Home / Megnéztük / A diktatúra diszkrét bája
A diktatúra diszkrét bája

A diktatúra diszkrét bája

Mindig minden ártatlanul kezdődik. Senki sem gyanít semmit. Aztán meg már nem is lesz módja töprengeni azon, hogy mi vezetett odáig, hogy mindent és mindenkit maga alá gyűr a politika hatalma. Eva Perón 20. századi nagyívű álmokfutása – a külcsiny-belbecs ellentmondásainak az okán – készséggel adja magát egy sodró erejű musical-hoz. A Juronics Tamás rendezte Evita a Margitszigeten tökéletes arányérzékkel ragadta meg ezt a lendületet, amely így akaratlanul is kontrasztot teremt olykor a musical zenei anyagával és énekesi teljesítményeivel.

Juronics Tamás nagyon erős, impulzív elgondolása operai keretek közé helyezi ezt az Andrew Lloyd Webber által komponát zenei világot, melyben minden a kiszámított érzelmi hatások hullámzására van felépítve. A három osztatú, klasszicizáló palota a zsalugáteres ajtajaival (díszlet: Fodor Viola), hol előre, hol hátra mozdul aszerint, hogy köztéren vagy a Peron-rezidencián zajlanak-e épp az események. És bár néha soknak, zsúfoltnak hat a díszletelemeknek az ilyetén való mozgatása, a tánc- és mozgáskoreográfiával együtt képes harmonikus, egységes koncepciót kiadni.

fotó: Éder Verafotó: Éder Vera

Eva Perón (Radnay Csilla) temetésével keretezett történet már önmagában megalapozza az érzelmi intonálást egy megalomán és a hírnév után sóvárgó női idol felépítéséhez. Mintegy összefoglalásként megkapjuk már az első percekben mindazt, amire majd később is számíthatunk: hatalomvágyat, fel- és kitűnni akarást, gátlástalanságot és végtelen törékenységet, szeretet éhséget – amelyből végső soron mindez táplálkozik. Radnay Csilla Eva-ja kacér, lelkében serdületlen leányzó, aki egy valamiben viszont mesterré válik: miként használja az őt körbezsongó férfiakat az előrejutásához. Sokszor érezni hangjában a bizonytalan, inkább csak nyafogni képes törtetőt, mint a határozott önbizalommal bíró, emancipált nőt. Még Juan Perón elnökké választása után, az erkély jelenetben, a musical betétdalát énekelve sem érezni hangjában azt az erőt, amely őt erre az elért magaslatra predesztinálná. Mintha Radnay Csilla Eva-ja csak a betegségében és a haldoklásában tudna és akarna önmagára találni és önmaga teljességét elénk tárni. Ha ez a rendezői elgondolás része lenne, akkor sem világos, hogy egy ilyen szenvedéllyel teli hang miért tartalékolja magát csupán az előadás utolsó öt-tíz percére.

Holott ez a musical-alapanyag szinte tobzódik a vérbő, eleven epizódokban, melyek között mindenki igyekszik is megtalálni a saját karakteréhez leginkább közel állót. Egyházi Géza Juan Perónja igazi despota, aki pincsi kutyához hű alattvalóként követi Eva instrukcióit, vakon megbízva a női fortély józan logikát nem mindig követő tanácsaiban. Menne, tenne is, és nem is. Hangjában tétovázás, számítás, hezitáló bizonytalanság. Szinte kiérzik: báb ő, szoknyák és női combok diktálta “parancsok” kiszolgálója, aki felesége halálával maga is megbukik.

fotó: Éder Verafotó: Éder Vera

Egyben persze ez a rendezői olvasat nagyon finom, árnyalt természetrajza is a hatalmat kikövetelő és a hatalmat óhajtó, alatvalóként szolgálni vágyó léleknek. Tű pontos dinamikával, fegyelmezett, egymásra figyelő mozdulatoktól hemzsegő jelenetek, táncok, koreográfiák sorjáznak előttünk. Nincs egy fölösleges, kilógó ütem, tempó – minden egy közös, jól megértett és megértetett elképzelést szolgál. Érződik belőle: rajongani akarunk, bódulatba esve, hogy mindennapjaink nyomorúságos lelki és fizikális közegéből kiszabadulhassunk valami boldognak hitt önkívületbe.

Mozognak előre-hátra a palota-elemek, lépcső sorokra szalad fel és le a népet jelentő balettkar, hisz feszes ütemben pörögnek itt az események. Már-már beleszédülnénk, ám nem fizikai, hanem lelki szédület ez. Argentína népe éppúgy beleszédül, mint Juan vagy Eva Perón. Juronics Tamás nagyon feszes, üres járat mentes koreográfiája pontosan adja vissza egy hatalom ittas diktátornak és e hatalom szolgálni akarásától megrészegült népének lelki lenyomatát – ahelyett hogy elandalodnánk: magunkra ismerünk.

Érdekes koncepcióját láthatjuk a Szegedi Nemzeti Színház előadásában ennek az amerikai musical-nak, hisz egyszerre szippantana be és tartana távol magától. Hisz az események egyszerre történelmi tények és meseszerűe itt. Ha másért nem, hát Che (Sándor Péter) történetet narráló és e narrálásával a távolság tartást is segítő játéka okán. Tiszta, mélyen belülről építkező, érzelemtől hevített hangja egyszerre kamaszos rajongás Eva iránt, és a már mindent látottak keserű tapasztalatával teli is egyben. Kívül van ő és mégis egyszersmint a legközelebb is az események lüktetését adó Eva-hoz. Futkosásai – bármily betagozatlannak is hatnak a koreográfia egészéhez képest –e lelki alapállásának a tükröződései.

fotó: Éder Verafotó: Éder Vera

Juronics Tamás kezei között ez a Andrew Lloyd Webber-Tim Rice musical nagyon emberi, plasztikus színezetet kap: a mindenkori és az itt és most diktatúrájának a hatalmi bűvöletéjét – amit a Miklós Tibor néhol szándékosan nyersre, szókimondóra fordított jelzői és képei csak tovább erősítenek anélkül, hogy bármiféle szándékolt egyidejűséget erőltetnének. Egyetlen, mégis hiányzóan fájó hiánya az előadásnak – amelytől akár korszakos is lehetne: az énekhangokból hiányzó, egyenletesen erős és következetesen markáns szenvedély. Így csak diszkrét bája marad egy diktatúra létélményének, amely annak idején, ott Argentínában egy cseppet sem volt mondható diszkrétnek.

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Comments are closed.

Scroll To Top