A színművészetis diákok előadása mindig hord magában egy kis kételyt, elvégre nehezen előrelátható, hogy az egységesen ifjú társaság miként képes leképezni egy darab szereplőinek korfáját, el tudják-e hitetni velük, hogy apák, fiúk, nagyapák – illetőleg anyák, lányok, nagyanyák – állnak velünk szemben, s a végeredmény egy igazi előadás lesz-e, vagy csak jobb színjátszó körök produktuma. A Hangulatkocsmát néztük meg az Ódry Színpadon, ahol szerencsére az első variáció jött be.

Megyek fel a kopott, ridegzöldre festett falú lépcsőházban a Rákoczi úton, s tűnödöm, hogy az Uránia Filmszínház buján díszes épületének belseje mennyire eltér a mozi rokokóan burjánzó luxusától, a harmadik világ találkozik itt az elsővel, második világ az államszocializmus kihalásával úgysincs már, de szelleme még itt lebeg, sőt, le is szállt az Ódry Színpad Hevesi Termébe vezető meredek lépcsőkre. Nyolc perccel az előadás kezdete előtt még zárva az ajtó, bentről zörömbölés hallatszik, parancsszavak csattannak, bútortologatás zaja szűrődik ki, kaszárnyahangulat alakul. Három perccel a kitűzött kezdés után beengednek, sötét, ablaktalan terembe jutunk, egyik sarkában dobogókra helyezett széksorok, a dobogók szélén mélység ásít, egy lány beleesik, kisegítjük, kisvártatva újabb lány esik le, közben az újonnan érkezők székeket keresnek, mert nincs elég, futkározás kezdődik, székkeresés és -találás.
Azon kapom magam, hogy a kezdeti bosszúságom elillant, remekül szórakozom, holott az előadás még el sem kezdődött.

Valaha sokszor jártam az Ódryban, olcsó jegyekkel gyakran egészen jó performanszokat láthattunk, de aztán az egyetemista létemmel együtt ez a szokásom is megszűnt, most meg két évtizedes távlatból a szokásosnál nagyobb érdeklődéssel várom, mit tudnak a mai színinövendékek, ha már oly nagy a szigor, hogy Sütő Andrást (Viharsarok, A játékkészítő) negyedszerre sem vették fel az egyetemre.

47

A színpad – igazából nincs színpad, ez maga a terem padlója – egyszerű fekete, akárcsak a falak, itt-ott ócska bútorok, retrófíling, mint a késő nyolcvanas évek nadrágszíjparcelláira épített nyaralócskáinak Pestről odalomtalanított bútorzata, csináld-magad söntéspult – a milliő semmit sem változott a kilencvenes évek óta. Ha az ócska külcsinhez az egykori jó belbecs tartozik, akkor nem lesz baj.

Az előadás egy zenés darab, a harmadévesek színészmesterség vizsgája, maga az osztály írta Fényes Szabolcs, De Fries Károly, Seress Rezső, Malcsiner Béla dalait keverve a szövegbe, meglepően integráns módon, néhány musicalíró tanulhatna tőlük.

Slágerekre alapozni egy színdarabot apró csalás, elvégre ez már önmagában félsiker, ha jól válogatták és adták elő, akkor kétharmad siker, és itt nagyon jól válogattak és még jobban adtak elő

– a táncdalénekesek bájgúnárkodó előadásmódja helyett a fiatalok energikusan, frissen éneklik a régi dalokat, leheletnyi rockhangulattal, bár lehet, hogy ez csak érzékcsalódás. Zongorán kíséri őket Szekeres László, de maguk is kísérik magukat, ki gitárral, ki szintetizátorral, ezek a srácok-csajok tényleg sokoldalúak.
44

A tipikus városi sztori szerint adott egy fura kocsma, egy pesti bérház negyedik emeletén – az nem derült ki, hogy lift van-e, de akár van, akár nincs, a rendhagyo elhelyezkedés rendhagyó vendégkört indukál, ott van rögtön Szódi, aki veszettül viaskodik az alkohollal, bár többnyire vesztes marad, Róza, aki takarítói szerepét később béranyaira, még később meg áldozatéra cseréli, ide jár a személyiségváltó Lacika, hol Che Guevara, hol II. János Pál pápa, hol James Dean bőrébe bújva, de ha már említettük az áldozatot, van természetesen gyilkosunk is, aki még őrült is, elvégre épp egy próbababát készül feleségül venni. A humor egyszerű és nyers, mint ahogy a fiatalok többnyire humorizálnak, ugyanakkor nem lehet letagadni, hogy van benne valami üde és friss, meg valami je ne sais quoi.

Az eleinte kissé darabos előadás néhány szótévesztés, néhány elismételt mondat után dalokban halad tovább, egyre összeszedettebb, a szereplők a tekinteteink előtt csiszolódnak egymáshoz, a kissé tétova színihallgatók a szemünk láttára alakulnak színésszé, távolságtartásom csökken, és kezdem érteni, hogy miért épp őket választották ki annak idején a felvételin. Zsámbéki Gábor és Fullajtár Andrea jó munkát végzett, ezekben a még szinte kamaszoknak tűnő huszonévesekben tényleg benne van a színész, mint márványtömbben a szobor.

50

S amikor a csaknem tucatnyi hallgató előbb moziteremhez, majd hullámvasúthoz hasonló sorokban kórusban énekel, már azt is elfelejtjük, hogy épp levegő utánkapkodunk a fullasztóan légtelen teremben, dübörög az Ez a tangó egy vallomás, ahogyan ez a cikk is vallomás: totál beleestem a darabba.

A szereplőket nem sorolom fel, és nem emelek ki senkit – mindenki szokatlanul egyenletes teljesítményt nyújt, igaz, a komikus vonások egyelőre egységesen jobban mennek, mint a drámaiak – mert ügyesen drámát is csempésztek a sok dal közé, kicsit bizarr drámát, de mégiscsak drámát, sőt, tragédiát, de alig tűnik fel, itt még a gyilkos is vicces, mi több, szerethető, s a gyilkosság is csak játék, még ha így leírva ez némiképp furcsának is látszik. A szerelmek hullámzanak – időnként a szereplők is, az összerendezett széksorokon –, a színvonal magabiztosan emelkedő, a kor nem számít, elvégre a dalok is kortalanok, az előadók miért is ne lehetnének?… csapkodva repül a plafon alatt az ifjúság édes madara, a végére diákok leszünk mindahányan.
A Hangulatkocsma veszélyes fegyver, könnyedén játszik rajtunk, hatása tartós, napokkal utána is érthetetlenül jókedvem van, tehát óvatosnak kell lenni, mert könnyen túladagolható.
Bár lehet, hogy akkor sem árt meg.

49

HANGULATKOCSMA