Home / Pótszéket mindenhova / Miért szeretjük Bud Spencert?
Miért szeretjük Bud Spencert?

Miért szeretjük Bud Spencert?

Bár halálhíre csak pár országot rázott meg igazán, nem gondolnám, hogy a június 27-én elhunyt Bud Spencer – eredeti nevén Carlo Pedersoli – sajátos lényéért való rajongás csak Kelet-európaiak gyermeteg játéka lenne. Fogalmazzunk úgy: reménykedek abban, hogy minél több országnak megvan a maga Bud Spencer-e, az a nagyság, akit még ha csak bizonyos régiókban is, de tömegesen tisztelnek és szeretnek.

Cikkem címe nem véletlenül majdnem teljesen azonos a Hollywood Hírügynökség emlék-kritikavideójának címével: ezt az írást valamilyen szinten az a videó is ihlette. Nagyon fontos dolgokra világít rá Szirmai Gergely magyarázata azzal kapcsolatban, hogy miért is szerettük – szeretjük – ennyire Bud Spencert, és nagyjából azt az egész műfajt, amit az ő személye képviselt és garantált. Szirmai a Nincs kettő négy nélkül című film elemzésével arra a következtetésre jut, hogy a Bud Spencer-filmekben van valami éles cinizmus, ami az egész világon talán Magyarországra jellemző a legjobban. Ha nem lenne a cinizmus szónak számos kellemetlen közéleti-politikai mellékíze, talán tényleg lazán hozzá lehetne passzolni Bud Spencerhez ezt a jelzőt, Carlo Pedersolihoz azonban semmi esetre sem.

Carlo Pedersoli és Bud Spencer olyanok, mintha két teljesen különböző személyről beszélnénk. A világ filmes kánonja számára ott van Bud Spencer, ez az igazából bekategorizálhatatlan figura, aki túl távol van a hollywood-i zsivalytól ahhoz, hogy kicsit is mélyebben foglalkozzanak vele. Carlo Pedersoli viszont az olaszok nemzeti büszkesége, az egykor izmos, jóképű, jó kiállású úszó, aki úszókarrierje befejeztével – amolyan mellékesen – filmekben is szerepelt, az olasz nép pedig mindenképpen megérdemelt egy ennyire jó kedélyű nemzeti jelképet egy bizonyos Benito Mussolini nevű frusztrált újságíró után, még ha ez az összehasonlítás meredeknek is tűnik. Merthogy éppen ezen a ponton kapcsolódik össze Carlo Pedersoli és Bud Spencer figurája: Spencer egyik legjobb filmjének, a Banános Joe-nak – amelynek mellékesen a forgatókönyvét is ő maga írta – a toborzó táborban játszódó jelenete mindent elmond azzal kapcsolatban, hogyan gondolkodik Carlo Pedersoli a háborúról: nem érdekli, nem akar ő harcolni, ő csak a saját személyazonosságát szeretné tisztázni.

Bud Spencer a Banános Joe című filmben

Bud Spencer a Banános Joe című filmben

A Bud Spencer-életmű darabjai a hollywood-i filmes kánonnak, illetve e kánon globalizált jellegének a regionális szintű karikatúrái, paródiái, melyek sokszor egyszerre voltak ön-karikatúrák és ön-paródiák. Mert Bud Spencer – méltó társával, Terence Hill-el együtt – úgy tudott az összes bunyós filmjében mérhetetlenül tahó, cinikus, önérzetes figura lenni, hogy közben ezt is viccesen túljátszotta – ettől vált végtelenül szimpatikussá. A paródia nem csak a gonosz hatalomnak jár, nem csak a kritizálandó nyugati filmiparnak, de a – látszólag a „mi oldalunkon álló” – közép-kelet-európai tahóságnak és a saját önérzetességünknek is. Hogy a véleményformálás úgy történjen, hogy mindkét félnek – igazságos módon elosztva – egyenlő esélye legyen a sérülésre. Carlo Pedersoli viszont nem szeretett sérülni, ahogyan sérülést okozni sem. És ezért vannak a Bud Spencer-filmekben a végtelenül idétlen és irreális koreográfiájú pofonok is, végtelenül idétlen és irreális hangeffektekkel kísérve, melyek végülis e filmek elmaradhatatlan védjegyévé váltak. Ezek a filmek kicsit olyanok, mintha már azelőtt a politikai korrektség nevű förmedvény képébe röhögnének, mielőtt még az igazán elterjedt volna világszerte. Ráadásul mindezt olyan mérhetetlen finomsággal teszi, hogy ha nem akarod, észre sem veszed, de ha észreveszed, nem tudsz szabadulni a felismeréstől. És ehhez nem kell Monty Python-szerű fekete humor, nem kell South Park-mennyiségű trágárkodás. Ezek a filmek ugyanis nem az emberek valóságosnak gondolt világlátásait gúnyolták, hanem az ezen valóságosnak gondolt világlátások alapján megszületett filmes kliséket. Úgy vannak tele abszurd megoldásokkal, hogy közben végig meseszerűen bájosak maradnak, és az abszurditásig törekednek arra, hogy valódi módon ne bántsanak senkit.

