Shakespeare, minimálban – A Gyulai Shakespeare Fesztivál első napja

Gyula közepes méretű kelet-magyarországi település, amely ehhez képest meglepően sokat sokat ad a kultúrára. Ez nekünk előnyünkre válik, hiszen jelen lehetünk a XII. Shakespeare Fesztiválon. Az első nap színházi kínálata – a színészek létszámát tekintve – a minimalizmus jegyében telik.

Nem sietem el: délelőtt tizenegy óra tíz perckor indulok a Keleti Pályaudvarról. Az utazás először egy meglehetősen szótlan fiatal lány, később jóval beszédesebb – szavaikból kikövetkeztetve – romániai vendégmunkások társaságában telik. Békéscsabán átszállás, majd körülbelül negyed órán belül meg is érkezek Gyulára. Miután bejelentkezem a titkárságon, Niki, egy, a színháznál diákmunkát végző lány elkísér szálláshelyemig, a Román Kollégium és vendégházig, bár ő maga sem tudja, ez pontosan hol van. Szerencsére van térképünk, és tudunk tájékozódni, így viszonylag hamar rátalálunk a helyre. A román nyelvű iskola egybe van nyitva a vendégházzal, a klasszikus, hatalmas aulás iskolaépület belső tere teljesen váratlanul csap át klasszikus, folyosóról számozott ajtajú szobákba vezető szállodába. A lepakolást és egy zuhanyzást követően felmerül a kötelező kérdés: van-e wi-fi az épületben? A jelek szerint nincsen, ez azonban nem okoz fennakadást, mert a mobilnet segítségével kiderítem, hogy Gyula belvárosának központja, a Kossuth tér, ingyenes wi-fi kapcsolattal rendelkezik.

Ezt követően rövidebb sétát teszek a környéken, és rögtön el is tévedek a gyulai várat, illetve a közvetlenül mellette elterülő tavat körülvevő utcákban, amely egy térképpel a kezemben – valljuk be – elég hihetetlennek tűnik. Mire rájövök, honnan fogok eljutni a Kossuth Lajos utcába, már igencsak közelít az este hét óra, ami az első színházi program, egy Rómeó és Júlia-előadás kezdete. A Békéscsabai Jókai Színház Színházának három színésze valamivel több mint fél órásra húzva adja elő a fiatal szerelmesek történetét a Várszínház mögött. Bár az előadás úgy indul, hogy erősen emlékeztet – már csak a játszók és a szerepek számának viszonyánál fogva is – a Rudolf Péter és Nagy-Kálóczi Eszter által a Centrál Színházban, ugyancsak kettesben játszott Rómeó…-változatra, egyrészt történetbeli ugrásai sokkal sűrűbbek annál, másrészt Gulyás Attila rendezésének végén egy igen ígéretes szöveg összevonási kísérlet zajlik le: Mercutio halálát követően egyetlen Júlia-monológban kapjuk meg a történet hátralevő részét. Ráadásul míg Mercutio haláláig csupán két színészt – Szabó Zoltánt és Lakatos Viktóriát – láthatunk a színen, addig csupán ennek a monológnak a kedvéért lép a színre harmadikként Sallai Zsóka. Ennek az előadásnak egyszerre van „kötelező olvasmányok röviden” jellege, illetve ugyancsak a rengeteg húzás következtében szinte folyamatos lendülete is. Ez a fajta lendület Mercutio haláláig – tehát amíg két színész játszik minél több szereplőt – kifejezetten jól áll az előadásnak, pont annyira tud humoros lenni, mint amennyire vészjósló. Azt már kevésbé érzem indokoltnak, hogy Júlia monológját Sallai Zsóka ugyanezzel a lendülettel darálja le. Bár a hirtelen váltással létrejövő tartalmi megtörés szimpatikus, formailag némileg elhamarkodottnak érzem.

A fél kilenckor a Kossuth utcai Kamarateremben kezdődő Hamlet-előadás ugyancsak felvet érdekes kérdéseket: Klaudyna Rozhin rendezése ugyanis erősen próbára teszi a klasszikusan lineáris történetvezetéshez szokott nézőt. Pusztán az a tény, hogy ebben a szlovák nyelven, magyar felirattal bemutatott előadásban két színész – Peter Cizmar és Cibula Péter – játssza az összes szerepet, leginkább saját testüket, illetve pár tárgyat használva, időnként némileg zavarba hozott azt illetően, hol is tartunk a történetben. Ehhez a zavarhoz persze az is hozzátartozik, hogy a híres „Lenni vagy nem lenni”-monológ, amely eredeti helye szerint csak az egérfogó-jelenet után kerül elő, Rozhin rendezésében – egészen extrém módon – szinte az előadás legelején hangzik el. És amíg ennek okára próbálok rájönni, a két Péter kettesben lejátssza az egész előadást – ezt az egy feltűnő dolgot leszámítva követhető módon. További érdekesség viszont, hogy Hamlet szerepét ketten játsszák végig: amíg egyikük Hamlet, addig másikuk egy másik szereplőt alakít, majd váltanak. Mintha mindenkiben ott rejlene némi Hamlet. Mintha teljesen eltévednénk annak a lenyűgöző rendszerében, hogy az érdekből színészkedő Hamletet nekünk most színészek játsszák el, sőt, hogy valójában mi magunk is színészek vagyunk: a színészek érkezésének jelenetében Hamlet a közönség pár, elöl ülő tagját is kézfogással üdvözli, mintha ők is színészek lennének. Rozhin rendezése a lineáris történetvezetésen felülemelkedve Hamlet-központú, amely ez esetben egyenlő azzal, hogy színészközpontú. Közben pedig nem felejt el humoros is lenni: Cibula Péter a végig alázatosan görnyedt hátú, egyik kezét folyamatosan a háta mögött tartó Polonius szerepében például olyat alakít, amiről merem állítani: a figurának a valaha volt legviccesebb ábrázolásai közé tartozik.

Az előadás végeztével rögtön vissza is vonulok kisebb vendégszobámba, hogy jelen szöveg megszülessen. Továbbá lelkiekben felkészülök arra, hogy egy kiadós alvás után mindenképpen el kell ballagnom a Kossuth térre, ha azt akarom, hogy e szöveg időben ki is kerüljön.