Home / A függöny mögött / Interjúk / “Egy ponton túl az ember nem veheti komolyan önmagát…”
“Egy ponton túl az ember nem veheti komolyan önmagát…”

“Egy ponton túl az ember nem veheti komolyan önmagát…”

E hét csütörtökén lesz a Rózsavölgyi Szalonban Émili Ajar: Salamon király szorong c. darabjának a bemutatója. Hernádi Judittal, a darabbéli Madame Coraval beszélgettünk a karakterről, a humorról és Jordán Tamással való közös színpadra állásról…

  • Mikor találkoztál először Émile Ajar szövegeivel?
  •  Nehéz elhinni, de az ő idejében én még nem éltem… Tudtam róla, ismertem az Előttem az életet, egyszer hallottam is egy rádiójátékban. Ez most tulajdonképpen novella vagy egy kisregény? Nem is tudom, nem olvastam, csak rádiós feldolgozásban hallottam egyszer. Filmen persze rengeteg földolgozása volt az Előttem az életnek, meg hát körüllengi ez a különösség, hogy valaki álnéven adta ki. Különleges történet magáé az íróé is…
 …ilyen megalkuvó nem lennék, ez biztos. Igaz, nem éltem akkor, nem tudhatom biztosan, de valahogy mégsem vagyok ez a típus. Én tudom – itthon legalábbis –, hogy melyik oldalra kell állni, és melyikre nem. Nekem számít, hogy melyik oldalra állok – Madame Corának viszont csak az élet számít, meg az, hogy lehetőleg jól is élje azt az életet.
  • Mi ragad meg téged Madame Cora krakterében, mi az, ami a leginkább belőled fakad, amivel a legkönnyebb azonosulnod?

fotó: Takács Attilafotó: Takács Attila

  • Ő egy igen különös nő. Most kénytelen olyan lenni, mint én vagyok, merthogy én fogom játszani. Egyrészt énekesnő volt. Szerencsére ez az állapotunk nem hasonlít tökéletesen, mert ő egy elfelejtett énekesnő. Ráadásul van még egy olyan tulajdonsága, ami rám – eddigi életemben – nem volt jellemző: miszerint ő picit megalkuvó. Elvei nem acél kemények, nem hajlíthatatlanok. A megszállás alatt a náciknak énekelt azért, mert ő is olyan, mint általában a többi ember.
  • Az imént említetted, hogy olyan, mint te.
  • Teljesen azért nem, mert ilyen megalkuvó nem lennék, ez biztos. Igaz, nem éltem akkor, nem tudhatom biztosan, de valahogy mégsem vagyok ez a típus. Én tudom – itthon legalábbis –, hogy melyik oldalra kell állni, és melyikre nem. Nekem számít, hogy melyik oldalra állok – Madame Corának viszont csak az élet számít, meg az, hogy lehetőleg jól is élje azt az életet.

Ez az egész előadás– ahogy maga az egész könyv is –a megbocsátásról szól. Arról szól, hogy el kell tudni felejteni dolgokat, meg kell tudni bocsátani, és hogy a szeretet sokkal fontosabb, mint maga az a bizonyos elvi kérdés, amit én az imént fölvetettem. Nyilván az is fontos, ám mégis ki kell beszélni, túl kell lépni rajta: tudni kell megbocsátani. Már csak saját magunkért is, mert elpusztulunk, ha nem lépünk túl a saját haragunkon.

