Most pénteken lesz a Városmajori Szabadtéri Színpadon a Shakespeare királynője c. színdarab bemutatója. A darab írójával, Bereményi Gézával beszélgettünk Shakespeare iránti rajongásáról, a darab megírásáról és természetesen kicsit a színházról is…

  • Shakespeare-rel való kapcsolatod hány éve kezdődött?
  • Már az idejét sem tudom, hogy mikor kezdődött, mert én már gyerekkoromban olvastam a Shakespeare-meséket Lambtól. Az első film, amit láttam, – akkor voltam először moziban – az Laurence Olivier Hamletje volt. Így a film műfajával és Shakespeare-rel egyszerre ismerkedtem meg.
  • Hány éves korodban lehetett ez?
  • Öt éves koromban lehetett – feliratos film volt -, én akkor már tudtam olvasni. Én még nem is hallottam akkor Hamletről, még színházban sem voltam. Az a furcsa szemlélet, amit a shakespeare-i színház képvisel egy gyerek számára, az mélyen megérintett – talán ekkor jegyeztem el magam vele.

…nem tudodhatod biztosan, kinek van igaza, nem dől el az igazság. Kegyetlenül kiéleződnek az ellentétek, ám az egésznek az alján ott húzódik a fair play. Shakespeare-nél a fekete és a fehér nem válik el élesen – ez hasonlíthatatlan. Shakespeare darabjaiban mindenki mindent megengedhet magának a másikkal szemben, ha az érdekei érvényesítéről van szó, mégis valami furcsa szabályosság mozgatja ezeket a szálakat – talán ez lehetett az, amire gyerekként rácsodálkoztam. Valamihez tartják magukat, amit nem tudok másképp nevezni, mint fair play. 

  • Mit értesz az alatt, hogy “furcsa szemlélet?
  • Azt, hogy nem tudodhatod biztosan, kinek van igaza, nem dől el az igazság. Kegyetlenül kiéleződnek az ellentétek, ám az egésznek az alján ott húzódik a fair play. Shakespeare-nél a fekete és a fehér nem válik el élesen – ez hasonlíthatatlan. Shakespeare darabjaiban mindenki mindent megengedhet magának a másikkal szemben, ha az érdekei érvényesítéről van szó, mégis valami furcsa szabályosság mozgatja ezeket a szálakat – talán ez lehetett az, amire gyerekként rácsodálkoztam. Valamihez tartják magukat, amit nem tudok másképp nevezni, mint fair play. Mintha a gyilkost vagy a negatív figurát is a jellemben rejtőzködő kötelesség mozgatná. Kötelességszerűen cselekszik, ezért ő nem csak tettes, hanem áldozata is saját jellemének …

fotó: Horváth Péter Gyulafotó: Horváth Péter Gyula

  • Nem tud másképp cselekedni, csak úgy, ahogyan épp cselekszik
  • Pontosan! Már felnőtt fejjel olvastam egy tanulmányt: “Az angol jog Shakespeare színdarabjaiban” – hisz a korabeli angol jogot tökéletesen fel lehet deríteni a Shakespeare- darabokból. Mindenhol van valami jogra való hivatkozás, jog szerinti cselekvés, ez is hozzá tartozik ehhez a bizonyos “fair playhez” – a jog gyakran igazságtalan, ám sohasem bűnös.
  • Hogyan került most “szem elé” a Shakespeare királynője?
  • Ezt a darabot legalább tizenöt éve – ha nem régebben – írtam. Zalaegerszegen voltam akkor a színház művészeti vezetője és volt egy évad, amikor pótolnom kellett műsortervi hiányosságokat. Akkor megígértem a színháznak, hogy írok egy színdarabot – a témát is én választottam ki – Shakespeare királynője címmel. Akkoriban nagyon sok tanulmány jelent meg magyar fordításban a Shakespeare-t kutatók munkáiból – ez aztán azóta is szakadatlanul tart. Shakespeare-ről nagyon keveset lehet tudni, holott évente több ezer angol kutató kutatja és a legkisebb felfedezésből is nagy ügyet csinálnak. Például egy gyűrűt találtak az Avon folyó partján a temető és a tempom között, benne Shakespeare monogramjával. Az utolsó végrendeletét – háromszor módosította a végrendeletét – már nem a megszokott gyűrűjével, nem a megszokott monogramjával pecsételte le. Ebből lehetett következtetni arra, hogy mikor veszíthette el azt a gyűrűt, amit egy helybéli parasztasszony megtalált valamikor az 1950-es években az Avon folyónál. Nyilvánvalóan lehúzta a kesztyűjét Shakespeare, hogy kezet szorítson valakivel a templomból jövet, ám a kérdés az, miért jött le a gyűrű az ujjáról? Valószínűleg azért, mert lefogyott. Ez a halála előtt néhány nappal lehetett – ez egy rekonstruált esemény, – ezért a rákra, mint halálokra gyanakodtak. A kutatók másik csoportja ezt vitatta, ők egy átmulatott éjszakát okoltak a haláláért. Ami a drámaíró halála előtt kb. tíz nappal lehetett, amikor Shakespeare-hez látogatóba érkezett Londonból Ben Johnson és egy másik színésztársa.

