Az elveszett trubadúr

Örök és lezárhatatlan vita az operarendezésben a klasszikus vs. modern/übernmodern tálalás ügye. Nem vállalnám a döntőbíróságot, de a magam részéről semmi újnak nem vagyok ellenzője, elvégre nem kell feltétlenül ugyanazt a szcenáriót nézni kétszáz éven keresztül. A trubadúrral sem az volt a baj, hogy nagyon modernre kalibrálták, hanem az, hogy Azucenna és Leonóra egyszerűen leénekelték a címszereplő trubadúrt a színpadról. Ez neki biztosan fájt, nekünk kevésbé, mert a két énekesnő bőven kárpótolt.

Szombat délelőtt ritkán jár az ember operát nézni.
Szombat délelőtt kutyát sétáltatunk a II. János Pál pápa térré előkelősödött ex-Köztársaság téren, élvezzük a derengő tavaszi napsütést, erre most az Erkel Színház felé tartok, ahol elég sokan gyülekeznek már. Nem vagyok oda az operamatinékért, az opera esti műfaj, s akárcsak az öregedő díva, napfényben nem tud úgy csillogni, mint a sötét hátteret biztosító éjben. Most mégis matinére megyek, mert jegyrendeléskor automatice esti előadásra számítottam, csak egy nappal előtte vettem észre, hogy délelőtti előadás lesz.
Egye fene, ezt is ki kell próbálni egyszer.

Az Erkel előtt nagy tömeg és nagy készültség, a nézőtérre alig néhány perccel az előadás kezdete előtt engednek be, a színpadon sok ember poharazgat, mi a csuda, már bele is csaptak, készen fogadják a még csak érkező nézőket? A mai modern operarendezésből mindent kinézünk, de csak egy fogadást tartanak épp a színpadon, mondják is, ezért van a sok kommandós elhintve az Erkel körül. Aztán az előkelőségek a zenekari árok fölött lefektetett hídon levonulnak a nézőtérre, függöny nem megy fel, mert már rég fent van, a poharakat eltüntetik, Mewdveczky Ádám felemeli a pálcáját, varázslat indul! A résztvevők egy része a színpadon marad és gyors torokköszörülés után belevág az operába.

Verdi pályája derekán, 1853-ban írta A trubadúrt, már a Rigoletto és a Nabucco után, és alighanem a rabszolgakórus után a második legnépszerűbb Verdi-kórus ebben van – a cigány kórus dallamait minden bizonnyal azok is ismerősnek találják, akik sosem láttak belülről operaházat. A címszerepet, Manricót a Bulgáriában született izraeli tenor, Kamen Chanev énekli, kissé fátyolosan – és időnként fátyol mögül –, nem is lenne rossz (nem is rossz!), csak éppen kemény társakat kapott Létay Kis Gabriella Leonorájában és Komlósi Ildikó Azucenájában, akik olyan fergetes hangorkánt zúdítanak le a színpadról, hogy megingatják Chanevet.

A végén Azucenna bosszúja kegyetlen élességgel szól, a bosszú öröme és az önpusztítás fájdalma sugárzik Komlósi Ildikó áriájából.

Az igazi trubadúrok itt a nők, vad sellőként tombolva énekelnek, fájdalom és öröm ötvöződik minden szólamban, ezt a Scalában is nagy taps jutalmazná, Verdi is biccentene díszpáholyában.

Galgóczy Judit rendezése vitákat váltott ki, mert – Juhász Katalin látványtervei alapján – olyan világot épített az Erkel nem túl mély színpadára, amely alapvetően mai, noha kicsit időtlen, akárcsak a Caro-Jeunet rendezőpáros az Elveszett gyerek városában, az öltözékek is mainak tűnnek, mégis van bennük valami régiesen kortalan. A fő képet négy szögletes árkád képezi, amelyek hol kapuzatot formálnak, hol különféle alakzatokba nyílnakk, tűz lobban a színpadon, Luna gróf tolószékben közlekedik, kényszerzubbony is előkerül, amely egyes vélemények szerint a rendezőt illetné. Mi nem vagyunk ennyire kíméletlenek: a csillogó díszletek indusztriális sterilsége, meg az ápoltaknak-katonáknak öltöztetett kórus bizarr bája érdekes kontrasztot képez, Kálmándy Mihály ülve is remek Luna grófot énekel, Markovics Erika is jó Ines. Palerdi András és Ujvári Gergely (Ferrando, illetve Ruiz szerepében) tisztességes mestermunkát adnak ki a kezükből (torkukból), egy-két jelenet pedig modernsége dacára is már-már magasztos. A végén Azucenna bosszúja kegyetlen élességgel szól, a bosszú öröme és az önpusztítás fájdalma sugárzik Komlósi Ildikó áriájából.

