Bizonyára mással is előfordult már, hogy rémesen rossz színdarabra ült be, s fél óra múlva már úgy érezte, ezt nem fogja kibírni a végéig. Na de mit lehet ilyenkor tenni? Kisomfordálni nem mindig könnyen megoldható, hiszen a többség nem a sorok szélén vagy páholyban ül.
Ha a sor közepén ülünk, garantált a feltűnés, hiszen az általában elég szűkre szabott széksor egyik felét fel kell állítanunk, hogy kijussunk, az öreg színházi ülések méltatlankodva recsegnek, le- és felcsapódnak, sűrűn kérjük az elnézést, kész show az egész. S mivel ilyenkor mások is unatkoznak, mindenki minket figyel majd, mert még ez is érdekesebb, mint ami a színpadon zajlik. A helyzet még kellemetlenebb, amennyiben az első sorokban ülünk, hiszen azok jól láthatók a színpadról is, így nyilvánvalóan felhívjuk magunkra a színészek figyelmét, s lesújtó pillantások kereszttüzében, lehajtott fejjel, bűnözőnek vagy minimum valamilyen csínyen tetten ért kamasznak érezve magunkat oldalgunk ki. Vígasztaljon a tudat, hogy ugyanakkor sokan irígyelnek is minket, mert nekünk volt bátorságunk menekülőre fogni. Az ugyanis minden bizonnyal leírható akár fizikai képlettel is, hogy az első somfordálók után érzékelhetően megemelkedik a publikum bátorsághányada, s egyre többen távoznak, kihasználva az általunk megtört jeget. A színészek a vándorlás láttán idegesek – vagy még idegesebbek – lesznek, következésképp még rosszabbul játszanak, így az önfeláldozóan ott maradók kínjai növekednek.
De azzal még nincs vége a történetnek, ha kijutottunk a széksorból, meg kell keresni a kijáratot. Valami aprócska fény szokott pislákolni segítségképpen, de az ajtó természetesen csukva van, nem ritkán el is függönyzik. Mindezek mellett
a jegyszedő nénik is általában az ajtó mellé telepednek le, hogy szünetben gyorsan kinyithassák, most viszont szendergésükből felriadva értetlenül néznek ránk, miközben mi sikeresen belecsavarjuk magunkat a függönybe,
s mikor végre kinyitjuk az ajtót, komolyan kockáztatjuk, hogy vörös bársonyfüggönyt hurcolunk majd magunk után, noha megfelelőképp redőzve ez még elegáns, ókorias viselet is lehet. Vagy szuperhősös, hogy mai hasonlattal éljek, elvégre – a tudomány által még kellőképpen nem tisztázott okokból kifolyólag – a szuperhőslét alapvető kelléke a palást, még elszántan trónbitorló uralkodók sem ragaszkodtak annyira a palásthoz, mint a Marvel-univerzum lakói.
Egye fene a függönyt, kint vagyunk már a folyosón, de nehogy azt higgyétek, hogy túl vagyunk a nehezén. Most jön az újabb próbatétel, ami valamennyi közül a legkeményebb: szembe kell nézni a ruhatáros nénivel, aki Cerberusként őrzi a ruhatárat, s ezen kötelességét többnyire kiterjeszti az egész színházra. Mivel előadás közben a ruhatár csöndes, talán itt-ott egy-egy kabát még szakad tovább halkan, a ruhatár őrzői is pihennek, és megütközve néznek azokra, akik zavarni merészelik őket. Ráadásul ilyenkor van idejük beszélni is, mert tévedés azt hinni, hogy a ruhatárosok szűkszavú teremtések, nem azok, csak a két kabátroham alatt nincs idejük megszólalni sem. Nos, most van. És kiderül az is, hogy a ruhatáros nénik felettébb a szívükön viselik a darabok sorsát, s személyes sértésnek veszik, ha valaki a szünetben, vagy pláne előadás közben távozással nyilvánít véleményt. Ilyenkor felejthetelenül szigorú tekintettel nyilvánítják ki a maguk véleményét rólunk, s közben kérdezgetnek. Miért tetszik elmenni? Rosszul lett, hívjunk orvost? Hogyne, hogy leszedálva visszaültessenek. Biztos, hogy ez a kabát volt az öné? Mert nem illik a cipőhöz… Esernyő is volt? Nem találom. Egészen biztos, hogy volt? Hogyne lett volna, most is esik. Nem, tényleg nem ez volt. Ez is fekete, de a mienk másképp fekete, meg a nyele sem ilyen.
Már olyan rosszul vagyunk az feszkótól, hogy valóban nem ártana egy orvos. Végül megkapunk mindent, és egy ecetes viszlát kíséretében kivágtatunk a főbejáraton, inkább az esőben vesszük fel a kabátot, nehogy összerogyjunk a ruhatáros nénik együttes szemmelverésének hatására.
Szabadok vagyunk.
De a szabadságnak ára van, ebbe a színházba nem mehetünk, amíg el nem felejtik az arcunkat, különben a kabát beadásakor odaszólnak nekünk: reméljük, ezúttal kitartanak az előadás végéig!
