Home / POSzTszék / POSzT 7. Nap – New Orleans szegénynegyedéből a hegyvidéki magyar faluba
POSzT 7. Nap – New Orleans szegénynegyedéből a hegyvidéki magyar faluba

POSzT 7. Nap – New Orleans szegénynegyedéből a hegyvidéki magyar faluba

A két szakmai beszélgetés után két versenydarabot is megnéztem, este pedig születésnapot is ünnepeltem a POSzT hetedik napján. Az első előadás A vágy villamosa volt a Pécsi Nemzeti Színház nagyszínpadán Rázga Miklós, a színház igazgatójának a rendezésében, a második pedig a Tóték volt a Kecskeméti Katona József Színház előadásában a Kamaraszínházban.

Az esti két előadás között csak 10 percem volt, ezért rendkívül gyors váltással érkeztem meg a kis hegyvidéki faluba Tótékhoz New Orleans szegénynegyedéből. A Zsolnay Negyed nagyon kiesik a POSzT vérkeringéséből és ezért egyre ritkábban veszik rá magukat az emberek, hogy el zarándokoljanak oda. Bár nagyon sok emlékezetes programot és koncertet láttam ott az elmúlt hét során, nyilvánvaló, hogy nincsen az adottságaihoz mérten, megfelelően kihasználva a 2011-ben átadott Zsolnay Negyed. A művész büfében mennek a focimeccsek a kis tévén, mindenki számol és spekulál a csoportállásról. Valójában nagyon szerencsés, hogy ugyanerre a hétre esik a két rendezvény, mert ez a szurkolás a magyar csapatért egységesíti és összekovácsolja a szakma javát és rendkívül jó alaphangulatot és közös témát ad a beszélgetésekhez.

fotó: Bozóky Balázsfotó: Bozóky Balázs

A Pécsi Nemzeti Színház nagyszínpadának nézőterét ellepik a pótszékek, nagy az érdeklődés. Tenesse Williams, az “elveszett lelkek” írójának egyik legnépszerűbb drámájának az alapmotívuma a törékeny, kiszolgáltatott ember harca a környezetével, miközben elhárítja magától a valóságot. A lengyel Stanley Kowalski-t alakító Köles Ferenc remek választásnak tűnik a férfi főszerepre. Nyers férfiasságával egy életre meghódította Stella-t (Kulcsár Viktória) és szemmel láthatóan a pécsi közönséget is. Talán ezért is játszik sokszor félmeztelenül az előadás jelenetei során. Az előadás alaphangulatát egy élő zenekar (zenei vezető: Bókai Zoltán) korhű és igényes aláfestéssel adja meg. A füstös, gőzös New Orleans-i rozoga, de barátságos házban magát mindig forró vízzel nyugtató Blanche (Darabont Mikold) hitelesen alakítja a rejtélyes, önmaga valódi énét elrejteni próbáló nővért. Az előadásban nyomon követhető a logikai rendszere a karakterek fejlődésének, amiben a proli Stanley egyre agresszívabbá válik, míg a jó házból való úri lány, Stella szerepe elhalványul és Blanche észrevétlenül bekattan. Habár Darabont Mikold alakításában meg voltak a lehetőségek (nagyon tetszett, amikor franciául beszélve gyertyákat gyújtott az ágy előtt Urbán Tiborral – a Mitch-el való közös jelenetük során), összességében úgy érzem, hogy a biztonságos utat választotta. És ez a biztonságosságra törekvő megfelelni akarás valahogyan az egész előadásra is rányomta a bélyegét.

fotó: Hegyi Júlia Lillifotó: Hegyi Júlia Lilli

Ki ne ismerné Latinovits Zoltán felejthetetlen alakítását az Isten hozta Őrnagy úr című filmből? Rusznyák Gábor rendezésében eleinte szokatlanul hangzanak Örkény István mondatai az őrnagyot alakító Kőszegi Ákos szájából, de az egész estés fergetes színpadi jelenlétével a színész nem csak hogy méltó utódjának bizonyul, hanem emlékezetesebbé is teszi számomra a figurát. Bár még nem ment le az összes versenydarab (három van még hátra), a színész bátran számíthat egy esetleges díjra is. Tót Lajos tűzoltóparancsnoknak (Kocsi Pál) már nem sikerül ez a bravúr, igaz a filmből ismert Sinkovits Imrére hasonlító színész kevesebb zseniális szöveget kapott a szerző tollából, viszont számtalan felhőtlen és varázslatos pillanatot okozott elalvásaival és a mellékhelyiségre vonulásaival. Kiemelném még a lányát alakító Tolnai Hellát, aki nagyon pontosan és érzékenyen volt jelen az este során. A Kecskeméti Katona József Színház előadását dicséret illeti: nem csak a pontos és hiteles színészi karakterek megformálásáért, hanem az egész est varázslatos hangulati koncepciójáért is.

(Június 15.)

Bozóky Balázs

 

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top