Bujkáló, rejtőzködő személyiség volt, ez egészen biztos. Amikor megírtam ezt a Shakespeare-ről szóló darabot, akkor fölmerült, hogyan lehet színre vinni egy rejtőzködő, megfoghatatlan karaktert? Egy biztos: színészileg nem valami hálás szerep egy ilyen figura. A színházban azért érdemes mégis egy színésznek eljátszani ezt a szerepet, mert ha Shakespeare-nek hívják a figurát, az fölkelti a néző figyelmét és másképp néz rá, a legkisebb rezdülése is jelent valamit. Pont ezért kis gesztusokból, homályos megnyilvánulásokból fölépítve írtam meg ezt a Shakespeare-figurát.

  • Oknyomozósdi, melyben egyik elmélet feszül a másiknak…
  • Igen, de egyben tovább is növeli a rejtelmeket Shakespeare körül, mert az ő személyes megnyilvánulásai közül tulajdonképp csak egyet ismerünk a végrendeletén kívül: egy bírósági tárgyaláson volt tanú, ahol feljegyezték a szavait. Persze ott is úgy volt tanú, hogy egyik szavával cáfolta a másikat, a saját tettét letagadta. Bujkáló, rejtőzködő személyiség volt, ez egészen biztos. Amikor megírtam ezt a Shakespeare-ről szóló darabot, akkor fölmerült, hogyan lehet színre vinni egy rejtőzködő, megfoghatatlan karaktert? Egy biztos: színészileg nem valami hálás szerep egy ilyen figura. A színházban azért érdemes mégis egy színésznek eljátszani ezt a szerepet, mert ha Shakespeare-nek hívják a figurát, az fölkelti a néző figyelmét és másképp néz rá, a legkisebb rezdülése is jelent valamit. Pont ezért kis gesztusokból, homályos megnyilvánulásokból fölépítve írtam meg ezt a Shakespeare-figurát.

fotó: Kaunitz Miklósfotó: Kaunitz Miklós

  • egy olyan Shakespeare-monográfiából kellett életre kelteni egy karaktert, melyben nagyon kevés a kézzelfogható tény…
  • Lehet, hogy Shakespeare-ről homályos a képünk – és erről ő gondoskodott is, tudatosan elbújt, kibújt minden értelmezés alól -, azonban a személyiségének a körvonalai nagyon élesek. A körülötte zajló események – melyekben az ő éles kontúrú, ám homályos személye, mint egy szellemkép megjelenik – nagyon erőteljesek, vadak és kemények. Londonban – ahová Stratfordból szökött azért, hogy elbújjon – több összesküvés is történt ekkortájt. Igyekezett elrejtőzni és szétosztani magát szerepekre a darabjai által. Ne felejtsük el, hogy ő I. Erzsébet korában élt, és I. Erzsébet ellen tizenöt merényletet kíséreltek meg abban a korban. Szinte naponta küldtek máglyára, fejeztek le embereket. Följegyezték azt is, hogy a Globe Színház belekeveredett a korabeli politikai intrikákba a II. Richard miatt. Akkoriban, ha egy szerző olyan ügyes rejtőzködő volt, mint Shakespeare, el tudta intézni, hogy ne hurcolják meg a műve miatt.
  • Hisz a középkorban egészen más volt a szerzőiséghez való viszony…
  • Igen, természetesen. A mai kor felszínes emberei talán rásütnék: gyáva alak volt. Gyáva? Nem. Ő gondosan körülbástyázta magát a színdarabjaival és nagyon sokat tanult az apja sorsából, aki Stratford polgármeste volt, ám leváltották. A leváltás okát homály fedi, de nyilvánvalóan politikai okokból történt, és abban a korban mindenki jobban tette, ha eltekintett egy leváltás indoklásától. A városi jegyzőkönyvekbe csak ennyit írtak: nem járt el a városi tanácskozásokra.
  • A Shakespeare királynőjének a megírásakor mi volt az, amit mindenképpen ki akartál írni magadból?
  • Nagyon szívesen megmerítkeztem volna ebben a korszakban, amelyről az imént meséltem, hisz ezeket az embereket nagyon jól megismertem – a kor fő politikai szereplői mind szerepelnek a darabban. És ne feledjük: ez a színdarab két fő helyszínen játszódik. Az egyik a Globe Színház a maga próbáival, színházi, politikai intrikáival. A másik a királyi udvar és az Erzsébetet körülvevő politikai közösség, amelynek tagjai színházba járnak. A Shakespeare-darabokban számtalan utalás van arra, hogy az udvar, vagyis a politika: színház és ez fordítva is igaz.
  • Ebben van egyfajta szándékolt polémia is a részedről?
  • Mármint politika kontra színház? Nem. Sokkalta inkább azt gondolom, hogy rokon e kettő. Mármint mindenki ugyanazt a táncot járja. A színész is, a politikus is. A politikus az színész, a színész a szerepében politikus és így tovább…

