A néző sosem csupán néző. Nem csak szemlélő, a helyéről kényelmesen fürkésző egyén. Hangsúlyos ez az alaptétel akkor, ha táncelőadás megfigyelői vagyunk, akik a nézőtéren foglalunk helyet. Mert ez esetben többszörösen aláhúzandó ez a megálapítás, és fontos is, hogy felkiáltó jelek közé kerüljön a mi szerepünk. Arno Schuitemaker While We Strive előadása a Trafóban mindent meg is tesz azért, hogy az előbb említetteket sajátos, formabontó megoldások egymás utánjával, szuggeszíven, megkerülhetetlen tapasztalatunkká tegye.
Három táncos: Shay Partush, Audrey Apers, Ivan Ugrin egyenként, egymás után lép be a teljesen üres, fehér linóleummal borított térbe. Minden klasszikusan adott tehát ahhoz, hogy egy kortástánci közegben, egy kortárstánci koreográfiával megalkotott előadásra számíthassunk. Ám egészen mást kapunk, egészen másként teljesülnek a darabbal kapcsolatos váradalmaink.
Hármojuk kezében egy-egy kis fekete, kézigránát formájú, műanyag pohár, amellyel egészen elképesztő játékot kezdenek űzni. Pláne úgy, hogy eme tárgy mozgása mellé még becsatlakozik egy folyamatos, intenzitásában a mozgáshoz szabott zümmögés. Olyan érzésünk támad, mindha ezek a pici, kézbe süppedő fekete tárgyak távirányítóként hatva, szabályoznák a hangok erejét, tónusát. A fekete, tenyérnyi tárgyakat mozgató kezekkel mozog a test teljes egésze is – fizikai színház ez a maga pulzáló lüktetésével.
fotó: Jochem jurgers
És ez az a pulzálás az, ami a maga monotonitásával és egyben e monotonitástól való eltérés által egy egészen új, ránk is ható ütemet, érverést teremt. Mozog a test, hullámzik a hang frekvenciája (hangkulissza: Massimo Cervini), már-már stroboszkópszerűen áramlik a fény (Ellen Kops). Mert e három – mozgás, hang, fény – nagyon szoros, egymába átfolyó és egymásból építkező dinamikájából szervül eggyé ez a koreográfia. És ebben az együvé szervülésben, összeállásban rejlik a teljesen rendhagyó, újszerűen szokatlan, az irritálás határait is szándékosan átlépő volta.
Katedrális épül a test minden irányba önmaga keretein túllépni akaró mozgásából, a zene gyűrűztőten erőteljes intenzitásából és a fény tér teremtő artikulációiból. Tudatos, erős koncentrikusságú egymásra és egymásba épülése ez az effektusok hármasságának. Miközben nézzük mindezt: nemcsak az ütemet, fényt, pulzálást vesszük át, mintegy delejezetté válva az előbbiektől, hanem rezonálunk is rájuk. Talán pont az ilyenfajta rezonancia az, ami a legerősebb eleme ennek az előadásnak. Arno Schuitemaker koncepciójának döntő ereje ebben a fizikális mozgássort hullámá tevő hangkulisszának, a fénnyel kísért összjátékában rejlik. Amelyről kár tagadni: egyszerre monoton, lehengerlő, agresszívan maga alá gyürő. Hatás, mely alól nem tudsz, nincs is módod kikerülni.
Katedrális épül a test minden irányba önmaga keretein túllépni akaró mozgásából, a zene gyűrűztőten erőteljes intenzitásából és a fény tér teremtő artikulációiból. Tudatos, erős koncentrikusságú egymásra és egymásba épülése ez az effektusok hármasságának. Miközben nézzük mindezt: nemcsak az ütemet, fényt, pulzálást vesszük át, mintegy delejezetté válva az előbbiektől, hanem rezonálunk is rájuk. Talán pont az ilyenfajta rezonancia az, ami a legerősebb eleme ennek az előadásnak.
Egyben önreflektíven ugyan ezt kérdezi, szegezi is nekünk ez a koreográfia, menekülő kibúvásra alkalmat nem hagyva: kinek-minek a hatása alá engedjük magunkat kerülni? Van-e, lesz-e lehetőségünk ilyen erős – a szimpla nézői befogadói magatartásunkat szándékosan erőteljesen túllépő – ránk hatásokat kikerülni. Arno Schuitemaker mély, lényegi filozófiai kérdéssé növeszti a tánc intenzitását önkéntelenül is. Meddig, mennyire hagyjuk öntudatlanul magunkra hatni azt, ami rajtunk kívüli ingerként hat ránk? Mennyire azonosulunk – átvéve és magunkon átengedve – ezekkel a hatásokkal vagy épp mennyire tudjuk mindeközben a kontrollunkat, távolság tartásunkat megőrizni. Nem csak a művészet-elmélet fejtegetései ezek, hanem a teljesen földhözragadt napi teendőink alapvető mozgatói is e kérdések.
fotó: Jochem Jurgers
Ahogy a három táncos mozgásvilága is a nagyon koncentrikus, fizikai korlátokat szétfeszíteni akaróból tör egészen éteri, a kézzel körülhatárolhatatlan felé. A fény és a hang határol, jelöl ki számukra – hol egymáshoz viszonyítva, maximálisan erőkifejtéssel létrehívott pontos, szoros, összehangolt mozgás, hol pedig önmaguk univerzumaként, mint egymástól elszeparált bolygók – betöltendő teret.
Mindeközben hol vagyunk és mit csinálunk mi? A táncosok teljesen az első széksorhoz lépve, az emelkedő széksorok nézői felé fordulva teszik fel már mozgás és mozdulat nélkül is – evidenciaként – a kérdést. Mennyire tudunk velük, a látottakkal és érzettekkel sorsközösséget válalni? Kérdések, melyek önkéntelenek ugyan, de a rájuk adandó válasz nagyon is tudatos, jelenlétet kikövetelő.
A koreográfia koncentrikus kifelé, ránk is ható gyűrűzése irányt vált. A három táncosunk a saját pályáin mozogva, a fénnyel kijelölt, hármojuk közös pályaívén kezd el mozogni – majd végül egymásba olvadva: egymásra találni. Bennünk pedig lüktet tovább nem csak az intenzív pulzálás, hanem a lecsendesedett találkozás is. Legfőként itt a tovább-on van a döntő hangsúly, ezen a velünk eggyé váló, bennünk tovább rezgő lüktetésen.
