A Trafóban bemutatott, Bábcirkusz 4in1 című projekt négy produkciót foglal magába. Ezek mindegyike átértelmezni igyekszik a hagyományos, hús-vér cirkusz fogalmát. A forma közös eleme, a báb – meglehetősen tágan értelmezve ezt a fogalmat – mind a négy esetben másképp érvényesül.
Mielőtt még a jegyemet megváltanám, zavartalanul és tudatlanul haladok el a teraszon a Tintaló Társulás Circus Mechanicus című installációja mellett, amely – mint azt egy későbbi, pontosabb szemlélődésem során megállapítom – lényegében nem más, mint egy üveggel eltakart, körbejárható terepasztal, rajta különböző, részben mozgó cirkuszi figurákkal. Van itt balett táncosnak készülő kislány, artista nagymama, erőművészek, állatok. Az egyes figurákról szóló leírást olvasva az embernek az jut eszébe, hogy a Circus Mechanicus – installáció jellegénél fogva – magától értetődően kínálja fel a lehetőséget saját figurái sorsának a továbbgondolására. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a terepasztalt a gyerekek is kíváncsian járják végig. (Hovatovább a teljes program közönségét zömében ez a – közelebbről nagyjából kisiskolás – korosztály teszi ki.)
Beatrice Baruffini, Serena Guardone (a Teatro delle Briciole Pop-up című előadásában). Fotó: Olivier Masson
Jegyem átvételekor kapok egy kék karszalagot, illetve egy részben ajánlott útvonalat is, ebből kiderül számomra, hogy a Circus Mechanicus, illetve a Trafó büféjében futó, Alexander Calder munkásságát bemutató film, a projekt folyamatosan futó részei. Konkrét kezdési időponthoz kötve csupán Laurent Bigot, illetve a Teatro delle Briciole Társulat előadásai vannak, én először – a kék karszalagnak köszönhetően – ez utóbbira ülök be. A társulat Pop-up című előadása a négy produkció közül talán a leglazábban kapcsolódik mind a cirkusz, mind a báb fogalmához: az előadás legelején az egyik színész látszólag teljesen civilben jön be a térbe, egy, a magasból lelógó mikrofonért, ami azonban újra és újra felemelkedik, így sokáig nem sikerül elérnie. A mikrofon ilyen módon való kergetése már-már a Tom és Jerry-rajzfilmekre emlékeztető adok-kapok bohóctréfának hat, ez a hangvétel pedig a későbbiekben is megmarad: a társulat két női színésze a bohócokra emlékeztető gesztusokkal, szinte némafilmszerűen mesél el történeteket, különböző színű – egymást ebben a sorrendben követve sárga, kék, piros, és szürke – kihajtós mesekönyvek segítségével. Egymással szinkronban maradva lapozgatják azokat, hogy így rajzolódjon ki a néző előtt egy kis figura, illetve egy vele valamilyen módon kapcsolatban álló jelenség – a sárga mese esetében például a csillag, a kék esetében a víz – közös története. Szavakat csak minimálisan használó, inkább hanglejtésekkel kommunikáló gesztusaik leginkább az olasz La Linea című olasz animációs sorozat hangjaira emlékeztetnek (ez nálunk Menő Manó néven ismert), ezzel még jobban rásegítenek az előadás meseszerűségére.
A Bábcirkusz négy produkciójának a tanulsága kevésbé cirkuszi, mint bábos: rádöbbent ennek a formának a sokszerűségére.
A következő programpont, Laurent Bigot Le Petit Cirque című zenés tárgyszínháza ennél jóval elvontabb, inkább kísérleti hatást kelt – különösen történetisége híján. A Trafó alagsori klubjában berendezett kis színen egy makettszerű, felfoghatatlanul gépesített cirkuszi porondot látunk, amelyet maga, Bigot irányít. Az előadás kezdete előtt néhány mondatban – magyarul – elmagyarázza a produkció lényegét: pont annyira kell hallani, mint nézni. Bár az előadás leírásában szerepel az a magyarázat, hogy a porondon lévő apró játékok mozgása és súrlódásai alakítják a zenét, kis mikrofonok segítségével, továbbá olyan is van, amikor a zene hozza mozgásba ezeket a figurákat, a megfelelő technikai érdeklődés hiányában Bigot produkciója jóval rövidebb ideig köt le, mint ameddig tart. Érdekes megoldások azért így is akadnak benne, így például az állatfigurák megjelenése, akár a gépesített, egy fél gömbben körben egyensúlyozó kis hörcsögre, akár a labdával játszadozó – és mindeközben furcsa, csilingelő hangot kiváltó – rókára gondolok. Ez utóbbit hosszan lógó farka időnként a porond szélére sodorja, ilyenkor Bigot belenyúl saját makettjébe, hogy helyre tegye a figurát. Az ilyen, és ehhez hasonló gesztusokkal – beleértve azt az alapvető dolgot is, hogy a figurák általa kerülnek be a térbe – valóban szükséges módon vívja ki saját magának a porondmester szerepét. Hagyományos cirkuszi világot teremt, meglehetősen szokatlan technikával.
Laurent Bigot. Fotó: Olivier Masson
És valami hasonló mondható el az 1979-ben elhunyt Alexander Calder képzőművészről is, akinek cirkuszát a büfében futó – 1961-ben készült – kisfilm bemutatja: Calder a tartalmilag hagyományos cirkuszának szereplőit dugóhúzókból és parafadugókból állította össze, ezzel helyenként igen vicces mozgást kölcsönözve a figuráknak. Ismét csak az állatoknál maradva, itt az állatidomár feje egy meglehetősen eltúlzott, esés-szerű mozdulat következtében kerül az oroszlán szájába, az egyik ló-figura pedig négy kis dugóhúzó-lábával nem is futó, hanem inkább guruló hatást kelt. Calder technikája tehát abszurdan felnagyítja a hús-vér cirkusz által kínált lehetőségeket, amely tény, figurái kicsinységét tekintve, a maga módján meghökkentő paradoxon.
A Bábcirkusz négy produkcójának a tanulsága kevésbé cirkuszi, mint bábos: rádöbbent ennek a formának a sokszerűségére. Ami a cirkuszi részt illeti, az nagyrészt magabiztosan megmarad a szórakoztatás terepén, illetve a hagyományos cirkuszi szereplők bemutatásánál.
Az előadás adatlapja
