A második napomat a POSzT-on a Zsolnay Kulturális Negyedben kezdtem. Bár a programfüzetben meg van hirdetve, hogy a fesztiválbusz / kis vonat segítségével könnyen oda lehet jutni a belvárosból, a Széchenyi térről, se a buszt, se a kis vonatot nem találtam, így gyalog indulok el, végig a Király utcán a Zsolnay Negyed felé. Nyitnak az éttermek, nagyot nyújtózik egy turista egy hotel erkélyén.
A jobb oldalon fodrász üzletek sorakoznak, kiszűrődik a hölgyek beszélgetésének a nesze, időpontot mára már nem lehet kapni sehol sem egy hajvágáshoz. A negyedórás út végén a forró nyári délelőttön igazán jól esik végre elfoglalni helyemetet a légkondicionált E78 Panorámateremben, ahol a tegnap este a Kamaraszínházban bemutatott Az olaszliszkai című előadásról folytatott szakmai beszélgetés kezdődik.
A moderátor megkérdezi, hogy vajon parodizálni szeretne-e az előadás azzal, hogy az előadás során a Fekete Ernő játszotta karakter Bocskai zakóba bújik. Máté Gábortól megtudjuk, hogy ez azért volt fontos, mert szerette volna bonyolultabbá tenni a karaktert és hidat építeni a megosztott társadalom csoportjai között tátongó szakadék felett.
A moderátor két csapatra oszt minket, és két dramaturg segítségével megfogalmazzuk a kérdéseinket és a darabbal kapcsolatos észrevételeinket melyeket a később érkező alkotóknak teszünk majd föl. Az előadás rendezője (Máté Gábor), a dramaturg (Török Tamara), és talán a három legjelentősebb karaktert alakító színész (Pálos Hanna, Fekete Ernő, Tasnádi Bence) foglal helyet a pódiumon. Haumann Péter is megjelent, aki szintén szerepel az előadásban, de ő közöttünk foglalt helyet.
Nagyon sok érdekességet megtudunk a darabról, többek között azt is, hogy az olaszliszkai polgármesteri hivatal teljes létszámában megjelent az előadás premierjén a Katona József Színházban. A hivatalnokok ijedten ültek be az előadásra, mert úgy érezték, hogy ez az előadás rossz fényt fog vetni Olaszliszkára. Az előadás után megrendülten viselkedtek, és felvetették, hogy maradjon meg a kapcsolat a színház és Olaszliszka vezetése között. Terveznek egy levonulást is Olaszliszkára a színházból, a Tasnádi Bence alakította Dezsőke karakterének megformálása lélegzetelállítóan hasnonlít a valódi olaszliszkai vádlottra a beszámolóik alapján. Szó esik arról is, hogy az előadás célja az volt, hogy a nézőket folyamatosan dilemmában tartsák akkor -ha valamelyik oldalra állna – kilendítsék abból a nézőpontból, hogy elgondolkodjon a látottakon. Török Tamarától megtudjuk, hogy megtartották ez eredeti Borbély Szilárd szövegeket, és a valós és konkrét dokumentumokra támaszkodva egészítették az előadás szövegkönyvét. Erre azért volt szükség, mert Máté Gábor úgy érezte, hogy így vált teljessé a darab, a miskolci és a debreceni bírósági tárgyalásokról szó szerint kijegyzetelt iratokkal. Tasnádi Bence az előadásban elhangzó monológjával kapcsolatban a társadalom iránt érzett érzékenység fontosságára hívja fel a figyelmet. Minden ember képes a legkiszámíthatatlanabb tettekre, és a társadalom határozza meg, hogy mikor jön el a tragédia – mondja a vádlottat alakító színész. A kollektív felelősségünk elől nem bújhatunk el, és fontos, hogy ezzel tisztában legyünk. Pálos Hanna a szerepe kihívásairól beszél, a hexameterek változásáról és mikéntjeiről az előadásban, továbbá a komoly és tragikus témát oldandó karakter dramaturgiai elhelyezkedéséről. A Fekete Ernő alakította két különböző karakter egyben idézi meg Borbély Szilárd és az olaszliszkai tragédia áldozatát. Nem egy konkrét szerepet játszik, hanem idézeteket gyűjt egybe. A színész dolga az, hogy átélhető legyen a játéka és érvényes legyen minden egyes cselekedete – mondja. A moderátor megkérdezi, hogy vajon parodizálni szeretne-e az előadás azzal, hogy az előadás során a Fekete Ernő játszotta karaker Bocskai zakóba bújik. Máté Gábortól megtudjuk, hogy ez azért volt fontos, mert szerette volna bonyolultabbá tenni a karaktert és hidat építeni a megosztott társadalom csoportjai között tátongó szakadék felett. A közhelyeket a maga bonyolultságában mutatja be az előadás a színészek alakítása által és szeretné megmutatni, hogy mi rejlik a szavak mögött.