  • Tamással, mint Salamon királlyal hol sikerült leginkább közös hangra rálelnetek?
  • Nem tudok jeleneteket most külön kiragadni. Ez az egész előadás – ahogy maga az egész könyv is –a megbocsátásról szól. Arról szól, hogy el kell tudni felejteni dolgokat, meg kell tudni bocsátani, és hogy a szeretet sokkal fontosabb, mint maga az a bizonyos elvi kérdés, amit én az imént fölvetettem. Nyilván az is fontos, ám mégis ki kell beszélni, túl kell lépni rajta: tudni kell megbocsátani. Már csak saját magunkért is, mert elpusztulunk, ha nem lépünk túl a saját haragunkon.
  • Ez a darab nagyon sok síkon szólal meg egyszerre: az olykor nagyon megható, könnyed frivoltól  egészen a sebtében odavetett, mély életbölcsességekig.
  • Nagyon-nagyon színes, tényleg. Különösen van ez az egész szöveg megírva… Ám Mohai Tamás és Sipos Vera is valóban nagy bölcsességeket mondanak. Mindahányan ontjuk az okosságokat az életről, de ez úgy van beleágyazva a szövegbe, hogy inkább szórakoztató és érzelmekre ható, mintsem okoskodó.

fotó: Rózsavölgyi Szalonfotó: Rózsavölgyi Szalon

  • Találkoztál az elmúlt években, évtizedekben hasonló karakterrel?
  • Régebben voltak ezek a kicsit lökött női szerepeim. Voltak az én életemben is ilyen lökött nők.
  • Szereted ezeket a lökött nőket?
  • Igen, mindig is szerettem az ilyeneket. Nagyon szórakoztatók, mert szabadon lehet velük bánni, és ilyenkor sok mindent megengednek a színésznek. Rengeteg bennük a humor is, ami szintén jó.
  • Miként használod a humort?
  • A kérdés igazán jó, olyannyira, hogy egyszerűen nem tudom mit válaszoljak rá. Komolyan nem tudom. Szeretem a humort, egyszerűen a véremben van. A humort senkiből sem lehet kiirtani, és senkibe sem lehet beleoltani. Tehát akinek nincs, annak nem lesz. Ez egy nagyon szomorú dolog, de hát a humor nem megtanulható. Azt meg lehet tanulni, hogyan bánjunk a humorral, meg lehet tanulni poént mondani – de nem lehet megtanulni humorosnak lenni. Ez genetikai dolog. Nyilván ki fogják mutatni, hogy a DNS-ben melyik az a kis valami, amitől az ember humorosabb lehet. Ugyanakkor, akinek nincs humorérzéke, többnyire nem is tud róla. Ez kissé szomorú.

Szeretem a humort, egyszerűen a véremben van. A humort senkiből sem lehet kiirtani, és senkibe sem lehet beleoltani. Tehát akinek nincs, annak nem lesz. Ez egy nagyon szomorú dolog, de hát a humor nem megtanulható. Azt meg lehet tanulni, hogyan bánjunk a humorral, meg lehet tanulni poént mondani – de nem lehet megtanulni humorosnak lenni. Ez genetikai dolog.

  • A környezetének nem is kissé.
  • A környezetének azért rossz, mert általában akinek nincs humora, azt hiszi magáról, hogy van. De a legfontosabb, hogy a humor segít élni. Segít, hogy az ember ne vegye túl komolyan önmagát. Egy ponton túl az ember nem veheti komolyan önmagát.
  • Sokszor segített az elmúlt évek során ez, mármint: tudtad nem komolyan venni magad?
  • Nem fogok most tudni példát mondani, mert nem jut az eszembe konkrétan semmi, de számtalanszor előfordult. Számomra ez a hétköznapi élet része.

fotó: Gál Berenikéfotó: Gál Bereniké

  • Milyen érzés ebben a darabban Tamással úgy együtt játszani, hogy tulajdonképpen csak a végén “találtok egymásra”?
  • Elég fura, mert Tamással soha nem játszottunk együtt. Soha a büdös életben. Tavaly, amikor Szombathelyen játszottuk a Mindent Éváról című előadást – tulajdonképpen ott mutatta be az Orlai produkció – akkor említette Tamás, hogy jó volna egyszer úgy igazából együtt játszani. Amikor kezébe került ez a darab, ő szorgalmazta azt hiszem, hogy én is játsszak benne.
  • És aztán egymásra találtak a darab karakterei, meg az azokat játszó színészek is….
  • Igen, úgy érzem, hogy ez pontosan így történt, szerencsére.

Csatádi Gábor

 

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top