Home / Megnéztük / Eltévelyedtünk?
Eltévelyedtünk?

Eltévelyedtünk?

Minden estre Traviata, azaz: tévúton vagyunk, messze attól az iránytól, amit a belső meggyőződésünk diktálna. Hogy ez eltévelyedés lenne? Nehéz ezt megmondani, hisz eltévelyedni egy létállapot: következetesen és rendszeresen szembemenni a bensőnk sugallta saját utunkkal. Anger Ferenc a Margitszigeti Szabadtéri Színpadra rendezett Verdi-operával mintha ezt a létállapotnyi önámítást növesztené három felvonásos alapélménnyé – a melodráma viharait értő, figyelmes keretek közé helyezve, hogy az önsorsrontás egészen primer alaphangulatként jusson el hozzánk.

A kaméliás hölgy története alapján íródott Violetta Valéry (Miklósa Erika) története a kicsapongó kurtizánélet vagy az Alfredo Germont (Giuseppe Filianoti) oldalán megtalált igaz szerelem közötti dilemmát kíséri nyomon. E cselekményekben viszonylag szegény operában a lelki események, vívódások szabnak irányt a történetnek. Ehhez igazodik ebben a rendezésben minden mozzanat, ily módon is ráerősítve erre a Verdi-darabra. A színpadi három fal mentén, U-alakban, füstszínű plexiajtókkal lezárt folyosót látunk, melyről fölhajtható, vörös szőnyeggel borított lépcsősor vezet le – szintúgy U-alakban – a játéktér közepére, amit egyetlen, felhőmintás kárpittal bevont, kényelmesen elterpeszkedő szófa ural (látvány: Zöldy Z. Gergely). E szófára hol letelepednek, hol nekitámaszkodnak a szereplők, ekként az egyszerű bútordarab – a kárpitjának mintázatán túl – többértelműbb lesz, mint csupán egy ülőalkalmatosság. Amiként az U-alakú folyosó is a bálozóknak helyet adó másik teremmé, utcai helyszínné válik, attól függően, hogy mit kíván a történet cselekménye.

fotó: Éder Verafotó: Éder Vera

Anger Ferenc értelmezésében a Verdi-mű lélektani drámává lesz, ahol Violettát, Alfredo-t körbeöleli az opera szereplőinek (kül)világa, mert itt minden tényleges, döntő történés kettejük lelkében zajlik, amelyre a bálozók, a többi szereplő és Alfredo apja, Giorgio Germont (Kelemen Zoltán) csupán csak reflektálnak, kiegészítenek vagy kórusként felerősítve visszhangoznak. Illik is ez egy oly Verdi-operához, amely nem a szélsőséges indulatfutamokra épül fel, hanem az egymásra és önmagára válaszoló tenor-szoprán-bariton kompozíciókra.

Miklósa Erika Violetta-ja nagyvilági kurtizánként indul a történetünkben, aki Douphol báró (Káldi Kis András) magabiztos partnereként bált ad párizsi otthonában, a víg kacérság mögött hangjában azonban ott rejlik a többre, mélyebbre vágyó gyermek nyitottsága – aki szinte esdekelve vár valami egész lényét betöltő, megfoghatatlan csodát. Lágyan is határozott szopránjából felsejlik a sóvárgó figyelem, a felszínes örömöket is igényesen megélni akaró ösztönös léleknek a nyitottsága. Alfredo tenorjában ugyanígy ott csillog a férfiúi becsvágy mögé rejtett epekedés az iránt, akire áhítozna, ám ez idáig még nem lelt meg. Giuseppe Filianotti acélkék öltönyében egyszerre jeleníti meg az örök kalandozók függetlenségét és az igazi szerelemért vagyonokat is odaadni kész álmodozót. Violetta és Alfredo ebben a “meglátni és megszeretni” állapotban nem viharos lángolással, inkább az ellentmondást nem tűrő ösztönösséggel vannak jelen. Melodrámáról lévén szó egyszersmind ide-oda sodródnak, hisz természetesen sem Violetta, sem Alfredo nem lehet biztos abban, hogy azt, amit az egyik percben heves intenzitással éreznek, vajon ugyanúgy fogják-e majd érezni órákkal később is. Mindennek dacára a kettőjük szerelme beteljesedik, egymásra találnak a felhőmintás szófa ölelésében, mely ettől hirtelen hátrabillen és határozott csattanással földet ér.