Bud Spencer és Terence Hill az Én a vízilovakkal vagyok című filmben

Bud Spencer és Terence Hill az Én a vízilovakkal vagyok című filmben

Végtelen közhely arról beszélni, hogy Carlo Pedersoli, élete végéig ugyanaz a közvetlen ember maradt, amilyennek ezekben a filmekben megismerhettük. Ha hozzátesszük, mi mindent csinált még a filmeken kívül, repülővállalkozástól kezdve politikai kísérleten keresztül olasz popkarrierig bezárólag, akár még csúnyán nézhetnénk rá és irigykedhetnénk is, hogy neki mennyire bejött az élet, pedig csak az igazságot védte, és mi is mindig az igazságot védjük – vagy legalábbis törekszünk rá -, mégis szomorú kisemberként tengetjük napjainkat. Haragudhatnánk Carlo Pedersolira, hogy neki bejött az élet, nekünk meg nem. De nem haragszunk. Azért nem haragszunk, mert nekünk Carlo Pedersoli teljesen egyenlő Bud Spencerrel. Azt, hogy valójában milyen mértékben hasonlít rá, csak ő maga tudhatta. Nem lennék most olasz állampolgár: mi csak egy filmsztárt veszítettünk, ők viszont egy, a nemzeti identitásukat mára valószínűleg nagyban meghatározó, köztiszteletben álló személyt, aki sokkal több volt egy egyszeri filmsztárnál. Carlo Pedersoli életének talán a legfontosabb tanulsága: ha tudsz kellően nyitottan állni a világhoz, akkor nyugodtan lehetsz mocskosul gazdag is. Mert az emberiséggel nem az a legnagyobb baj, ha valaki mocskosul gazdag, anyagilag és élményekben egyaránt, hanem az, hogy ha valaki – miután pár pillanatig átélt ilyesmit – magába zárkózik, hogy ezt a hirtelen elnyert gazdagságot megvédje. Bud Spencer nem ilyen volt: nem zárkózott be. Ha kérdezték, akármikor szívesen beszélt az életben elért eredményeiről, és éppen ettől lett egyre gazdagabb és gazdagabb. És minél gazdagabb lett, annál jobban tiszteltük azért, hogy még mindig közvetlen.

Reménykedjünk, hogy vannak még hasonló emberek… És örüljünk, mert bár Carlo Pedersoli már nincs köztünk, életének örök emlékéül és tanulságául itt hagyta nekünk Bud Spencert.

A szerző: Stermeczky Zsolt Gábor

Stermeczky Zsolt Gábor vagyok, többnyire a Gábor nélkül. 1992. május 2-án születtem Budapesten, jelenleg is itt élek. Voltam már diák Újpesten és Piliscsabán, kritikus a régi Quart-nál, a jelenleg hibernált Trubadúr magazin online-nál, önkéntes a Trafóban és a Tünet együttesnél. Vagyok a Gömbhalmaz nevű fiatal költői csoport tagja, diák Budapesten, lelkes ifjúsági tag a Katona József Színházban, és kritikus a félonline-on, továbbá a Pótszékfoglalón.

Comments are closed.

Scroll To Top