Home / Megnéztük / Várakozás, történelmi díszletben
Várakozás, történelmi díszletben

Várakozás, történelmi díszletben

A Stúdió K, Várunk. Haza. című előadásában már címének írása is figyelemre méltó. Várakozás és Haza fogalma, egyszerű, puritán módon, egymás mellett. És mintha pontosan ezt az egymás mellettiséget jelenítené meg ez a nagy magyar tragikomédia, Nagypál Gábor rendezésében.

Lehetne ugyan vádolni a Stúdió K előadását azzal, hogy nem tesz hozzá semmit a huszadik század magyar történelmét feldolgozó diskurzushoz, erős a gyanúm, hogy nem is nagyon akar. Legalábbis abban az értelemben biztosan nem, hogy valamiféle vaskos alapigazságot – vagy akár csak annak a gondolt tévképzetét – toljon a képünkbe konklúzióként. Továbbá azért sem érdemes vádolni őket ilyesmivel, mert maga, az előadás is elkerül mindenféle olyan vádat, ami önkényesen terelné a felelősséget a huszadik század szörnyűségei miatt az előbbiekre. Sőt, felismeri, hogy valójában annyi mindenkit lehetne vádolni ezzel, hogy az már nevetséges. A Várunk. Haza. a kelleténél talán egy kicsivel hosszabb, mégis okkal tét nélküli látlelet lett – a vizsgálódáshoz szükséges távolságtartással.

Fotó: Schiller KataLovas Dániel. Fotó: Schiller Kata

valami mindig bekerül a színpad bal oldalán található darálóba, és jön a következő korszak, amiről lehet beszélni. Szinte etűdszerű az egész. Nem csoda hát, ha ebben az iszonyatos mennyiségű nyersanyagban annyira eltéved az ember, hogy egy teljesen elborult történelemértelmezés lesz az eredmény.

A történet arról szól, hogy…, kezdhetném a beavatást, de a helyzet az, hogy klasszikus értelemben vett története mintha nem is lenne az előadásnak. Az elején adott ugyan egy család, valamikor a huszadik század elejéről, akik a távol lévő kedves rokont várják haza, ám a nagy trükk az, hogy a későbbiekben ez az alapszituáció nem változik, csupán az idő, a történelem halad előre. Az egyik pillanatban még rádiót hallgatnak, ami rosszul szól, és a felét sem értik, mégis töretlen figyelmet tanusítanak még a zúgásnak is. A rádióban verspályázatot hirdetnek, Magyarország dicsőségére. A család üdvöskéje büszkén össze is hozza a Trianon után agyoncsépelt négysorost, hogy aztán pár jelenettel – korszakkal – később a rádiót felválthassa a tévé. A család végig a kedves rokont várja, aki eleinte küld ugyan leveleket – benne gondos felsorolással üdvözölve az egész famíliát -, ám szép lassan ezek is elmaradoznak. Az előadás egy adott pontján a család akar írni neki, és hosszasan tanácskoznak, mit is tartalmazzon a levél, míg végül ennyi áll benne: “Fiam! Várunk haza!”

Szereplőink mintha ezt a folyamatos, monoton várakozást akarnák a maguk számára is érdekessé tenni az adott helyzetek – történelmi állapotok – megélésével. Minden komolyabb, traumatikusnak ható pont is mintha csak valamiféle durva önszórakoztatás lenne. Időnként a család központi figurája, a határozott lelkületű nagymama (Spilák Lajos) feldörren: “Dologra!”, amelynek hatására valami mindig bekerül a színpad bal oldalán található darálóba, és jön a következő korszak, amiről lehet beszélni. Szinte etűdszerű az egész. Nem csoda hát, ha ebben az iszonyatos mennyiségű nyersanyagban annyira eltéved az ember, hogy egy teljesen elborult történelemértelmezés lesz az eredmény. Ezt ugyancsak a Spilák Lajos által megformált nagymamától hallhatjuk: elkezdi valahol Tiberius császárnál, és a maga hosszú, zegzugos útvonalán eljut a barkochbázó Petőfi Sándorig, ezzel az előadás legerősebb, egyúttal legviccesebb monológját hozva létre.

varunk haza_schiller kata 009Lovas Dániel, Sipos György. Fotó: Schiller Kata

Szóval a konklúzió mindössze annyi lenne, hogy mi, magyarok, miközben valamire nagyon várakozunk, vállaltan eltévedünk saját történelmünkben. Innen nézve pedig Nagypál Gábor rendezése minden tragikus mellékágával együtt is kifejezetten szórakoztató.

Az előadás adatlapja

A szerző: Stermeczky Zsolt Gábor

Stermeczky Zsolt Gábor vagyok, többnyire a Gábor nélkül. 1992. május 2-án születtem Budapesten, jelenleg is itt élek. Voltam már diák Újpesten és Piliscsabán, kritikus a régi Quart-nál, a jelenleg hibernált Trubadúr magazin online-nál, önkéntes a Trafóban és a Tünet együttesnél. Vagyok a Gömbhalmaz nevű fiatal költői csoport tagja, diák Budapesten, lelkes ifjúsági tag a Katona József Színházban, és kritikus a félonline-on, továbbá a Pótszékfoglalón.

Comments are closed.

Scroll To Top