Ez az opera-olvasat egyszerre több szólamban – a hang beszédes játékával és az operai játékmódhoz mérten intenzívebb némajátékkal és gesztusrendszerrel – dolgozik. Mindezt oly finom visszafogottsággal, hogy a zenén keresztül megértett, tudatosított érzelmeken át észrevétlenül vezet a tudatalatti zsigeri módon érezhető, mély lelki szintjeire.

A szerelmi dilemmák, hezitálások története zajlik itt és persze a megállíthatatlan sodródásé is, melyben mindvégig ott érezni az egymás elkerülését eredményező makacsságot, ami a szereplőket menthetetlenül a végzetük felé hajtja. Giorgio Germont, Alfredo apjaként egyszerre határozott, ám önmaga kérlelhetetlenségén ugyanakkor meglepődő baritonja – Violetta Alfredo iránt érzett szerelméről való lemondásának kierőszakolásával – csak növeli ezt az előbb is említett, vívódásokkal teli alaphelyzetet. A színlelt határozottság mögötti totális elbizonytalanodással Kelemen Zoltán Giorgio-ja jelezi: a hatalmi szó még önmaga akaratában is bizonytalan, nemhogy egy sorsszerű szerelem láttán.

fotó: Éder Verafotó: Éder Vera

Violetta elhagyja Alfredo-t és barátnője, Flora Bervoix (Simon Krisztina) meghívására a karneváljára látogat, ám Alfredo a mulatságon való megjelenésével – a tekintélyes kártyanyereményét Violetta lábai elé szórja, mint a nő szolgálatainak ellenértékét – csak megalázni képes Violettát. Amelyre egyként, mint hű kórus, egyként háborodik fel a vendégsereglet. Tető- és fordulópont ez, aminél messzebbre e darabban senki se merészkedjen, vagy ha mégis, hát csakis akkor, ha érzéseit a másik iránt vállalni képes – minden egyéb pótcselekvés helyett. A függőlegesig dől a kártyaasztal: támasszá és menedékké lesz Violetta számára, és a karneváli forgatag egy emberként torkolja le Alfredo-t. Dönteni, állhatatosnak lenni: belső tartás és nem külső vehemencia dolga.

Amikor a belső tartás, elszántság juthatna szóhoz – Alfredo és Giorgio Germont felkeresik a felhőmintás szófáján tüdővésztől haldokló Violettát – akkorra a szerelemnek már menthetetlenül elébe vág a halál: áttetsző, osztott hegedűszólamok szólnak, mint ez első felvonás elején is. Miklósa Erika Addio del passato áriájában ott van az az eddig vállalni nem akart szerelmi ragaszkodás – mely az önáltatása és a saját sorsával való szembemenése okán – mintegy a szunnyadó parázs erejével képes már csak hevülni. Hiába minden nekifeszülő, makacs igyekezet és az Alfredo-val közösen énekelt ária kérlelhetetlenül fojtogató lángolása.

fotó: Éder Verafotó: Éder Vera

Anger Ferenc Traviata-ja nagyon Verdi-szerű és minden lelki melodramatikusságtól szabaddá tett létdráma egyszerre. A francia keringő táncmelódiáját élni hagyó tenor-szoprán-bariton felelgetések keringőzve folynak egymásba, élhető teret hagyva a Verdi-kompozíciónak. Ugyanakkor a melodráma a lehető legpozitívabb értelemben nélkülözi a melodrámát: az érzelmek nem látványos elrajzoltságukban “dühöngenek” előttünk, hanem a mélyben, izzó parázsként adják át nekünk és gyújtják meg bennünk a döntésképtelenségeink miatt elhamvadó, ám mégis eleven lángolásra szánt tüzeinket.

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Comments are closed.

Scroll To Top