Vagy épp egyszerre mindkettőt. Már csak azért is, mert ez nem a vadromantika hipotetikus dilemája, hanem a praktikus mindennapiság választ váró kérdése – Katona Kamrájában és Lessingnél. Fehér Balázs Benő rendezte Emillia Galotti, Gotthold Ephraim Lessing tézisdrámája hátborzongat és andalítóan megemel egyként a krimiszerűen pergő eseményeivel és a leplezetlen, tiszta érzelmek sodrával.
Ahogy a fehér és a vörös elegyeként a baba rózsaszínű plüss anyaggal beborított teljesen üres játéktér a Kamrában kibéleli a játszók és a játék világát (jelmez: Izsák Lili), az már sejteti a habos-babosnak és a nagyon is emberinek az összetalálkozását. Értelmez és ellenpontoz is egy világlátást, ám mindezt oly finom határozottsággal, bennünket önkéntelenül kézen fogva, hogy szinte várjuk, egyre várjuk, hogy ebben a rózsaszín keretben mit is és miről is szeretnének nekünk mesélni.
És persze van miről, mert bármily egyszerűnek hat is a lessingi történet alap képlete, annál több kanyarulatra, csavarra ad alkalmat. Hettore Gonzanga herceg (Keresztes Tamás) ide-oda gurulgat kék fit-ball labda székén hasalva, postáját tanulmányozza kedvetlen ingerültséggel. Herceg nagyságú gyerek, aki miképp a labdán se, úgy a saját világában se találja a helyét. Festőjétől, Contitól (Dankó István) rendelt Orsina grófnő (Jordán Adél) rózsaszínbe öltöztetett portréját szemléli és egy Conti által kevéssé jól sikerültnek tartottat: a kék ruhában lefestett Emillia Galottiét (Mészáros Blanka). A lessingi művészetelméleti fejtegetések ürügyeként szolgál e jelenet, ahol a két festmény élő szoborrá lesz a herceg kezei között, és persze egyben a volt és jelenlegi szerelmi rajongásának a tárgyaivá. Emilliát,mint egy képet – bábuként forgatva, nézegeti, megmutatva közben nekünk a saját, szerelemhez is infantilis lényét. Keresztes Tamás virtuózként srófolja egy felnőni nem tudó személyiség tipródásait, aki persze mindeme “fogyatékosságaira” rálátni képtelen. Olyan ő, mint az indián az üveggyöngyökkel, megtetszik neki – hát szeretné magának őket megszerezni – akárcsak szerelmének tárgyát – megkapni birtoklással, udvarlás helyett.
Értelmez és ellenpontoz is egy világlátást, ám mindezt oly finom határozottsággal, bennünket önkéntelenül kézen fogva, hogy szinte várjuk, egyre várjuk, hogy ebben a rózsaszín keretben mit is és miről is szeretnének nekünk mesélni.
Mert talán nem is tudja mi az: meghódítani, rajongva, állhatatosan udvarolni. Nincs is szüksége e képességeire, hisz akad mellette egy Marinelli márki (Takátsy Péter), aki miután kellően feltüzeli a herceget Emmilia épp aznapi, Appiáni gróffal (Dér Zsolt e.h.) való esküvőjének a hírével, készségesen ajánlkozik is egyből: lehetetlenné teszi az aznapi ceremóniát, így juttatva a hercege kezére Emiliát. Takátsy Péter Marinellije a köpönyegforgatásban, a kaméleonkodásban tökéletes eleganciával, a magától érthetőség természetességével egyszerre talpnyaló és a herceget lesemmiző hipokrita, ám oly könnyed magabiztosságú mindez az alak- és szín változtatása, hogy nincs is időnk feleszmélni – normalitássá, evidenciává növeszti a gerinctelenséget.
És sem az ő erkölcstelensége, sem hercegének kontroll nélküli gátlástalansága nem lesz attól szembetűnőbb, hogy közben hátul, a színpad mélyén, egy “belső” teremben – ami hol templomként, hol Gonzanga és Galottiék privát, otthoni tereként szolgál – ott áll egy hatalmas, neonfénnyel körbe rajzolt feszület. Jelezvén: a látszat és a valóság, a színlelt és a tényleges világ békés, gondtalan együttélését. Nem rökönyödünk meg, mert nincs is min megrökönyödnünk: a vallásos erényesség és a minden korlát nélküli hatalmaskodás egy légtérben megfér, még akkor is, ha olykor a kétféle téret aláhulló rózsaszínű szalagfüggöny választja is el.
Egyetlen ember számára lesz homogénné ez a világ, bár képtelen eme önmaga számára teremtett együntetű univerzumba létezni ez az egyén: Emillia Galotti. Mészáros Blanka éterien áttetsző, romlatlanul naív Emiliát hoz közénk, aki persze oly könnyedén lesz a családi és a szeretői játszmák kiszolgáltatottja, ám ezek nem képesek nyomot hagyni a karakterén – megmarad ebben a szűzi érintetlenségben.
Ahogy Emilia szülei: Odoardo (Fekete Ernő) és Claudia (Fullajtár Andrea) sem képesek kilépni az oroszlánként védelmező szerepkörükből: – Fekete Ernő szent haragra gyúló és lányát is leszúró, áldozatra kész apájától és Fullajtár Andrea az indulatait mesteri fegyelemmel és figyelemmel mindig keretek között tartani tudó anyájától – ez nem is várható.
Martonelli megöletteti Appiáni grófot, ám az út Emillia és a herceg között ezáltal nem hogy lerövidül, hanem elérhetetlen távolsággá nő. Ha másért nem, hát azért, mert mindig van egy Orsina grófnő, aki legalább annyira a féltékenység, mint a leleplezés vágyától hajtva, a szálak felfedőjének bizonyul. Jordán Adél egyszerre érzelmileg kiszolgáltatott és az érzelmekkel bátran manipulálni kész grófnéja a maga rózsaszínbe öltöztetettségével és szenvedélyes ösztönösségével, mint elszabadult hajóágyú, lép át minden Martinelli által gondosan felépített koncepción.
Lessing drámája Fehér Balázs Benő kezében bravúros krimivé lesz, melyben minden formai, játékos tipizálás nagyon ügyes könnyedséggel válik egyben a saját ellenpontozásává is. Feszület a gyilkosságal – hisz Krisztus megfeszítése is az – az emelkedett elmélkedés a bordélyházi káromkodással teljesen jól össze illő elegyet alkot itt. Nem lesz sem túl sok, sem túl nyers ettől. Ahogy a klasszikus és az electric zene is komplementerei lesznek egymásnak az impulzivitásban, megmutatva így minden erőltetettségtől mentesen, ösztönösen ráérezve: a szerelem érettséget kíván, mert minden más esetben önmagát és mindenki mást is lerombol önmaga körül.
(június 2.)
Az előadás adatlapja