Nekivágni a dzsungelnek

Mácsai Pál rendezésében mutatta be az évad végén az Örkény Színház Arthur Miller Az ügynök halála című drámáját, Gálffi Lászlóval a címszerepben. Fajsúlyos, megrázó erejű előadás született, olyan produkció, amire hosszú évek-évtizedek múlva is emlékezni fogunk. Az álom és a valóság, a fantázia és a hétköznapok, a kalandos, nagyratörő tervek és a kíméletlen egzisztenciális kiszolgáltatottság közötti egyre élesebb kontraszt miatt vakvágányra futó, kudarcba fúló sorsok olyan pontosan, fájdalmasan és találóan születnek meg a színpadon, hogy nézőként még sokáig cipeljük magunkkal az élményt.

Merthogy Arthur Miller közel hét évtizeddel ezelőtt írt műve cseppet sem vesztett sem az érvényességéből, sem a hitelességéből, sem az erejéből: nagyon is örökérvényű dilemmákat feszeget. Mihez kezd vajon a gyökeresen megváltozott, felgyorsult jelenben egy elsüllyedőben lévő világ szabályrendszeréhez, atmoszférájához szokott ember? Ez a létkérdés számunkra és napjainkban is jól ismert, a rendszerváltozás óta hektikusan hullámzó, kiszámíthatatlan és tervezhetetlen honi valóságunk bennünket is rákényszerít a túlélést jelentő életstratégiák gyártására. Anyagi és mentális, lelki értelemben egyaránt megpróbálunk a felszínen maradni, kiböjtölni a ki tudja, mikorra várható majdani jobb időket.

Willy Loman, a nyugdíjazás küszöbén álló utazó ügynök minden erejével igyekszik megkapaszkodni múltjának jelzőbójáiban. Saját valós és megszépített emlékeiben, abban a hitben, amitől a megváltást, a sikert, a beérkezettek magabiztos nyugalmát reméli.

Ahogyan a főhős és családja, úgy mi is időről időre belebotlunk a kőkemény realitásba. Willy Loman, a nyugdíjazás küszöbén álló utazó ügynök minden erejével igyekszik megkapaszkodni múltjának jelzőbójáiban. Saját valós és megszépített emlékeiben, abban a hitben, amitől a megváltást, a sikert, a beérkezettek magabiztos nyugalmát reméli. Azt a – valójában soha nem volt – biztonságot, a múlt iránti nosztalgiát és önszuggesztiót igyekszik életben tartani, ami egyfelől csak féligazságokon, másfelől elhallgatásokon és álromantikán, azaz meglehetősen ingatag alapokon áll. Úgy érzi, ki kell tartania, ha eddig nem adta fel, most már végképp nem lazíthat: egyszer csak célhoz ér. Eljut oda, amire mindig is vágyott: saját élete középpontjába. Akkor majd bebizonyítja önmaga és családja, valamint a külvilág számára, hogy ő nem tucatember, ő nagy dolgokra született személyiség.

Willy Loman megformálójaként Gálffi László a képzeletvilág, az emlékek, saját elméje és a realitás között cikázik. Hol fizikai értelemben is megállíthatatlan jövés-menéssel, hol a környezete számára is egyre inkább feltűnő leblokkolásokkal. Tekintetében és mozdulataiban, hangjában és gesztusaiban ott van a legyőzhetetlen ambíció és a kétségbeesett tehetetlenség. Minden erejével azon van, hogy egy utolsó nagy dobással biztonságos, nyugodt vizekre evezzen, hogy három és fél évtized után ténylegesen és képletesen egyaránt megérkezzen. Nyerjen értelmet a küzdelem, a napi robot.

Kerekes Éva Lindaként, Willy feleségeként (…) hihetetlen energiával és következetességgel, mindenáron a valóságban tartja egyre jobban elfáradó, önnön álmaival leszámolni kénytelen férjét.

