiket megszerettünk és minden szaktudás nélkül próbálhattak nálunk szerencsét… és ott voltak még a régi színházi tagok: az operettek százain nevelkedett helyi erők és a vidéki színjátszás különböző színvonalú képviselői (egészen remek, nagy tapasztalatú kollégák is). Nos, ebben az izgalmas kevercsben dolgoztunk, ebből kalapáltuk ki és adtuk át a következő nemzedékeknek  a  halálosan stílusbiztos, munkára mindíg kapható társulatot. Valahogy a K2 -t is ezen örökség folytatójának látom: a régi Kaposvár művészei tanították őket, alapvetően olyan a munka, mintha réges-rég ismernénk egymást.

Ebben a mi darabunkban az a jó, hogy a fantasy-vonal elbillenti valamerre az egész, egyébként  komolyan vehető üzenetet: dupla fenekű groteszk, egyfelől a pompás, fejedelmi  stílus forszírozása, másfelől, hogy mindehhez szinte semmilyen vizuális lehetőség nem áll rendelkezésre: mosolyra késztető és megható is szerintem az előadás vállalt szegénysége.

  • Hogy ítéled meg, be lehetne vinni ezt a produkciótokat kőszínházi keretek közé?
  • Nem hinném, hogy szabad volna ilyet tenni: ez az előadás ide, a Jurányi kopottas tornatermébe készült…de hogy ezt a művet lehetséges  más módon, profibb, gazdagabb keretek közt is megcsinálni, azt valószínűnek tartom.

Csatádi Gábor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top