A Városmajori Szabadtéri Színpadon volt szerencsénk megnézni a Budaörsi Latinovits Színház Liliomfiját, ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében. A végeredmény egy szórakoztató előadás, amelynek egyetlen súlyos hibája, hogy cselekménye – a némileg túltolt gagparádé miatt – meglehetősen nehezen követhető. Humora ugyanakkor kétségtelenül erős és pimasz.
Ifj. Vidnyánszky Attila Liliomfi-rendezése már azelőtt megdöbbenti az egyszeri nézőt, hogy az előadás megkezdődne. Ugyanis amint beengedik a közönséget a Városmajori szabadtéri színpad nézőterére, némileg meglepődve konstatálom, hogy a szervezők azonnal tovább is terelnek minket magára a színpadra, amely majdhogynem teljesen körbe van építve a díszlettel, az üres nézőtér felől nézve csak annak közepén található egy látványosabb méretű nyílás, amelyet kívülről világít meg egy hatalmas reflektor. A díszletbe oldalról belépve aztán egy másik, kereszt alakban felállított színpaddal szembesülünk, ez a színészek játszóhelye, a nézők székeit az így fennmaradt négy sarokban helyezték el. A színházcsinálásról szóló előadás tehát annak rendje és módja szerint a szó szoros értelmében csalja fel a nézőt a színpadra. Szükségszerű – és egyúttal elgondolkodtató – , hogy az így a színészek által használt területen minimális a plusz díszlethasználat, csak olyan részletek jelennek meg a maguk konkrétságában, erős szimbolikával, mint például a Kamilla (Spolarics Andrea) és Liliomfi (Szabó Sebestyén László) szobáját elválasztó ajtó, azonban ez is kisebb annál, hogy eredeti funkcióját – tudniillik hogy át lehet menni rajta – betöltse, nem is sikerül átjutnia rajta Szilvai Tódornak (Ilyés Róbert). Mintha csak a színházcsináló Liliomfi és Szellemfi számára lenne színpadi kellék.
Spolarics Andrea, Ilyés Róbert. Fotó: Borovi Dániel – Budaörsi Latinovits Színház
És ha már kellék: Ifj. Vidnyánszky, és állandó társa, Vecsei H. Miklós – szokásukhoz híven – nem féltek alaposan átdolgozni az eredeti anyagot. Szemérmetlen bátorsággal nyomták tele az előadást más művekből vett idézetekkel, na meg azok kifacsarásával, amelyek közül talán Shakespeare felhasználása a legszembetűnőbb: némileg magától értetődően adódik a Rómeó és Júlia-párhuzam Liliomfi és Mariska szerelmében, de olykor-olykor a Hamletből is fel-felbukkannak idézetfoszlányok. Ezekben az aktívan színházcsináló jelenetekben mintha Ifj. Vidnyánszky egy olyan színházat varázsolna Szigligeti Ede – hangsúlyozottan eleve – vígjátéka köré, amelyben a térbeli nehézségeket a szövegbeli zsenialitás, a valóban jó érzékkel használt gagek halmaza kompenzálja.
Túl persze ifj. Vidnyánszky Attilán és hozzá hasonló korú alkotótársain, hiszen a térkövetelő áthallás egyértelmű, és teljesen rendben is van, főleg egy olyan pimasz szereposztásban, amelyben az előadásnak amúgy hosszabb távon otthont adó Latinovits Színháznak csak az idősebb színészei tűnnek fel. Követhetőség híján azonban ebből az előadásból csak annyi mondható el erről a térkövetelő korosztályról, hogy a teljes zavarodottságig képesek nevettetni. Ebben viszont valóban tökéletesek.
A második felvonásnak a szünetbe beleépített indulása páratlan módon zseniális közönség-dédelgető gesztus: megérkezik egy cigányzenekar, mi pedig kapunk zsíros kenyeret és almabort. A szünetet lazán beleépítik a második felvonás helyszínének, a telegdi fogadónak az atmoszférájába. Kedves közönség, aki akar, most kimehet levegőzni, de valljuk be, a fene sem akar kimenni, ha a játék a szünetben is ugyanúgy folyik, ráadásul ennek továbbra is fogyasztóként lehetünk a részesei – a fogyasztót itt színházi és gasztronómiai értelemben is értve.
Rujder Vivien, Gyöngyösi Zoltán, Figeczky Bence. Fotó: Borovi Dániel – Budaörsi Latinovits Színház
Persze a cselekmény követhetőségén mindez nem segít: bár a tér tágult, a szöveg ugyanannyira – vagy ha lehet, még jobban – csapong a gagekben. Példának talán az is elég, hogy a magát Schwartznak álcázó Liliomfi elsüti a Shalomnak olvasott Hegyeshalom-tábla klasszikus poénját. Álcázási kísérleteiből, illetve Gyuri, a pincér, és Kányai Erzsi szerelméből még csak-csak megértünk valamit, az előadás végére azonban annyira belefáradunk a gagparádéba, hogy amikor elhangzik az ominózus – és kétségtelenül nagyon fontos – mondat, mely szerint „Csak hagyjanak minket JÁTSZANI!”, már nem is teljesen tudjuk, kik is azok, akiket egész pontosan hagyni kéne játszani. Túl persze ifj. Vidnyánszky Attilán és hozzá hasonló korú alkotótársain, hiszen a térkövetelő áthallás egyértelmű, és teljesen rendben is van, főleg egy olyan pimasz szereposztásban, amelyben az előadásnak amúgy hosszabb távon otthont adó Latinovits Színháznak csak az idősebb színészei tűnnek fel. Követhetőség híján azonban ebből az előadásból csak annyi mondható el erről a térkövetelő korosztályról, hogy a teljes zavarodottságig képesek nevettetni. Ebben viszont valóban tökéletesek.
