Pingponglabdás tüntetés a Trafóban

Ebben az újszerű, nézőket egyben szereplővé és aktivistává tevő, néhol tolakodó, pikáns, összességében szórakoztatóan felemelő előadásban több lehetőség is rejlene. Jó volna nemcsak hallatni a hangunkat, és melleket nézni, hanem konkrétan és tudatosan cselekedni, megérteni és megértetni másokkal is a problémákat és a lehetséges megoldásokat.
Kortárs? Közéleti? Mesejáték? Előadás? Talán mindegyik egy kicsit, vagy talán egyik sem. Nehéz eldönteni, hogy mit láttunk. Nincs rossz válasz, csak süket fül – a Boross Martin rendezte előadás mottója szerint. Ehhez híven Lang Györgyi és a rendező vezényletével az előadás lehetőséget ad különböző emberek különböző problémáinak a hangot adására, kibeszélésére. A Stereo Akt tavaly októberben bemutatott We hear you – Hallgatlak! című előadását láttuk a Trafóban.
Mialatt elfoglaltuk a helyünket a nézőtéren, egy görkorcsolyás szőke parókás lány kacéran és provokatívan fixírozott minket a függöny előtt (Julia Jakubowska). A székünkhöz egy fapálcikát kötöttek melynek két végéhez egy piros és egy zöld pingponglabda volt rögzítve. Ezeket használtuk segédeszközként a szavazáshoz, amikor kikérték a véleményünket. Az előadás témájának kiválasztásában is segítettek a szavazópálcák.

A színpad olyan, mint egy interaktív panasziroda, hol a háttérben egy talk show-ra emlékeztető vetítések vannak,  és alkotóműhelyekben dolgozhatunk (látvány: Oláh Tímea, Mocsár Zsófia). Az események forgatagában nehezen értelmezhető a koncepció. Keleti Boszorkány, Óz, gyorsan elmondott mondatok, táblák. A kivetítőn olyan embereket látunk, akik a kritikus véleményeiket egy riksa hátsó üléséről a városban tekeregve osztják meg velünk (videó animáció: Karcis Gábor, videós munkatársak: Bartha Máté, Bálint Dániel). Az országunk berendezkedésével, működésével, működtetésével, aktuális társadalmi problémákkal bombáznak minket. Itt élünk, minket is érintenek és érdekelnek ezek a kérdések. Igényesen össze van vágva a videó, a témák aktuálisak, de valójában megoldást nem kapunk, csak elégetlenkedő tekinteteket, felháborodott hangokat, nyafogó és cinikus beszólásokat. Az előadás egy pontja olyan, mintha egy rádióműsorba csöppentünk volna, amiben a nézők közül felkért három ember szót adhat a problémáinak. Tetszik Lang Györgyi lazasága, és az is, hogy bátran mer beszélni a saját kihívásairól is miközben faggatja a színpadra hívott nézőket. Az a gyanúnk, hogy az így szerepet vállaló emberekkel már előre meg volt beszélve hogy lejönnek, mert túl könnyen adták be a derekukat. Sebaj. Az előadás során úgy érezzük hogy ez az egész lényegében arról szól, hogy mennyire fontos a dolgok kibeszélése.

Amikor a lengyel görkorcsolyás lány az almás pite receptjét instrukciók alapján egy beszédbe ágyazva adja elő, akkor végre színházban érezzük magunkat. Remek játékával és vicces magyar akcentusával megnevettet minket. Hallatja a hangját. Később a melltartó is lekerül a parókával együtt a lányról. Nem a mondandó a lényeg, hanem a mód – találgatunk. Dramaturgiailag itt sem jött át a mondanivaló, de azért remekül szórakoztunk.

A színpad olyan, mint egy interaktív panasziroda, hol a háttérben egy talk show-ra emlékeztető vetítések vannak, és alkotóműhelyekben dolgozhatunk. Az események forgatagában nehezen értelmezhető a koncepció. Keleti Boszorkány, Óz, gyorsan elmondott mondatok, táblák. A kivetítőn olyan embereket látunk, akik a kritikus véleményeiket egy riksa hátsó üléséről a városban tekeregve osztják meg velünk. Az országunk berendezkedésével, működésével, működtetésével, aktuális társadalmi problémákkal bombáznak minket. Itt élünk, minket is érintenek és érdekelnek ezek a kérdések. 

Az előadás második felénél kinyílik az ajtó és a kiválasztott témákkal dolgozó csapatokkal az élen az utcára vonultunk, végig a Tűzoltó utcán le egészen a körútig. A videókból ismert riksa ment elől, mi, a nézők mögötte. Amíg a sarokról az Üllői út felé sétáltunk, azon gondolkoztunk, hogy  vajon a rendőrök is színészek-e, vagy tényleg egy valós bejelentett tüntetés közepén baktatunk? Az Iparművészeti Múzeum melletti kis téren libasorba rendeztek minket egy krétával kijelölt vonal mentén és körbe adtunk egy hangosbemondót. Így mindenkinek lehetősége volt bele kiabálni a körút esti forgatagába a hozzászólását, véleményét, óhaját, sóhaját. A drónkamerás felvétel nélkül eléggé hasztalan cselekedetnek tűnt volna ez az egész. De később videoklippet is csináltak ebből.

A járó-kelők egyáltalán nem furcsállották ottlétünket. Hozzászoktunk már a tüntetésekhez és a nem mindennapi viselkedéshez Budapesten. Amint a hangosbemondó körbeért, az előadás logójával díszített pingponglabdákat kaptunk ajándékba és a drónnal készült felvételeken kirajzolódott egy fül a feltartott telefonok fényéből is. Tetszenek ezek az apró kreatív részletek, melyekkel feldobják a találékony segítők az est hangulatát. Mindenki mosolyog, rosszkedvű ember nincs köztünk. Már visszafelé mentünk volna a Trafó felé, amikor egy külföldi turista csoport leszólított és az iránt érdeklődött, hogy miért tüntettünk. Mondtam, hogy ez egy előadás, aminek a keretein belül hallatjuk a hangjukat, hogy ez nem is igazi tüntetés, de mégis az. Nem értették. A Stereo Akt alkotása sok kérdést felvetett bennünk is az előadás végeztével, és biztos vagyok benne, hogy másokban is. Amint letisztázódik a koncepció az alkotók fejében és dramaturgiailag is értelmezhetőbbé válik a mondanivaló, akkor lesz is talán majd mit hallanunk, és a mi szavaink is igazi fülekre találnak majd, nem pedig krétával rajzoltakra, beleüvöltve az Üllői úti fák rengetegébe. De addig az a fül valójában egy fényes kérdőjel.

Ebben az újszerű, nézőket egyben szereplővé és aktivistává tevő, néhol tolakodó, pikáns, összességében szórakoztatóan felemelő előadásban több lehetőség is rejlene. Jó volna nemcsak hallatni a hangunkat, és melleket nézni, hanem konkrétan és tudatosan cselekedni, megérteni és megértetni másokkal is a problémákat és a lehetséges megoldásokat. Erre minden lehetőség adott. Ez az előadás sok embert bátrabbá tehet, akik talán a színpadon és az utcán szerzett bátorságukat az életük során is felhasználhatják adott helyzetekben. A társadalmi tudatosságot építő előadás jobban értelmezhető dramaturgia nélkül olyan, mintha a szembejövő ember kezébe nyomnánk egy megafont az utcán, hadd kiabálja ki magát.
(Április 22.)

Bozóky Balázs