Home / Megnéztük / Utaznom kell, hogy fenékig ürítsem az életet – nagy utazás kis bábokkal
Utaznom kell, hogy fenékig ürítsem az életet – nagy utazás kis bábokkal

Utaznom kell, hogy fenékig ürítsem az életet – nagy utazás kis bábokkal

Egy humorosan felkavaró, bűbájos, szórakoztató, keserűen életszagú, elgondolkodtató, varázslatosan eljátszott előadást láttunk. Megszűnt a külvilág hetven percre (ami valójában nyolcvanra sikeredett a tapssal együtt) a Trafóklubban, ami alatt magával ragadott az előttünk életre kelt világ és magába szippantott a mind a színpadon, mind pedig a lélek bugyrainkban is kalandos és érdekfeszítő cselekmény. A bábok kifinomultan megelevenített karakterei és a színészek elképesztően figyelmes és odaadó szeretete által hosszú perceken át bámulunk magunk elé a győri Vaskakas Bábszínház és az ESZME koprodukciójában készült Az időnk rövid története című előadás végén.

Az elsötétített színpadon négy alakot látunk hátra fordulva négy kis asztal mögött, a rendezői balon korabeli lemezjátszót és egy mikrofont. Recseg a korabeli lemezjátszó. A zenéjét  már nem, csak a karcos suhogását harsogja az életünk megkopott lemezének a hangfal. A bőröndök kinyílnak és életre kelnek bennük a kis világok. Megismerkedünk a négy főhőssel a felvillanó élethelyzeteiken keresztül: miniatűr világokba zárva, sokatmondó és apró részletességgel kidolgozott tárgyaik közt. Ámulunk és bámulunk a bábuk kidolgozottságán és a megteremtett atmoszférán. Kezdetben néha morbidul kacagunk, olykor szelíden felnevetünk.  Eleinte furcsának tűnik, hogy fiatal színészek mozgatják az öreg bábokat, majd szépen lassan belefeledkezünk a négy báb parányi világába és életre kelnek ezek a remekül elkészített alakok és eltűnnek a színészek segítő kezei (tervező, rendező: Hoffer Károly). A bábokkal játszó színészek később egymással is interakcióba kerülnek néhány jelenet során, ami nem csak életszerűbbé teszi az előadás egészét, hanem további értelmezési síkokat is megnyit –  a test megöregszik, a lélek fiatal marad.

unspecified (15)Fotó : Kincses Gyula

A négy szereplő nem ismeri egymást. Magányosan élik életüket, veszik a lottó jegyet, fejtik a rejtvényt, skype-olnak az Ausztráliában élő unokákkal, kínlódnak a tolókocsival, amikor hirtelen életük útja közös nevezőre kerül egy elhunyt barátjuk búcsúlevele által, aki azt kéri, hogy hamvait szórják szét Velencében. Ez a küldetés újra értelmet ad létezésüknek és mindannyian elhatározzák, hogy segíteni fognak, és teljesítik az elhunyt barátjuk végakaratát. Az előadás cselekménye erről az útról szól, melynek során a két idős néni és a két idős bácsi és egy kutya kalandos körülmények között megismeri egymást, és először egymást gáncsolva, majd végül egymást segítve haladnak az észak-itáliai város felé. A szereplők először a ravatalnál találkoznak egymással, ahol mindenki próbálja megkaparintani a bizonyos urnát, melyben a hamvak nyugszanak. Rendkívül szórakoztató és kreatív a kivitelezés, szeretni való parányi díszletekkel, ahol minden díszlet az aprólékos, gondos munka nyomát viseli.

Eleinte furcsának tűnik, hogy fiatal színészek mozgatják az öreg bábokat, majd szépen lassan belefeledkezünk a négy báb parányi világába és életre kelnek ezek a remekül elkészített alakok és eltűnnek a színészek segítő kezei. A bábokkal játszó színészek később egymással is interakcióba kerülnek néhány jelenet során, ami nem csak életszerűbbé teszi az előadás egészét, hanem további értelmezési síkokat is megnyit – a test megöregszik, a lélek fiatal marad.

A színészek és a bábuk karakterei teljesen összhangban vannak egymással. Teszárek Csaba külön gratulációt érdemel, mivel nem csak az idős bácsival, hanem kutyájával, Bátorral is játszik, aki saját humorosan megformált karaktere révén fontos mellékszereplőjévé válik az előadásnak. Szolár Tibor teljesen összeolvadva játszik a tolószékes bácsival, és remekül formálja meg az ambivalens karaktert, aki kivülről egy idős, életundorral bíró, megfáradt háborús hősnek tűnik, ám pár ital múlva egy ljubljanai diszkó bárpultjánál imádni való és szórakoztató figurává érik. Andrusko Marcella láthatóan rengeteg munkával jutott el a karakter végleges megformálásáig, és ez minden jelenetben érezhető. Pallai Mara és az értelmiségi idős hölgy önmagára találása, az új szerelem kibontása az útjuk során Velencébe pedig egyenesen lenyűgöző.

unspecified (9)Fotó : Kincses Gyula

Az előadás során egy adott hangulat kiemelésénél, megrajzolásánál, a játékosok dalra fakadnak. Ilyenkor persze mindig kizökkentünk egy pillanatra abból a rendkívül magával ragadó atmoszférából, amit a színészek a játékukkal teremtettek. Eljutottak vajon a szereplők  Velencéig? Valójában mindegy. A lényeg az, hogy az előadás végén úgy éreztük, hogy gazdagabbak lettünk egy roppant igényesen, alázattal és szeretettel életre hívott játékkal, és reményt kaptunk arra, hogy jobban megértsük, elfogadjuk a minket körülvevő, a ránk is váró időskori magányt. Az egész életünk egy utazás, melynek során mégis, különös módon ott legbelül mindannyian fiatalok maradunk. Ring a tenger, elsötétedik a színpad, és már csak a bábok ülnek a színpadon. “Utaznom kell, hogy fenékig ürítsem az életet”  –  zárja az előadást  Lord Alfred Tennyson szívbemarkoló verse.

(Április 26.)

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top