Home / Megnéztük / A Globe modern miséje
A Globe modern miséje

A Globe modern miséje

William Shakespeare halálának 400. évfordulóján nem forog a sírjában, hanem minden bizonnyal elismerően vállon veregeti magát a túlvilágon.

Különleges szabadtéri helyszín fogad a Margit-szigeten. A hangulat inkább koncert előtti, a büfék előtt kígyózó sorok, fröccsözgető, hangos publikum zsibong. Shakespeare eredeti színháza, a londoni Globe két év után újra Magyarországra látogatott, ezúttal a mester egyik korai művével, A két veronai nemes című vígjátékkal tették tiszteletüket Arany János rózsáinak árnyékában. A vegyes közönség, a sok külföldi, a fiatalok és a gyerekek kompániájába vegyülve néhány Shakespeare korabeli öltözékbe bújt fiatal lány ólálkodik (ez alapján kosztümös előadást vizionálok). Sokan vannak, de nincs teltház. A nézőtér felső sorai üresek, néhányan a szünet előtt elhagyják a helyszínt. A történet közismert, kíváncsian várom a feldolgozást. Vajon milyen lesz a szerző anyanyelvén végigizgulni a két nemes kalandjait?

Fotó : Gálos Mihály Samufotó: Gálos Mihály Samu

A letisztult színpadkép az előadás végéig nem változik (látvány és díszlet: Katie Sykes). A színpadon egy másik színpad helyezkedik el, ami előtt egy, az előadás folyamán majd fontos szerepet játszó bakelit lemezjátszó foglal helyet (a darabban ugyanis az üzenetek, levelek bakeliten érkeznek, megzenésítve ismerjük meg tartalmukat) két óriási kivetítő vászon között (fordítás: Szabó Magda, feliratok : Keszthelyi Kinga). A magyar felirat a színpad két szélén jelenik meg a digitális kijelzőkön, e Nick Bagnall álmodta modern misére hajazó térben.

A szereplők padlógázzal nyomják a szöveget a dramaturgia elsuhanó autópályáján,  és bírják is tüdővel az előadás végéig. A hangjukkal elnyomják a madarak csivitelését és a felettünk elhúzó repülök zaját is. Lenyűgöző a tüdőkapacitásuk és a hangerejük, egyértelműen kitömve ezzel a színészi játékuk tátongó hiányának lyukait.

A cselekmény kezdeti helyszíne Verona, ahol mindenki vasalt, egyenbézs ruhákban feszeng a mályva valóságban. A lányok szoknyában, a fiúk lezselézett decens frizurával lagymatag zenére lötyögnek, mintha egy angliai ’college’ színielőadás közepébe csöppentünk volna. A színészek félelmetesen kitetten artikulálnak (a rendező Ionesco stílusteremtő abszurd művét, a  Kopasz énekesnőt licitálja túl). A szereplők padlógázzal nyomják a szöveget a dramaturgia elsuhanó autópályáján,  és bírják is tüdővel az előadás végéig (zene és hang: Leigh Davies). A hangjukkal elnyomják a madarak csivitelését és a felettünk elhúzó repülök zaját is. Lenyűgöző a tüdőkapacitásuk és a hangerejük, egyértelműen kitömve ezzel a színészi játékuk tátongó hiányának lyukait.

Fotó : Gálos Mihály Samufotó : Gálos Mihály Samu

Szerencsére a darab további részében feltűnik néhány meglehetősen tehetséges mellékszereplő is, akik izgalmasabbnak bizonyulnak karaktermegformálásukkal, mint a főszereplők. Gondolok itt a Charlotte Mills alakította Proteus bolond szolgálójára, Dárdásra (egy molett nő kockás favágó ingben), és a kutyájára (Crab-re), akit a borostás, Lenon szemüveges gitáros színész, Adam Keast játszik. Pazar a jelenet, mely során elmeséli, hogy milyen szomorú volt a családja, amikor megtudták, hogy Milánóba megy.