Nagyon szívesen megmerítkeztem volna ebben a korszakban, amelyről az imént meséltem, hisz ezeket az embereket nagyon jól megismertem – a kor fő politikai szereplői mind szerepelnek a darabban. És ne feledjük: ez a színdarab két fő helyszínen játszódik. Az egyik a Globe Színház a maga próbáival, színházi, politikai intrikáival. A másik a királyi udvar és az Erzsébetet körülvevő politikai közösség, amelynek tagjai színházba járnak. A Shakespeare-darabokban számtalan utalás van arra, hogy az udvar, vagyis a politika: színház és ez fordítva is igaz.

  • Avagy, amit a politika színterén abbahagynak, az folytatódik a színpadon és viszont.
  • Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy színházilag ezt lehetett igazán kifejezni. Van is egy jelenete a darabban Shakespeare-nek és a királynőnek, amikor intim kettesben vannak és összehasonlítják a tevékenységeiket. Természetesen Shakespeare hárít, inkább a királynő hasonlítja össze és mondja ki a szavakat – Shakespeare csak bőszen
  • Az Erzsébet-korra, illetve a mára gondolva: milyen színházeszmény vezetett írás közben?
  • A hazánkban működő színházak képének semmi köze ehhez a darabhoz. Ez egy korabeli történelmi színjáték – igen, ez lehetne az alcíme. Készült egy film – ami nekem nem tetszett – Shakespeare in Love, a Szerelmes Shakespeare címmel. Ennek nyomán a darabomnak az is lehetne az alcíme: Shakespeare in Politics, Shakespeare a politikában, avagy a politikus Shakespeare. Ebben a darabban már az idős Shakespeare-ről és Erzsébet királynő utolsó éveiről van szó. Sőt, Jakab, az új király is megjelenik, aki őt váltja a trónon, és mindazok az intrikusok körülötte, akik elintézik a királyváltást.

fotó: magazin.apartura.hufotó: magazin.apartura.hu

  • Akkor – ha magunknak jót akarunk – ne keressünk direkten párhuzamokat, áthallásokat?
  • Ha vannak is ilyenek, akkor azok nem az én szerzői szándékom lenyomatai. Egy biztos, a színház óhatatlanul áthallásokat eredményez, de ez ellen én élénken tiltakozom. Ám nem alattomosságból és a szerzői bőr mentése miatt, hanem mert ráhagyom a műfajra ezeket az áthallásokat.
  • Amennyire a történelem, annyira a színház is ismételheti önmagát
  • Így van. Shakespeare-rel kapcsolatban az is ébren tartotta a figyelmemet, hogy nagyon szeretem azokat az alkotókat, akik Shakespeare- rajongók. Valahogy igazolják számomra a műveiket a Shakespeare iránti rajongásukkal. Shakespeare össze tudja kapcsolni az embereket: ő egy világszemlélet. Például Jorge Borgesről – az argentín író az egyik kedvencem – kiderült, hogy Shakespeare-rajongó. Amikor a 1980-as vagy 1990-es években volt Párizsban egy nagyon-nagy, az eddigi legjobban dotált Shakespeare-kongresszus, a programban az utoló nap, a záróünnepség utolsó aktusa az volt, hogy Borges egy záróbeszédet tartott Shakespeare-ről. Borges akkor már teljesen vak volt és egy emelvényre kellett fölmennie néhány lépcsőn, ott volt a mikrofon, meg kellett fognia és megtartani a beszédet, majd egyedül lemennie a színpadról. Befejeződött a záróünnepség és mindenki izgatottan várta, hogy Borges mit fog mondani.