A színészek közösen próbálják megérteni és megtalálni a szerelmet a nézőkkel. A színinövendékek kísérletet tesznek arra, hogy beavassanak minket abba a titokba, amitől az ember halhatatlannak és földöntúlinak érzi magát a szerelemben. A halál legyőzhetőségének lehetőségeit és útjait boncolja nem kisiskolás szinten.
Röviddel a szakmai beszélgetés vége után a Kaposvári Egyetem 3. éves színművész osztályának az előadását, a Rómeó és Júliát néztük Mészöly Dezső fordításában ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei H. Miklós rendezésében. Uray Péter, az osztályvezető nem vett részt közvetlenül a próbafolyamatban, de mindig felajánlotta a segítségét ha hozzáfordultak az alkotók. Az előadás utáni beszélgetésünk során két színész növendéktől megtudjuk azt is, hogy egy hónap alatt készült el az előadás, és roppantul kemény munkafolyamat eredményét láthattuk a délután folyamán.
Az előadás váratlanul, már a Fesztivál Színpad előtti nyílt területen elkezdődik, még fel sem ocsúdtunk a kar énekéből a színpadon, amikor már az ott álldogáló bámészkodó nézősereg között vívnak, kötözködnek az egymással örök harcban álló veronai nemesek. In medias res. Mi is részesei vagyunk az eseményeknek, mert mi adjuk a város díszletét, és szemmel láthatóan mindenkinek nagyon tetszik ez a fajta bátor és újszerű korántsem klasszikus nyitány. Megjelenik Rómeó, a fiatal színészek bejárják az egész teret, valaki még a kéményre is felmerészkedett közülük és onnan provokálja a nagyérdeműt. Hatalmas élmény a nézőknek, és egyben izgalmas kihívás a színészeknek is ez a nyílt téri játék. Szó szerint a szemünk előtt történik minden és akarva akaratlanul már az előadás elején a magunkénak érezzük ezt a szerethető és szimpatikus fiatal és energikus gárdát. Könnyen veszik a játszók az eléjük görgetett akadályokat (minket), olyan profizmussal kerülgetnek, szökkennek, bújnak el, tűnnek fel, mintha mi is ott lettünk volna a próbák alatt. Nem véletlenül. Az Uray Péterrel való, előadás utáni beszélgetésünk során megtudjuk, hogy a mozgás hihetetlenül fontos szerepet kap a Kaposvári Egyetem színművész karán, az osztályvezető tanár úr maga is komoly, többéves pantomimszínházi múltat tudhat maga mögött Erdélyben. A pattanásig feszülő párbajt tán már a felhők sem bírják reakció nélkül hagyni és amikor beborul az ég és el kezd szakadni az eső profi színészeket is megszégyenítő módon építi bele az aktuális Rómeó a jelenetbe az időjárás váratlan változását.
Az idei év januárjában eredetileg vizsgaelőadásként bemutatott Shakespeare tragédiában mindenki Rómeó és mindenki Júlia. Az osztály tagjai között így jutott mindenkinek szerep igazságos módon. Vannak azért kivételek is, melyek nem gyengítik a szabályos következetességet a szerepek forgószínpadán. A dajka szerepét ugyanaz a színésznövendék játsza végig, az ő karaktere egy és oszthatatlan. Szabó Nikolett minden bizonyára a tehetséges karakter-megformálásával einstandolta a szerepet.
A színészek közösen próbálják megérteni és megtalálni a szerelmet a nézőkkel. A színinövendékek kísérletet tesznek arra, hogy beavassanak minket a titokba, amitől az ember halhatatlannak és földöntúlinak érzi magát a szerelemben. A halál legyőzhetőségének lehetőségeit és útjait boncolja nem kisiskolás szinten. A kaposvári harmadévesek előadásának jelenléte a fesztiválon nem csak teljes joggal megérdemelt, megszolgált, hanem a pazar tehetségű felkészült feltörekvő jövő színészeinek sorai közé is betekintést ad.
(2016. Június 11.)