A távolság vagy közelség olyan fogalmaink, melyek nem csak viszonylagosak, hanem egyben olyanok is, melyek csak a mozdulatból, a mozgásból érzékelhetőek igazán. Pont ahogy egy labdát gurítva, a gurításnyi mozgásból érteni meg az elmozdulást, a helyváltoztatást. Angelus Iván a Budapest Tánciskola növendékeivel ezt a közelség-távolság problematikát, a Proxemika című gálaestjükkel járta körül a Trafóban, a leírhatóság és az érzékelhetőség intenzitásával, már-már programszerű dinamikába sűrítve.
A Trafó nagytermének padlóját fehér linóleum borítja, a fal mentén, jobb és bal felől “bevetésre”, mozdulatra kész ifjak sereglete – mint startpisztolyra váró versenyzők, álldogálnak, mozgatják be izmaikat. A fehér linóleumot a világítás kockákra osztja és ebben a térhálóban hol csoportosan, hol párban mozognak a táncosok. Olyan, mintha kockás füzet lapjain szökelnének. Mintha ezzel az erős, szembeötlő kontraszttal is rájátszana az előadás az egymáshoz képest való mozgások viszonyrenszerére, geometriájára. Ám nem azért, hogy ezt a fajta koncepciózusságot feltétlenül visszaigazolja, inkább kacérkodva, felülírva azt.
fotó: Kővágó Nagy Imre
Ezek a négyzetek, rácsozatot alkotnak, persze pont oly tünékenyet és változót, mint maga a fény, mely életre hívja őket. Közben szabályos, feszes tempójú mozgások követik egymást, melyek aztán játszi könnyedséggel folynak át teljesen felszabadult elengedettségbe. Egymást váltja ez a két pólusúság, mint egy szűnni nem akaró kísérlet-játék. Játszadozás ez a lehetőségekkel, az érintéssel, a párhuzamossággal, az egymáshoz mért, viszonyított mozdulatokkal.
Egyfajta szándékolt kísérletezés, ahol a teoretikus tételek gyakorlatban megelevenednek, háromdimenzióssá válva, a térben éltetik tovább a szellem gondolatvilágát. Fegyelmezetten, összehangolt pontossággal elevenedik meg a viszonyrendszer, amelyben nem az összetalálkozás, nem az egymásra találás a döntő még, hanem a közelítés és ennek a közelítésnek a nagyon pergő ritmusra szabott variálásai.
Mint egy vég nélküli, ám elemeiben és alkotó összetevőiben jól elszeparálható kollázs, melyben nem is az egyes variációk tökéletesre kimódolt cizelláltsága, hanem ezeknek a variációknak a mennyiségi variálhatóságára, az egymás utáni és az egymással végtelen módon való összetalálkoztatására esne a hangsúly. A zenei anyag ugyaneképp: electric és cselló, a víz lötykölés és a harmonika sanzon egymást követő, játszadozó kergetőzése ennek az egymásból egymásba áthajlásnak a lenyomatát viseli magán. Közeledés-távolodás pajkos egymásnak feszülése, a táncosok fragmentumokból összeálló koreográfiája ez.
Egyfajta szándékolt kísérletezés, ahol a teoretikus tételek gyakorlatban megelevenednek, háromdimenzióssá válva, a térben éltetik tovább a szellem gondolatvilágát. Fegyelmezetten, összehangolt pontossággal elevenedik meg a viszonyrendszer, amelyben nem az összetalálkozás, nem az egymásra találás a döntő még, hanem a közelítés és ennek a közelítésnek a nagyon pergő ritmusra szabott variálásai.
Le- és megmérhetetlen ez az egymáshoz viszonyított elhelyeszkedés pont úgy, ahogy az egymást mérőszalaggal lemérni, kicentizni akaró szándék is – mikor a nővendékek valódi mérőszalagokkal követvén egymás koreográfiáit, bizonyítják ennek a fajta lemérhetőségnek a lehetetlenségét. Egy lehetetlen válalkozás lehetetlenségét a tánc könnyed ritmusába rejtetten, mosolyra fakasztóan szemléltetve. Itt, ezen az estén egészen más módon győzetik le a távolság, feltéve ha ezt a távolságot-közelséget egyáltalában le kell győzni. Mert Angelusz Iván koncepciójában nem is az efféle legyőzésen van a fő nyomaték.
fotó: Kővágó Nagy Imre
Sokkal inkább a közelítés egymást követő variációs megoldásaiban és próbálkozásaiból szeretne megmutatni valamit ez az előadás. Abból, hogy miként lehet hangsúlyossá, a szemünk előtt kidomborodóvá tenni egy problematikát: a tartás, a kinyújtás, a tartózkodó visszahúzódás térben megmutatható gondolatát.
E tekintetben ez az koreográfia nem szenvedett hiányt: az eltáncolt eszme és a mozgásba bújtatott tézis mozgalmas együttese született meg. Már-már túlságosan is intenzívre, programszerűen katonásra sikeredve. A mozdulat gondolati háttere néha előrébb türemkedett, mint maga a szépen felépített, íveiben szárnyalni kész, ám érezhetően a tézisbe öltöztetett mozgás. Fegyelmezett kísérletként – ahol a tánc rezdüléseiben gondolódik tovább az elmélet: a magával ragadni kész impulzivitás, mint felénk gurított üveggolyó.