Mert Shakespeare-ről nem lehet mást mondani csak azt: “Shakespeare… Shakespeare… Shakespeare.” Ezt a mintát vettem át én is ebben a színdarabban. Rátóti Zoltánt nem irigylem ezért a szerepéért, ugyanakkor pont ezért természetesen nagyon is irigylem. Mert igaz, hogy egy nehéz, szinte eljátszhatatlan figurát kell alakítania – aki a darabban nem változtat az eseményeken -, ugyanakkor viszont róla szól az egész. Ezért is szerettem volna annak idején megírni ezt a színdarabot.

  • A vak író, a mester föllépdelt az emelvényre, sikerült megtalálnia a mikrofont és elkezdte a beszédét. És abban a pillanatban a mikrofon begerjedt, hangokat hallatott, technikailag lehetetlenné téve a beszédet. Annyit lehetett hallani, hogy Borges beszél, de azt nem lehetett érteni, hogy mit. Csupán időnként emelkededtt ki ennyi: Shakespeare… Shakespeare … Shakespeare … Shakespeare… Majd befejeződött a beszéd, Borges lement az emelvényről és megkérdezte a szervezőket, hogy hogyan sikerült, mit szólnak hozzá. Mondták, hogy jó volt, azonban akadt egy technikai probléma, csak annyit lehetett érteni az egészből: “…Shakespeare…, …Shakespeare… Borges csak ennyit mondott erre: “Ez nem technikai probléma volt, ezt én csináltam. Mert Shakespeare-ről nem lehet mást mondani csak azt: “Shakespeare… Shakespeare… Shakespeare.” Ezt a mintát vettem át én is ebben a színdarabban. Rátóti Zoltánt nem irigylem ezért a szerepéért, ugyanakkor pont ezért természetesen nagyon is irigylem. Mert igaz, hogy egy nehéz, szinte eljátszhatatlan figurát kell alakítania – aki a darabban nem változtat az eseményeken -, ugyanakkor viszont róla szól az egész. Ezért is szerettem volna annak idején megírni ezt a színdarabot.

fotó: artnews.hufotó: artnews.hu

  • De valahogy csak fölépítetted a karaktert?
  • Olyan provokációknak tettem ki őt, melyeket meg kell oldania – így válik a figura többértelművé.
  • A Zalaegerszegen megrendezett darabnak mi lett a sorsa később?
  • Zalaegerszegen többször is játszották, volt egy budapesti vendégjátéka is, azt hiszem. Majd tizenöt évre félre tettem, de én már akkor tudtam, hogy egyszer szeretném majd átírni. Kapva kaptam ezen a mostani felkérésen, Bán Teodóra keresett meg, ők a régi változatot szerették volna eljátszatni Én mondtam, hogy feltétlenül át akarom írni. Csökkentettem a szereplők számát, ezzel kiéleztem a személyes konfliktusokat. Nem a látványra törekszik ez a mostani előadás, hanem a személyes konfliktusokra. Tovább dramatizáltam, mert túl epikusnak tartottam az első változatot. Abban például még udvari bálok is voltak. Most viszont az udvari bál helyett a Whitehall-i palotának az egyik mellékfolyosójára nyíló ajtón ront ki a bálról a királynő, és így vet véget a bálnak.
  • A további dramatizálásban – a húzáson, rövidítésen túl – milyen szándék rejtőzhet még?

Shakespeare-t idéztem, akinek van egy sokatmondó, a színházra célzó dialógusrészlete, melyben azt mondja: a fül az intelligensebb néző szerve, míg a faragatlan néző a szemének hisz.

  • Élezés. A konfliktusok kiélezése. Mert a színpadon megjelenő szereplő mindannyiszor egy egész világot hoz be magával, nem kell őt ezen felül még “körülrakni” mással.
  • A ’90-es évek viszonyai – gondolva itt akár a befogadói oldalra vagy a színházhoz való viszonyulásunkra – ha nem is lényegében, de valamelyest mások voltak, mint ma. Más volt az életritmusunk például…
  • Akkoriban inkább képzőművészeti izgalma volt a színháznak: inkább látni szerettek volna a nézők. Mostanában viszont a közönség a színházban már a szavakat hallani és érteni szeretné inkább.
  • Minden inkább az akusztika irányba tolódott?
  • Semmiképp. Csupán Shakespeare-t idéztem, akinek van egy sokatmondó, a színházra célzó dialógusrészlete, melyben azt mondja: a fül az intelligensebb néző szerve, míg a faragatlan néző a szemének hisz.

Csatádi Gábor