Ebben az opera-rendezésben a szerény tercek, kvintek és kvartok hangközei, az egyszerűnek ható dúr vagy moll akkordok összefonódnak a strófikus shakespeare-i dalokra emlékeztető szöveggel, egymáson könnyeden elmozdulva, bonthatatlan egészé összefonódva.Ludger Engels a zenét, a szöveget és az énekeseket jól egymásra és egymásba épített játékra hívta, melyből megérteni ezt a darabbéli, az érzelmek csapongásaitól viharossá lett világot.


Sok minden másképp és máshogy látszik utána, különösen akkor, ha ez a vihar épp lelkünk kellős közepében tombolja ki magát. Thomas Adès és Meredith Oakes közös zeneszerzői és szövegírói munkája révén A vihar nagyoperája született meg, melyet most, tizenkét évvel a londoni ősbemutató után nálunk az Operaházban Ludger Engels állította színpadra. Felkorbácsolódik mindaz, ami kortól függetlenül emberi sajátunk: bosszú és düh, hatalmi arrogancia és őszinte vágy a megértésre – talán azért – hogy az égi háborút követően letisztulva álljon előttünk mindazt, amiben benne élünk.

fotó: Pályi Zsófiafotó: Pályi Zsófia

Partra vetette a vihar az apát, Prosperót (Franco Pomponi) és lányát, Mirandát (Szántó Andrea) egy szigetre, melyek három fehér fala határolja és jelöli ki e föld darabot, ahol most a Milánóból száműzötteknek élniük kell, körülvetten a hajódongák falakhoz támaszkodó darabjaival (díszlet:Ric Schachtebeck). Egyszerre steril és új perspektívákat adó ez a miliő, ahol Prospero könyveivel egy bungalószerű építményben, mint kalitkában – a sziget szigetébe – húzódik vissza. Franco Pomponi hangja panaszos elszántsággal, erélyesen emlegeti fel sérelmeit lányának, mint egy krónikás, aki régi idők fájó sérelmeit visszhangozza újra, melyet Szántó Andrea megértéssel és az újdonság erejével ható rácsodálkozással hallgat. A panasz és vágyakozással teli megértés kettősük játéka, melyből egyként érteni a mellőzöttség keservét és az utódok másként élni akarását. Hisz Thomas Adès Viharában a nemzedékek közötti egyezőségek és különbözőségek egymás mellettisége a domináns. A megbocsájtani és a túllépni nem akarás él egymás mellett a múlttól nem terhelt jelenidejűséggel. Itt és most, avagy a mindig az ideje ennek az olvasatnak, tanúk rá a jelmezek: a csinosan elegánstól az otthoni játszó ruháig terjed a skála – jól eltalált érzékkel, hisz fel sem tűnik egyenként, csak összességében ez a velünk egy idejűség (jelmez: Sabine Blickenstorfer).

Pontosan leképezi ezt az egymás melletti kettősséget Ariel (Laure Meloy) kecsesen finom, már-már éteri koloratúrszopránja. Leereszkedik közénk, mint szellem lény, mint árboc csúcson imbolygó lidérc, hogy egészen új nézőpontot adjon vagy épp szerencsésen ellen pontozza  a meglévőeket. Valóság és mese, szellem lény és nápolyi, milánói uralkodók nagyon is hús-vér egymásnak feszülése kerül ennek a rendezésnek a gyújtópontjába – mindez úgy, hogy ettől semmiképp nem válik ez az értelmezés idealizáltan elrajzoltá. Sőt, a sziget boszorkányának leszármazottja Caliban (Horváth István) – aki mind a szigetet, mind Mirandát magának követelné – lírai tenorjával csak még inkább ráerősít erre a dualitásra. Mert Thomas Adès operájának zenei világában pont ez az egymás melletti, egymással szorosan feleselő kétpólusúság az, ami élteti a zenén keresztül a librettó és viszont. Nem a kézzel fogható másikkal van dolga ebben az operában a szereplőknek, hanem az önön lelkükön belüli zimankókkal.

fotó: Pályi Zsófiafotó: Pályi Zsófia

Hiába szövetkezik Caliban Stefanoval (Gábor Géza) és Trinculoval (Armin Gramer), csak nevetséges részegségükre reflektálunk, érezve, hogy az igazi térnyerések nem ilyen külső szövetkezések révén jönnek létre. Itt is, mint sok más helyütt: a humor és irónia válik valódi szereplővé: megmutatva, hogy az emberi, lélek mélyéről elősorjázó indulatok, érzések alakítják az igazi vihart, amely képest mindenféle hajót zátonyra futattni. Ennek a rendezői olvasatnak ettől függetlenül is van egy nagyon otthonos, közvetlen  atmoszférája: mintha nem is heroikus küzdelmeik közepette egymásnak feszülő drámai karaktereket ábrázolna, hanem egy nagy család tagjait. Mindez egészen kézzel foghatóvá lesz attól, hogy az előadásban a szigetre vetődött hajó legénysége nem csupán néhány jelzés értékű statisztából ál – mint az eredeti,1611-es shakespeare-i szövegben – hanem egy egész seregletnyi masszív tömeg, mely egyben kórusa is az operának. Együtt mozog, egy akaratot formál ez a vaskos, egyének sokszínűségéből összeálló nagy csoportosulás, együtt hajlong vagy épp együtt riad meg. Olyan, mintha az érzelmek sodró futamai nyernének ezáltal kiábrázolhatóságot.

Mert Thomas Adès operájának zenei világában pont ez az egymás melletti, egymással szorosan feleselő kétpólusúság az, ami élteti a zenén keresztül a librettó és viszont. Nem a kézzel fogható másikkal van dolga ebben az operában a szereplőknek, hanem az önön lelkükön belüli zimankókkal.

Amiként ennek az operának az intenciójává nő Mirandanak és a nápolyi király fiának, Ferdinandnak (Balczó Péter) a minden rációt meghaladó, szétfejthetetlen szerelme is: a dühös indulatok helyett az engesztelődni akarásé. Mindez úgy, hogy sem érzelmektől burjánzóvá, sem pátosziassá nem lesz ettől az értelmezés. Prospero megbékél az ifjak frigyével, a nápolyi uralkodóval szembeni neheztelése megbocsájtássá válik és szellemeit, varázslatait az útjukra engedi. A Ferdinándot kereső csapatot vezető Gonzálo (Palerdi András)visszatérését követő áriájában is ez lüktet: eggyé olvadnak benne az ellentétes lelki világok.

fotó: Pályi Zsófiafotó: Pályi Zsófia

A három szigetet határoló fehér díszletelem a második felvonás elején felemelkedik, jelezve: itt már kinek-kinek magával és a másikkal van rendezni valója, nincs mód ehhez más segítséget igénybe venni. Olyannyira, hogy az opera végén, Ariel áriája egyszerre megnyugvásként és szűnni nem akaró kérdésként és aláfestésként is szolgál a szigeten magányosan kószálló Calibannak.

Ebben az opera-rendezésben a szerény tercek, kvintek és kvartok hangközei, az egyszerűnek ható dúr vagy moll akkordok összefonódnak a strófikus shakespeare-i dalokra emlékeztető szöveggel, egymáson könnyeden elmozdulva, bonthatatlan egészé összefonódva. Ludger Engels a zenét, a szöveget és az énekeseket jól egymásra és egymásba épített játékra hívta, melyből megérteni ezt a darabbéli, az érzelmek csapongásaitól viharossá lett világot. És e vihar elvonulása után a csendben, leginkább az önmagunkban ott viaskodó kérdéseket halljuk majd tisztábban.

(Május 25.)
Az előadás adatlapja