Mundruczó Kornél új rendezésének, az itthon elsődlegesen a Trafóban futó Látszatéletnek a legerősebb megoldása olyasmi, amit színházi szempontból bűn lenne elspoilerezni, erkölcsi szempontból viszont bűn lenne elhallgatni. A kritikus tehát vagy így, vagy úgy, de mindenképpen felvállalja a bűnösségét. Most inkább erkölcsileg, a színház javára. A Látszatéletet ugyanis mindenkinek látni kell.
A Proton Színház, ezen előadásban legerősebb formai megoldása egyúttal történetformáló erő. Ha a Látszatéletre úgy tekintek, mint egy jó értelemben vett morális tanmesére, akkor egye fene a spoilert. Ha viszont az itt és mostban történő színházi élményként, akkor az előadás legerősebb pillanatát nem árulhatom el. Itt és most – tekintve az írott forma korlátait a színházihoz képest – erről a bizonyos legerősebb pillanatról legyen elég annyi, hogy az előadás díszletéhez kapcsolódik (díszlet: Ágh Márton), és úgy zajlik le, hogy közben egyetlen szereplő sincs jelen az egyébként gazdagon berendezett színen. Jómagam tehát némileg kísérletezni vagyok kénytelen, amikor a Látszatélet legerősebb és legfontosabb – ráadásul a címet is magyarázó – részét egy olyan titokként kezelem, amiről nem lehet beszélni, ellenben mindenképpen látni kell. Hiszen adódik a kérdés: miről lehet ezen kívül beszélni.
Monori Lili. Fotó: Rév Marcell
Lehet beszélni olyan megszokott dolgokról, mint például Monori Lili zseniális játéka. Monori ezúttal özvegy Ruszó Lőrincnéként tengeti életét egy nyolcadik kerületi lakásban. Vagyis tengetné, ha nem csengetne be hozzá a Rába Roland által alakított végrehajtó, Sudár Mihály, aki ki akarja lakoltatni. Ruszó Lőrincné minden erejével tiltakozik: az előadás elején egy kamera szemszögéből látjuk őt, fokozatosan egyre közelebbről, Monori Lili szavaiban és arcjátékában pedig rögtön egy kicsit magunkra is ismerünk, pontosabban arra az általános élethelyzetre, amikor valaki annyira fél, hogy racionális védekezése mögül egyre erősebben bukkannak fel korábbi, kisebb gyanakvásai, félelmei. (Ebben az esetben konkrétan az, hogy a kilakoltatás esetleg Ruszóné cigány származása miatt történik). Így akar bizonyítani beszélgetőpartnerének, aki ugyanakkor a saját, reflexből betanult válaszait már régesrég tudja, és azokat hajtogatja. Két szereplőnk így beszél el egymás mellett, miközben megismerjük Ruszónének nagyjából az egész életét, legsötétebb félelmeivel együtt, mindezt a rosszullétig fokozva. Az eddig csak kamerán keresztül nézett előadás ekkor vált át színpadiba: a sötét vetítővászon felemelkedik, mögötte pedig ott van a gazdagon berendezett díszlet, egy kicsi, ellenben belmagasságát tekintve nagy – később kétszobásnak nevezett – józsefvárosi lakás képében: balra kanapé, felette kép a falon egy kisfiúról, jobbra konyha asztal, vizesblokk, tévé, hátul mosógépek, illetve nem elhanyagolhatóan hatalmas ablakok, nagyjából középen pedig egy asztal, előtte a kamerával, amelynek szemszögéből korábban láttuk az eseményeket. Sudár Mihály mentőket hív, akik persze lassan érkeznek, így egy idő után ő maga is elhagyja a színt, ott hagyva a kanapén a rosszullétével küszködő Ruszónét. Az előadás teljes hosszát tekintve nem nagy szerep az, amit Monori Lilinek el kell játszania, jelenlétével mégis a lehető legtöbbet hozza ki a fájdalmasan egyedül élő idős asszony figurájából.
a Látszatéletnek – leginkább a díszletnek köszönhetően – anélkül is látom a párhuzamát a magyar valósággal, hogy ezt a legvégén ennyire egyértelműen megkapom.
Színpadról való távozása után megkezdődik az a bizonyos erős megoldás az előadásban, amely jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy amikor legközelebb szereplők lépnek be a térbe, az már bokáig álljon a szemétben. Sudár Mihály új lakót csal a – végül is sikeresen üressé tett – lakásba: Fenyvesi Veronikát (Láng Annamária), aki ugyan a papírforma szerint egyedül fogja bérelni a lakást, ahol tilos a dohányzás, Sudár távozása után rögtön rágyújt, és telefonon hívja, egyedül nevelt kisfiát (Kozma Dáriusz/Gerendás Ruben), hogy tiszta a terep, feljöhet. A szemét egyiküket sem zavarja különösebben: ha útban van, egy kicsit arrébb túrják, de egyébként megférnek mellette, az pedig az előadás végéig a színen marad. Az anyát a volt barátja hívogatja, a színpad melletti jobb, illetve bal oldali kivetítőn időnként az sms-váltásaikat is látjuk, ami ugyancsak szép megoldás, akárcsak az előadás lezárása: az egyedül maradt kisfiú apránként fedezi fel az új lakást, amikor felbukkan az egykori Ruszóné fia, és egy, az egyik szekrény tetejéről levett szamurájkarddal segít a kisfiúnak gyümölcsöt vágni, majd távozása után a szekrényből két gorilla mászik ki. Ez utóbbi megoldásnak – tűnjön az önmagában bármennyire indokolatlannak, vagy társadalomkritika szempontjából elcsépeltnek – az adja a báját, hogy a lakásban egyedül maradt kisfiú jelenlétében történik. Mert egy olyan lakásban, ami indokolatlan mennyiségű szeméttel van tele, még az is megtörténhetne, hogy az egyik szekrényből egyszer csak majmok bújnak elő.
Láng Annamária. Fotó: Rév Marcell
Bár ezek után még kapunk egy videómontázst a 2005-ben Mortimer-ügyként elhíresült tragédiáról – amikor is egy roma fiú szamurájkarddal szúrt le egy másik roma származású fiút – az előadás korábbi részéhez kapcsolódó pontok ez esetben csak érintőlegesek. Ez az egyetlen olyan pontja az előadásnak, amelyet túlzónak érzek: a Látszatéletnek – leginkább a díszletnek köszönhetően – anélkül is látom a párhuzamát a magyar valósággal, hogy ezt a legvégén ennyire egyértelműen megkapom.
Az előadás adatlapja