A trubadúr összességében egész jól sikerült, itt-ott kisebb szeplőfoltokkal, de ezek nem lemoshatatlanok, amennyiben összecsiszolódik a csapat, s a címszereplő hozzászokik az énekesnők erejéhez. Mert az nem hétköznapi, tényleg.

Cselekmény

Spanyolországot megosztotta a polgárháború. A királypárti csapatok parancsnoka, Luna gróf eleped Leonoráért, a királyné egyik udvarhölgyéért, aki azonban nem viszonozza a gróf érzéseit. Egy ismeretlen trubadúr ejtette rabul a szívét, aki minden éjjel neki szerenádozik, s akit a féltékeny gróf mindenáron el akar fogatni. Az aragóniai palota előtt éjjel őrt állnak Luna gróf emberei, és a kapitány, Ferrando, hogy a katonákat ébren tartsa, visszaemlékszik egy cigányasszony szörnyű történetére, akit azzal a váddal égettek meg elevenen, hogy a gróf kisöccsét szemmel verte. A cigányasszony lánya aztán bosszúból elrabolta a gyermeket, és úgy mondják, a tűzbe dobta azon a helyen, ahol korábban anyja lelte halálát. Egy égett gyermekcsontvázat találtak ott aztán, és nem sokkal később Luna gróf apját elemésztette a bánat.

A palota kertjében Leonora megvallja barátnőjének, Ineznek, hogy beleszeretett egy titokzatos férfiba, akivel még a háború előtt találkozott. Ő a trubadúr, aki minden este szerenádot ad neki. Távozásuk után Luna gróf jelenik meg, akit szinte őrületbe kerget Leonora iránti vágya. Ahogy a hölgy ajtajához közelít, a sötétben felcsendül a trubadúr éneke. Leonora kiszalad, hogy köszöntse szerelmét, de meglepetésére az énekes helyett a gróf vár rá. Megjelenik a trubadúr és felfedi kilétét: ő Manrico, a felkelők vezetője. A dühöngő gróf halálos párbajra hívja ki. A párbajban Manrico kerekedett felül, de életben hagyta a grófot. A háború folytatódott, az utolsó csatában a királypártiak arattak győzelmet. Manrico súlyosan megsebesült, ám anyja, Azucena a harcmezőről a hegyek közé menekítette és egy táborban meggyógyította. Ő az a cigányasszony, akit Luna gróf keres. Azucena rabolta el az idős gróf kisfiát, de a gyermek, akit végül meggyilkolt, a saját fia volt. Mikor Manrico tudni szeretné, ki is ő valójában, Azucena kitérő válaszokat ad: csak az anyai szeretet számít, amit mindig is tanúsított a fia iránt, és az, hogy Manrico megtartsa esküjét, miszerint bosszút áll a Luna-családon. Hírét veszik, hogy Leonora kolostorba fog vonulni, Manrico anyja tanácsa ellenére azonnal Leonorához indul.

Luna gróf és serege támadni, Ferrando a gróf elé rángatja Azucenát. Ferrandó felismeri a nőben a gróf testvérének gyilkosát. Mikor Azucena Manricóért kiált, a gróf rájön, hogy ellenfelét hogyan tudná kicsalni a várból: embereinek megparancsolja, hogy építsenek máglyát és Azucenát ott helyben égessék meg.  A várban Leonora és Manrico készül esküvőjükre. A lány retteg, hiszen a harc Lunával elkerülhetetlen, Manrico csapata pedig lényegesen kisebb. Mikor megtudják, hogy Azucena fogságba esett, Manrico azonnali támadást indít a gróf és csapatai ellen.

Manrico és serege vereséget szenvedett, ő és Azucena foglyok. Kedvese szabadon engedéséért cserébe Leonora felajánlja magát a grófnak, aki elfogadja az ajánlatot, nem sejtvén, hogy imádottja lassan ölő mérget ivott. Leonora érkezik a börtönbe, menekülésre sürgetve Manricót. A férfi rájön, hogy szerelme milyen áron váltotta ki őt: elutasítja a lányt és a gróf kegyelmét is. A méreg azonban hatni kezd: Leonora szerelme karjaiban hal meg – a gróf szeme láttára. Luna kivégezteti Manricót. Azucena az égre kiáltja: bosszúja beteljesült – a gróf saját fivérét ölette meg.