A következő helyszín a milánói herceg udvara, de az az érzésem, mintha a 70-es évek Saint Tropez-jába kerültem volna. A jelmezek élesen elütnek a veronai divattól. A lányok most már nadrágban, hajpánttal, a férfiak selyemingben feszítenek. A milánói herceg jég kék lenvászon öltönyben ripacskodik egy felettébb szórakoztató kiöregedett rocksztár mozgásával. Izgalmasabb játékot láthatunk attól a színésznőtől is, aki Júlia szolgáját Lucettát, majd Szilvia kérőjét Tranio-t alakítja (Leah Brotherhead) a kis bajszával, sötétkék öltönyben, majd a hippik dívájának bőrébe bújva a darab végén, amikor mindenki összeáll egy képpé és eljátsszák a záró bluest.

A szerelmesek közötti lángoló szerelem nem igazán jött át az előadás során, inkább a két nemes közti „barátságra” volt kihegyezve a dramaturg ceruzája. 

A szerelmesek közötti lángoló szerelem nem igazán jött át az előadás során, inkább a két nemes közti „barátságra” volt kihegyezve a dramaturg ceruzája. Proteus (Dharmesh Patel) Milánóba érkezésekor, pár perces homoerotikus kontaktot ejt üdvözlés gyanánt a viszontlátásuknak szintén nagyon örvendő Valentin-nel (Guy Hughes), a darab végén Valentin megbocsát barátjának, majd hátra vonulnak a hoppon maradt hölgyek és a két szomorú Janis Joplin együtt énekli: „… a magány az ajtóm előtt áll…”. Júlia karaktere akkor kezd igazán magára találni, amikor férfi ruhában Sebestyénként Milánóba szökik kedvese Proteus után, akinek érdeklődése már barátja, Valentin szíve választottjáért, Szilviáért lángol (aki a milánói herceg lánya, kit apja a nemes Tranio – nak ígért), ezzel elárulva szerelmét és barátságát is. Proteus, hogy megszerezze a nőt, elárulja a hercegnek Valentin tervét, így amikor Valentin a kabátja alá rejtett kötélhágcsóval Szilviához igyekszik, a herceg lefüleli és száműzi őt az udvarból. Ez egy nagyon jó jelenet volt, a herceg zseniális alakítással örvendeztetett meg. Amikor Valentin a Milánó környéki erdőkben tanyázó hippi bandákhoz csapódik, remek zenéket is hallhatunk. Végül ebben a közegben talál rá a bűnbánó Proteus, akivel a darab végén kibékülnek. Érdekes és praktikus ötlet (a közönséget ébren tartotta) a dramaturgiailag fontos csomópontokban felharsanó zeni produkciók beiktatása, amiket a társulat tagjai lelkesen abszolváltak. Meg kell hagyni, igényesen és bravúrosan zenéltek és énekeltek az előadók  az egész este folyamán (zene: James Fortune).

Fotó : Gálos Mihály Samufotó : Gálos Mihály Samu

Összességében a második felvonás izgalmasabb volt mint az első, szinte elröppent a kb. 80 perc, amely idő alatt nézőtársaim több zacskónyi sósmogyorót és ízesített langyos sört elfogyasztottak a fülledt nyári éjszakában. A már említett zenés finálé és a hamar elülő taps után kifelé menet próbáltam rendezni a fejemben kavargó gondolataimat. Mivel lettem gazdagabb az előadás során? Jót mulattam az biztos, de ez nem volt nehéz, mert nekem alapjában véve bejön az angol humor. Az előadás üzenete az volt, hogy a férfi „barátság” erősebb a szerelemnél és az erkölcsös nők hoppon maradnak. Megerősödtem abban a hitemben, hogy Shakespeare szövegei annyira lélekbemarkolóak tudnak lenni, hogy a látottak alapján bármilyen körítéssel eladhatók lesznek a következő négyszáz évben is. William Shakespeare halálának 400. évfordulóján nem forog a sírjában, hanem minden bizonnyal elismerően vállon veregeti magát a túlvilágon.

(2016. július 1.)

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top