Már több mint egy hete tart a POSzT, de a fáradtságnak semmi jelét sem látom az embereken.
Az első program a mai napon a Pécsi Nemzeti Színház A vágy villamosa című versenydarabjáról szóló szakmai beszélgetés. Sokan eljöttek az alkotók közül, a rendező és igazgató, Rázga Miklós sok érdekességet megosztott a próbafolyamatról, többek között azt is, hogy korabeli térképeken is feltérképezte a „vágy villamos vonalát” a korabeli New Orleans francianegyedében, amely a Baross utcára emlékeztette, ahol régebben élt, a Józsefvárosban. Budapesten. Az elmúlt napok tapasztalata alapján a szakmai beszélgetésekről meg kell hogy említsem azt is, hogy nagyon sokan az alkotók közül kifejezetten nem bírják az ilyen fajta elemzéseket. Volt olyan is, hogy valaki felállt és kiment. Ám nagyon értékes részét képezik ezek a találkozók a POSzT-nak, mert általuk alkalmunk nyílik szélesebb látószögből nézni a produkciókat és alkotóikat.
Ma például még külön pszichiátert is hívtak a szakmai beszélgetésre, aki kielemezte Blanche nem megőrülését. Az őt játszó Darabont Mikold szenvedélyesen nyilatkozik az általa megformált karakter józanságáról. Kulcsár Viktória (Stella) csillogó szemmel mesél karakterének a kettősségéről, miközben nagyon szép fekete köves gyűrű fénylik az ujján. Köles Ferenc (Stanley) pedig egy kicsit tovább játszva a tegnap esti macsó szerepet talán az eddigi legjobb hangulatú szakmai beszélgetéssé varázsolja a mait.
fotó: Bozóky Balázs
A Kecskeméti Katona József Színház Tóték című előadásáról szóló szakmai beszélgetés során a rendező őszintén bevallja, hogy 8 és fél perccel hosszabb lett a tegnapi előadás és a pattogó teniszlabdák titkába is beavat minket. Sajnálom, hogy az őrnagyot játszó Kőszegi Ákos nem jött el. A Tót család együtt helyezkedik el a kanapén, egy kicsit olyanok, mintha a valós életben is: egy családdá értek össze a próbák során.
A szakmai beszélgetések után kivágtattam a Zsolnay Negyedbe és eleredt az eső. Závada Pál: Egy piaci nap volt a soros a POSzT felolvasószínházának az E78 tánctermében a Dramaturg Céh Nyílt Fórumának szervezésében. Míg odakint sírt az égbolt, mi a sötétben gitárzene kíséretében meghallgathattuk Irén és Mária történetét. Utóbbi az 1946-os pogromper vádlottjának, egy kunvadasi tanárnak, míg másikuk a helybéli kommunista párt titkárának a felesége. Kettejük naplórészleteiből, egymásnak írt leveleiből szemünk láttára sejlett fel a pokol: 1946. május 23-nak reggele, amikorra már olyan mértékűvé nőtt a feszültség Kunvadason, hogy az éhező tömegek rátámadtak az árdrágítással és üzérkedéssel megvádolt piaci árusokra. A másfél órás Hargitai Iván rendezte felolvasó színház nagyon pontosan volt megszerkesztve, a színészek különleges érzékkel tudták megjeleníteni a becsukott szemem előtt a képeket.
A Zsolnay Negyedből városnéző túrára indultam hazafelé a kisbuszon, és gyermeki szemmel csodálkoztam rá erre az elképesztően gyönyörű városra.
fotó: Szalontai Ábel
Tegnap este a 120 éves Vígszínház Arthur Miller: Istenítélet című maratoni előadását néztem a Pécsi Nemzeti Színházban. 100 éve született a kiváló író. Egy gombostűt sem lehetett volna leejteni, annyira tele volt a színház. A bal páholyból néztem végig az előadást, és fantasztikus rálátásom volt a színészekre onnan. Stohl András egyenesen a szemembe kiáltotta hogy nincs Isten egy jelenet során. Hátborzongató volt. A zene és a koreográfia félelmetesen professzionálisra sikeredett, a színészek hiteles játékával együtt. Stohl András már-már túlpörgette John Proctor karakterét, sokszor talán sokkal hitelesebb lenne, ha finomabb eszközökkel játszaná el a pokol elszabadulását. Mohácsi János rendezése nagyon nagy sikert aratott, az előadást követő húsz perces tapsot nem vártam végig. Ott ültem a színház előtt és néztem a mosolygó embereket. Jó végre ilyen sok boldog embert látni. Az egy négyzetméterre jutó színészek és mosolyok aránya valószínűleg a legnagyobb volt aznap este az országban a színház büféjében az este.
(június 16.)
Bozóky Balázs