A család életének drámája nem csak Willy sorstragédiája: négy ember élete fut zsákutcába. Kerekes Éva Lindaként, Willy feleségeként nem csupán megértő háziasszony, nem csak az a nő, aki elkölti a kosztpénzt és befizeti a család számláit. Ő az, aki hihetetlen energiával és következetességgel, mindenáron a valóságban tartja egyre jobban elfáradó, önnön álmaival leszámolni kénytelen férjét. Férje támaszaként végig kitart mellette, azzal együtt vagy épp annak ellenére, hogy nagyon is tisztában van a helyzet tarthatatlanságával. Kerekes Éva Lindája megrendítő módon megy végig férjével azon az úton, amiről pontosan sejti-tudja, hogy kudarcra van ítélve. Mégis társa marad a férjének a megalázottságban, a fiaitól sem tűri, hogy kinevessék vagy semmibe vegyék az apjukat.

Happy (Ficza István) talán a legkevésbé akar szembemenni a kor elvárásaival, az elfogadható keretek között boldogulva kényelmes, belakható életet akar magának. Nagy amplitúdók, hősködés és komolyabb galádságok nélkül megelégszik a hétköznapok üdvös kis botlásokkal fűszerezett életével.

Ugyan mire valók a nagy ívű tervek és az impozáns ambíciók, ha az ember olyan könnyen csalódik a valóság farkastörvényivel találkozva? Másfelől mi más értelme lenne az ember életének, mint hogy terveket kovácsoljon, útvonalat és állomásokat keressen önmaga számára? Át kell verekednünk magunkat a nehézségeken, az akadályokon, a versenytársakon – utat kell vágnunk a hétköznapok dzsungelében, hogy ne tévedjünk el, hogy ne tántoríthasson el bennünket semmi a céltól. De a nagy megfelelésben, az állandó küzdelemben egy saját, romantikus és vadregényes alternatív dzsungelre is szükségünk van. Ahol felnevelhetjük és gondozhatjuk az álmainkat, ahol dédelgethetjük a reményeinket és ahol biztonságban érezhetjük magunkat.

Az idősebbik fiú, Biff (Molnár Áron) a nagy reménység, az erő, a lendület megtestesítője, az ígéretes sporttehetség, aki majd nagyot harap az életből. Willy benne látja mindazt a fantasztikus perspektívát, amelynek köszönhetően kinőheti magát a Loman Brand, akivel a család megbecsült márkanévvé nemesülhet.

Willy és Linda két fia két eltérő, ha nem is teljesen ellentétes karakter. Happy (Ficza István) talán a legkevésbé akar szembemenni a kor elvárásaival, az elfogadható keretek között boldogulva kényelmes, belakható életet akar magának. Nagy amplitúdók, hősködés és komolyabb galádságok nélkül megelégszik a hétköznapok üdvös kis botlásokkal fűszerezett életével.

Az idősebbik fiú, Biff (Molnár Áron) a nagy reménység, az erő, a lendület megtestesítője, az ígéretes sporttehetség, aki majd nagyot harap az életből. Willy benne látja mindazt a fantasztikus perspektívát, amelynek köszönhetően kinőheti magát a Loman Brand, akivel a család megbecsült márkanévvé nemesülhet. Molnár Áron óriási tűzzel, energiával teli Biff-je legalább annyira szorongó és bizonytalan, mint saját édesapja – mélyen, legbelül. Ám gallyra megy az egyetemi felvételi lehetősége, többszöri próbálkozás után sem indul el a látványos karrier.

Az emlékek és a fantázia egyre inkább egymásba csúszó síkjainak univerzumában idézi meg Willy rég nem látott bátyját, a mesebeli kalandregényekbe illő hőst, Ben bácsit. A sikerembert, aki tudta mit akar és meg is szerezte azt.

Megtörik a varázs ereje, amikor mesebeli királynak képzelt, sokszorosan sebzett apjáról egy kínos-kiábrándító szembesülés alkalmával kiderül, hogy ugyanolyan gyarló átlagember, mint bárki más. Biff vágyik az elismerésre, a feltétel nélküli szeretetre – mégis felszabadító erejű önvallomásként éli meg azt, amit saját apja semmilyen körülmények között nem hajlandó elfogadni. Tucatember vagyok, mondja Biff, és ez az ő olvasatában nem bűn és nem kudarc – ő egyszerűen csak élni szeretné az életét, szorongásoktól és megfelelési kényszerektől mentesen. Látványos és nagyot szóló sikerek nélkül, egyszerű emberként, hétköznapi módon akar boldog lenni.

