Home / Megnéztük / Manipulálás széles vásznon
Manipulálás széles vásznon

Manipulálás széles vásznon

És ez a vászon nem is igényli mindig a kék hátteret. Hisz befolyásolni a másikat mindig különös tehetségre vall, persze efféle tálentum csak nagyon ritkán ünnepelhető – ezalól kivétel a politika színtere. Plakát, propaganda vagy épp fülbesúgás – mindegy, bármelyik hatásos és természetesen a lelket is hatásosan rombolja. Verdi mélyen szántó erővel és alapossággal komponálta meg a 19. század végén, Shakespeare nyomán az Otellót, mely most a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon Vámos László ’94-es rendezésében – egyben darab temetésként is – egy jó értelemben vett szélesvásznú tablóként, mely érzékeny plasztikussággal mutatja a gátlástalan hatalom szerzés és az őszinte nyitottság egymásnak feszülését.

Hatalmas épületfalak, szétnyíló körbástyák között vagyunk (díszlet: Csikós Attila), és az egyik szemöldökfa fölött a szárnyas oroszlán félreérthetetlenül jelzi, hogy a középkor egyik kereskedelmi hatalmának városállamában, Velencében időzünk. A kikötőben, velünk szemközt, az Otellót (Marc Heller) váró nép hajlong, dülöngél a viharban, mint valami hatalmas, egységes tömb – tükrözve az időjárás zord voltát, bevonva minket is, a darab kezdetén az opera miliőjébe. Hisz Vámos László rendezésének minden rezdülése eleve erre igyekszik kihegyezni az érzékszerveinket.

fotó: Éder Verafotó: Éder Vera

Giuseppe Verdi zenéje a maga totalitásában rabul ejt, igénybe véve minden szabad idegvégződésünket. Egyfajta finom játék, igazi romantikus hősi eposz ez, amelyben három-négy szereplő történetén keresztűl egészen tágas rálátás nyílik a Shakespeare-i glóbuszra. Monumentális díszletelemek, korhű jelmezek közepette mégsem a porlepte avittság, a vitrinbe zárt távoli történelem az, ami elsőre megcsap minket, sokkal inkább a grandiózusan elmondott, mégis az egyénhez személyesen szólni kívánó légköre. Vámos László huszonkét évvel ezelőtt bemutatott rendezése szerencsésen találkozott a verdi-operával – nem aláfestve és elnyomva, hanem partnerként mellé szegődve az olasz komponista zenéjéhez.

Verdi Otellójában nem csak a mórt partra segítő tenger, hanem az emberi indulatok is hullámzanak, háborognak a mások által befolyásolt érzelmek miatt. Marc Heller Otellója bő vérrel, szangvinikusan csapongó tenor, a pillanatok impulzusai által vezérelt nagyúr, aki tökéletes alaphangot és egyben stabil hátteret is képes adni e rendezői olvasathoz. Jól és eredményesen dresszírozott téboly az ővé, amolyan szokványosan mindennapi, amelyben a teljesen átlagos emberi indulat percek alatt megszállottsággá képes erősödni és eközben az átéltség ereje miatt egy percre se gondolunk bele ezen érzelmek veszedelmes voltába.

fotó: Éder Verafotó: Éder Vera

Ahogy Kálmándy Mihály Jagójából se érezni a szándékosan manipuláló hevét, csupán egy minden áron érvényesülni akarónak az impulzív, gazdag tehetségű és mindig megújulni kész, erős és tiszta baritonját. Hangjában ott az ösztönös élni és érvényeszülni akarás. Ahogy Otello Jagónak foglya, úgy Kálmándy Mihály Jágója pedig saját magának a kiszolgáltatott foglya – és miképp Otello, úgy Jago sincs ennek tudatában. Féltékennyé tenni Otellót vagy épp a manipulálásunk sikerétől megittasodva észre nem veszi, hogy saját magunk  is a csapdánk az áldozatává lettünk – mindez a vitathatatlan tehetsége jeleként  egyszerre és egyidejűleg képes ott lüktetni Jago hősbaritonjában.

Egyfajta finom játék, igazi romantikus hősi eposz ez, amelyben három-négy szereplő történetén keresztűl egészen tágas rálátás nyílik a Shakespeare-i glóbuszra. Monumentális díszletelemek, korhű jelmezek közepette mégsem a porlepte avittság, a vitrinbe zárt távoli történelem az, ami elsőre megcsap minket, sokkal inkább a grandiózusan elmondott, mégis az egyénhez személyesen szólni kívánó légköre.

Desdemona (Rost Andrea) talán az egyetlen, aki csak a saját, Otello iránti álhatatos vonzalmának a szolgája, minden külső befolyástól mentesen. Tiszta, lendületteli, tántoríthatatlan szopránja képes utat törni önmagáért, Ottelo oldalán. Rost Andrea átütő elszántsággal egyszerre lesz pártfogója Cassionak és saját női emancipációjának is úgy, hogy mindeközben lágy, odaadó, nőiesen kedves finomsága egy másodpercre sem állítódik félre. Egyet fájlalhatni csupán: hogy ezt a fajta rá jellemző, védjegyszerű habitust a negyedik felvonás fűzfa-áriájában és a hagyományos cavatinájában, az Ave Maria magánénekben nem tudjuk tetten érni.

fotó: Éder Verafotó: Éder Vera

Verdi Otellója igazi terepe a szenvedélyek parttalan tombolásának, legyen szó akár kapitánnyá való kinevezésről Jágó esetében, az ölni is kész féltékenység felszításáról Otellónál vagy Desdemona a halálba is belenyugodni tudó hűségéről. A szereplők ezen érzelmeket a legkézenfekvőbb normalitásként élik meg, természetszerűleg mit sem látva ezen érzelmek veszedelmes voltából. A velencei mór és környezetének az élet-lenyomatát szélesvásznú valóságként, megkerülhetetlen, emberi létállapotként mutatja Verdi és Vámos László opera-világa. Mindezt csak fokozza a nagyon precíz, életerőtől feszülő vezénylet (karmester: Madaras Gergely), mely pótolhatatlanul garantálja, hogy úgy és akként szólalhasson meg ez a bővérű, végleteket bejáró zene, ahogy azt 1885-ben Verdi a kottasorok közé álmodta.

A manipulálás municiói Jagónak köszönhetően kifogyhatatlanok és Otello feleség-gyilkosságán sem igazán rökönyödik meg környezete, mert talán a Shakespeare-Verdi világ is pont eképp működött. Egyetlen mezzoszoprán karakter – Emillia (Németh Judit) gyermeki elemmentaritással a hangjában – aki szinte summázatként és összegző tükörtartásként, egyszerre kívül és belül állóvá, rövid, ám annál élettellibb szerepével helye rántja és felkiáltó jelek közé helyezi ezt a manipuláció működtette hős-rémálmot a felháborodásával. És egy ilyen rendezői-karmesteri Verdi operának ennyi is tökéletesen elég ahhoz, hogy egybe lássuk általa ezt a opera-kolosszist. Lenyomatát és művészi interpetálását egy kornak és egy politikai habitusnak, amely sem ott a középkori Velencében, sem pedig ma nem akar vége szakadni. Avagy Emmiliákat és Verdiket ma a világnak!

 

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Comments are closed.

Scroll To Top