Home / Irodalom / Leszámoltak Eddyvel
Leszámoltak Eddyvel

Leszámoltak Eddyvel

A francia Édouard Louis könyvét tavaly nagyra értékelték hazájában. Már a magyar fordítás is megjelent – az Ab Ovo adta ki – , a könyvet elolvastuk, s mondhatjuk, a párizsi kritikusok nem tévedtek. S az is kiderült, melegnek lenni egy lepusztult észak-franciaországi faluban sem jobb, mint mondjuk Taktaharkányban. Nemsokára monodráma is lesz a könyvből, a Hátsó Kapuban mutatják be; elmegyünk, megnézzük. 

A kétezres évek közepén, nagyjából 2005-2007 között meglehetősen sűrűn előfordultam Franciaország északi részén, Pikardiában, Normandiában, illetve a szerző szülőfalujához közel eső Lille-ben, Roubaix-ban, azaz a kicsit esős és nagyon lapos Nord megye tájain, amely hosszan húzódik a belga határ mentén. Lényegében ez a történelmi Flandria Franciaországba átnyúló peremvidéke. Rendezett házakkal, rengeteg zölddel, takaros portákkal, kicsit poros, de azért karban tartott kisvárosokkal, unalommal vegyített nyugalommal, és az egykori ipari múlt már lassan leépülő, itt-ott viszont már kifejezetten lepusztult gyáraival, bányáival.2015.06.16_Leszámolás Eddyvel1

Édouard Louis – akkor még Eddy Bellegueule –, ebben az időben élte át azokat a történéseket, amelyeket most megírt, s miközben olvastam, nehezemre esett elhinni, hogy a magyarországihoz képest gazdagnak számító környéken, a meszelt homlokzatok alatt – ha nem is általánosan, de korántsem ritkán – megbúvó szegénység már-már borsodi szintű, szinte-nyomor, ahol a nyomorra jellemző elfuserált életek, durva tréfák és megszokott kegyetlenségek zajlanak. Édouard Louis soraiból szinte süt a Germinal hangulata – Zola híres regénye szintén errefelé játszódik –, noha közben eltelt több mint 120 év, mégis ezen a tájon olyan mély gyökeret vert a kiszolgáltatottság, hogy azt máig nem sikerült kiirtani. Bár az is lehet, hogy csak visszatért ide, az 50-es évektől a 90-es évekig tartó prosperitást követő hanyatlás során.

A nem túl hosszú életrajz lényegében egy rezignáltan megírt fájdalomkrónika.

Eddy Belleguelle szemszögéből ez mindegy is, ő szegénységbe született bele, szegény környezetben nevelkedett, szegény volt, érzékeny, okos és meleg. A nem túl hosszú életrajz lényegében egy rezignáltan megírt fájdalomkrónika, ahol egy nagyon férfias környezetben – „ahol még az asszonyok is kemények és férfiasak voltak, anyám mondta is sokszor, tökös lány vagyok én” – nem csupán szimplán melegként, de melegsége jegyeit erősen magán viselve, feminin vonásokkal és „affektáló” hanggal elrejthetetlenné  vált, pedig próbált rejtőzni, próbálta felvenni a legszűkebb környezetére jellemző viselkedést. Az ilyesmi azonban többnyire kudarcra van ítélve. Eljátszhatjuk, hogy csajunk van, de ha undorodunk a testi érintkezéstől vele, akkor a szerep hamarabb véget ér, mint a film.

Ami számomra a legmegdöbbentőbb, az mégis az idő, amikor a történet játszódik. Eddy Belleguelle 1992-ben született, a könyv eseményei tehát 2005 és 2010 között játszódnak, mégis azt a benyomásunk, mintha jóval korábban zajlana mindez. Lehetnénk a hatvanas években is, és lehetnénk jóval keletebbre is. Meghökkentett, amikor Édourd Louis arról írt, hogy gimnazista korában jutott el először Amiens városába, ahol én, a Franciaországból nézve echte kelet-európai már kétszer is jártam, megcsodálni a franciák legnagyobb katedrálisát – bizony, kicsit nagyobb a párizsi Notre Dame-nál –, ráadásul először alig húszévesen, némiképp idősebben csak Eddynél, aki mégiscsak ott lakott pár tucat kilométerre. Ami mégis maivá teszi a történetet, az a végkifejlet, ami természetesen csupán a könyvnek a vége, amelyet a szerző 21 évesen írt, tehát számtalan fejlemény következik még a sorsában, most mégis egy komplett önéletrajzot tartunk a kezünkben, hiszen egy életút véget ér, Eddy Belleguelle eltűnik, és helyette megjelenik Édouard Louis, aki már egy másik ember. Édouard Louis ugyan hasonlít Eddyre, de már nem egy affektálva beszélő, feminin kamasz, hanem egy helyes, vékony fiatalember, aki már nem lóg ki környezetéből, részben saját változása, részben környezetének megváltoztatása miatt. A híres párizsi École Supérieure testreszabott helyszín Eddynek, immár Édouard Louis-nek. Hazaérkezett.

2015.06.16_Leszámolás Eddyvel2Ám van a könyvben olyasmi, ami mégis letagadhatatlanul 21. századi: a szerzőt nem verik otthon, bár egyáltalán nem kedvesek hozzá az iskolában, az előforduló atrocitásokban fura mód és bevallottan valahogy maga is partner. A tolerancia még ebbe az erőszakos közegbe is leszivárgott már annyira, hogy a család nem veszi le a kezét róla, bár maguk előtt sem akarják elismerni, hogy fiúk meleg, megvédik, ha a részeges féltestvér ittasan neki akar támadni. És végül vidám a vég, Eddy meghal, de csak azért, hogy Édouard megjelenhessen, jön Párizs, jön a könyv, nos, ezek nem jöhettek volna a hatvanas években.

A könyvtől a francia kritika tavaly dobott egy hátast, 20 nyelvre fordították le, a szerzőt tévéműsorról adták tévéműsorra. A lelkendezés nem alaptalan: bár merész a hasonlatom, de kissé a mi Kertész Imrénkre emlékeztetett, ő írta le olyan távolságtartó tapasztalatisággal Auschwitzet és Buchenwaldot, mint most Nord megye pokoli érzelmi kopárságát Louis, ami persze nem az egész megyét jellemzi – utal is erre a „polgári” kislány bemutatásával –, hanem csak az ő közvetlen környezetének sivárságát, ahol a nem verekedős, de azért részeges apa nem képes egy kitört ablakot beüvegezni, így kartonpapír kerül a keretbe. Illik a szoba betonpadlójához.
Mégis, az a sejtésem, hogy a szerző megismételhetetlen irodalmi produkciót tett az asztalra; egyetlen percig sem éreztem a könyv olvasása közben olyan történetmesélői virtuozitást, ami arra utalna, itt lesznek még más történetek is, nem „csupán” naplószerű írások.
De lehet tévedek, s bár tévednék.
Elvégre az sem lenne rossz, ha Édouard Louis végigírná az életét, még csak 22 éves, sok kötet kijönne belőle. És megszületne a nyomtatott blog műfaja, évtizedes kifutással.

A szerző: Marton Levente

Újságíró, író, gasztronómus és még egyébek is. Írásaim sok éve jelennek meg szerteszét: Metropol, Nők Lapja, nlcafe.hu, HVG, Éva, artiq.hu, Magyar Narancs. Írok printbe, online-ba és ha van időm, könyveket is. Újabb nincs erre időm...

Comments are closed.

Scroll To Top