Az emlékek és a fantázia egyre inkább egymásba csúszó síkjainak univerzumában idézi meg Willy rég nem látott bátyját, a mesebeli kalandregényekbe illő hőst, Ben bácsit. A sikerembert, aki tudta mit akar és meg is szerezte azt. Aki Afrikát és Alaszkát megjárva hatalmas vagyonra tett szert. Csuja Imre aranyhajtókás szmokingban, Orson Welles-i formátumú, tekintélyt parancsoló óriásként ellenpontozza öccse átlagos kisemberként megélt bukdácsoló küszködését.

A Willy fejében kavargó gondolatok, fantáziaképek és a valóság párhuzamosságát szimbolizáló házbéli folyosókon, és az azokat összekötő nyitott ajtókon ténylegesen és képletesen is ki-be járnak a szereplők.

Epres Attila szomszéd Charley-ja józan, álmodozások nélküli, mindvégig segíteni igyekvő, megbízható barát, akinek a fiát, Bernard-t (Patkós Márton e.h.) végül Washingtonig repíti a jó szerencséje, az egyetemi diplomája és a szorgalma. Ők tudomásul vették a társadalom és az üzleti világ játékszabályait, ezek alapján mozognak az élet sakktábláján. A Kerekes Viktória, Dóra Béla e.h., Novkov Máté e.h. és Kókai Tünde e.h. által életre keltett karakterek nagyon is mai figurák: olyan emberek, akik a lehető legtöbbet kihozzák az életből, a mindennapokból. Mindazt, amire képesek, amire lehetőségük adódik a kompromisszumok és egyéni érdekek között lavírozva.

Gálffi László Willy-je folyton a titkot kutatja, egyre elkeseredettebben és egyre kétségbeesettebben. Érzi, amint vészterhesen fogy az élni vágyáshoz szüksége ereje, menthetetlenül kiszalad a rendelkezésére álló időből.

Kálmán Eszter díszlete és jelmezei finoman és sokrétűen támasztják alá, hangsúlyozzák a darab szereplőinek mondanivalóját és lelkivilágát. A Willy fejében kavargó gondolatok, fantáziaképek és a valóság párhuzamosságát szimbolizáló házbéli folyosókon, és az azokat összekötő nyitott ajtókon ténylegesen és képletesen is ki-be járnak a szereplők. A család tagjain lógó jellegtelen színű, elnyűtt fürdőköntösök nem a családias közvetlenséget, a lezser otthoni kényelmet jelzik, sokkal inkább a többiek által viselt színes öltönyök és ruhák, az elképzelt nagybetűs, remélt és vágyott élet ellentéteként funkcionálnak. Az érzelmi csúcspontokat, a történetvezetés dinamikáját a színpad két szélén helyet foglaló zenészek (Egervári Mátyás és Kákonyi Árpád) érzékeny, a színészek szerepformálásnak ritmusához és intenzitásához professzionálisan illeszkedő játéka erősíti.

Gálffi László Willy-je folyton a titkot kutatja, egyre elkeseredettebben és egyre kétségbeesettebben. Érzi, amint vészterhesen fogy az élni vágyáshoz szüksége ereje, menthetetlenül kiszalad a rendelkezésére álló időből. Visszanézve addigi életére szembesülnie kell azzal, visszavonhatatlanul kudarcot vallott a saját mércéje szerint. Már csak az utolsó mesterterv marad menedékként: ha azt sikerre viszi, mégiscsak jelentős személyiségként hagyhat nyomot maga után. Eredményt felmutatni képes, megbecsült férfiként búcsúzhat ettől az élettől, nem holmi tucatemberként.

A ház falait borító tapéta zöld színű páfránymintázatában nyomokban még felismerhetjük az aranyozást. A beteljesületlenül maradó tervekből még fel-felvillan egy-egy biztosnak hitt részlet. Hogy aztán előbb-utóbb mindannyian, a saját életünk utazó ügynökeiként belevessük magunkat a sötét és ismeretlen dzsungelbe. Ahol újra van reményünk megtalálni a fénylő gyémántokat. Ahol majd talán végre megcsillan egyszer a lábunk előtt az a réges-régóta vágyott drágakő.