Vagy épp egyszerre mindkettőt. Már csak azért is, mert ez nem a vadromantika hipotetikus dilemája, hanem a praktikus mindennapiság választ váró kérdése – Katona Kamrájában és Lessingnél. Fehér Balázs Benő rendezte Emillia Galotti, Gotthold Ephraim Lessing tézisdrámája hátborzongat és andalítóan megemel egyként a krimiszerűen pergő eseményeivel és a leplezetlen, tiszta érzelmek sodrával.
Ahogy a fehér és a vörös elegyeként a baba rózsaszínű plüss anyaggal beborított teljesen üres játéktér a Kamrában kibéleli a játszók és a játék világát (jelmez: Izsák Lili), az már sejteti a habos-babosnak és a nagyon is emberinek az összetalálkozását. Értelmez és ellenpontoz is  egy világlátást, ám mindezt oly finom határozottsággal, bennünket önkéntelenül kézen fogva, hogy szinte várjuk, egyre várjuk, hogy ebben a rózsaszín keretben mit is és miről is szeretnének nekünk mesélni.

fotó: Dömölky Dánielfotó: Dömölky Dániel

És persze van miről, mert bármily egyszerűnek hat is a lessingi történet alap képlete, annál több kanyarulatra, csavarra ad alkalmat. Hettore Gonzanga herceg (Keresztes Tamás) ide-oda gurulgat kék fit-ball labda székén hasalva, postáját tanulmányozza kedvetlen ingerültséggel. Herceg nagyságú gyerek, aki miképp a labdán se, úgy a saját világában se találja a helyét. Festőjétől, Contitól (Dankó István) rendelt Orsina grófnő (Jordán Adél) rózsaszínbe öltöztetett portréját szemléli és egy Conti által kevéssé jól sikerültnek tartottat: a kék ruhában lefestett Emillia Galottiét (Mészáros Blanka). A lessingi művészetelméleti fejtegetések ürügyeként szolgál e jelenet, ahol a két festmény élő szoborrá lesz a herceg kezei között, és persze egyben a volt és jelenlegi szerelmi rajongásának a tárgyaivá. Emilliát,mint egy képet – bábuként forgatva, nézegeti, megmutatva közben nekünk a  saját, szerelemhez is infantilis lényét. Keresztes Tamás virtuózként srófolja egy felnőni nem tudó személyiség tipródásait, aki persze mindeme “fogyatékosságaira” rálátni képtelen. Olyan ő, mint az indián az üveggyöngyökkel, megtetszik neki – hát szeretné magának őket megszerezni – akárcsak szerelmének tárgyát – megkapni birtoklással, udvarlás helyett.

 Értelmez és ellenpontoz is egy világlátást, ám mindezt oly finom határozottsággal, bennünket önkéntelenül kézen fogva, hogy szinte várjuk, egyre várjuk, hogy ebben a rózsaszín keretben mit is és miről is szeretnének nekünk mesélni.

Mert talán nem is tudja mi az: meghódítani, rajongva, állhatatosan udvarolni. Nincs is szüksége e képességeire, hisz akad mellette egy Marinelli márki (Takátsy Péter), aki miután kellően feltüzeli a herceget Emmilia épp aznapi, Appiáni gróffal (Dér Zsolt e.h.) való esküvőjének a hírével, készségesen ajánlkozik is egyből: lehetetlenné teszi az aznapi ceremóniát, így juttatva a hercege kezére Emiliát. Takátsy Péter Marinellije a köpönyegforgatásban, a kaméleonkodásban tökéletes eleganciával, a magától érthetőség természetességével egyszerre talpnyaló és a herceget lesemmiző hipokrita, ám oly könnyed magabiztosságú mindez az alak- és szín változtatása, hogy nincs is időnk feleszmélni – normalitássá, evidenciává növeszti a gerinctelenséget.

fotó: Dömölky Dánielfotó: Dömölky Dániel

És sem az ő erkölcstelensége, sem hercegének kontroll nélküli gátlástalansága nem lesz attól szembetűnőbb, hogy közben hátul, a színpad mélyén, egy “belső” teremben – ami hol templomként, hol Gonzanga és Galottiék privát, otthoni tereként szolgál – ott áll egy hatalmas, neonfénnyel körbe rajzolt feszület. Jelezvén: a látszat és a valóság, a színlelt és a tényleges világ békés, gondtalan együttélését. Nem rökönyödünk meg, mert nincs is min megrökönyödnünk: a vallásos erényesség és a minden korlát nélküli hatalmaskodás egy légtérben megfér, még akkor is, ha olykor a kétféle téret aláhulló rózsaszínű szalagfüggöny választja is el.
Egyetlen ember számára lesz homogénné ez a világ, bár képtelen eme önmaga számára teremtett együntetű univerzumba létezni ez az egyén: Emillia Galotti. Mészáros Blanka éterien áttetsző, romlatlanul naív Emiliát hoz közénk, aki persze oly könnyedén lesz a családi és a szeretői játszmák kiszolgáltatottja, ám ezek nem képesek nyomot hagyni a karakterén – megmarad ebben a szűzi érintetlenségben.
Ahogy Emilia szülei: Odoardo (Fekete Ernő) és Claudia (Fullajtár Andrea) sem képesek kilépni az oroszlánként védelmező szerepkörükből: – Fekete Ernő szent haragra gyúló és lányát is leszúró, áldozatra kész apájától és Fullajtár Andrea az indulatait mesteri fegyelemmel és figyelemmel mindig keretek között tartani tudó anyájától – ez nem is várható.
Martonelli megöletteti Appiáni grófot, ám az út Emillia és a herceg között ezáltal nem hogy lerövidül, hanem elérhetetlen távolsággá nő. Ha másért nem, hát azért, mert mindig van egy Orsina grófnő, aki legalább annyira a féltékenység, mint a leleplezés vágyától hajtva, a szálak felfedőjének bizonyul. Jordán Adél egyszerre érzelmileg kiszolgáltatott és az érzelmekkel bátran manipulálni kész grófnéja a maga rózsaszínbe öltöztetettségével és szenvedélyes ösztönösségével, mint elszabadult hajóágyú, lép át minden Martinelli által gondosan felépített koncepción.

fotó: Dömölky Dánielfotó: Dömölky Dániel

Lessing drámája Fehér Balázs Benő kezében bravúros krimivé lesz, melyben minden formai, játékos tipizálás nagyon ügyes könnyedséggel válik egyben a saját ellenpontozásává is. Feszület a gyilkosságal – hisz Krisztus megfeszítése is az – az emelkedett elmélkedés a bordélyházi káromkodással teljesen jól össze illő elegyet alkot itt. Nem lesz sem túl sok, sem túl nyers ettől. Ahogy a klasszikus és az electric zene is komplementerei lesznek egymásnak az impulzivitásban, megmutatva így minden erőltetettségtől mentesen, ösztönösen ráérezve: a szerelem érettséget kíván, mert minden más esetben önmagát és mindenki mást is lerombol önmaga körül.
(június 2.)
Az előadás adatlapja