Home / Megnéztük / A polgárság nem vész el, csak átalakul
A polgárság nem vész el, csak átalakul

A polgárság nem vész el, csak átalakul

A Vígszínház házi színpadán mutatták be a Márai Sándor több művéből összegyúrt, Hallgatni akartam című monodrámát. A végeredmény szívszorító, paradox módon egyszerre elszomorító és reménykeltő kritika a mindenkori polgárságról. Hegedűs D. Gézánál jobb Márai Sándort pedig nemigen tudunk elképzelni.

Török Fruzsina átdolgozása, Marton László rendezésében, sajátos kapcsolatot teremt a Márai által leírt polgárság, és korunk polgársága között. Márai, Hallgatni akartam címre keresztelt anyagára 2013-ban figyelt fel az irodalmi szakma, miután kiderült, hogy Föld, föld!… című műve kéziratának első pár fejezete valójában soha nem jelent meg nyomtatásban. Ebben a szerző arról a tíz évről – az 1938 és 1948 közötti időszakról – ír, amelyben szerinte végérvényesen megszűnt egy általa születése óta jól ismert és szeretett polgári műveltség. Hogy ma a polgárság mit csinál, arról – éppen közönsége folytán – talán három-négy budapesti kőszínház tudna igazán mesélni, a Vígszínháznak pedig – amely külsőre talán a legklasszikusabb módon látványos mind közül – kitüntetett helye van még ezen a kis csoporton belül is. És akkor a Vígszínház bemutat egy monodrámát, amely épp a polgárságról szól, és amelynek játszóhelyéül az intézmény legintimebbje, a Szent István körúti épület negyedik emeletén elrejtett Házi Színpad szolgál.

Mert ahogyan Márai szövegének, úgy Hegedűs D. Géza játékának is az a felismerés a titka, hogy, bár valami végérvényesen elveszett, ettől függetlenül továbbra is érdemes élni.

“…mikor megtudtam, hogy a polgári életforma az én hazámban nincs többé, különös nyugalmat éreztem”, meséli Máraiként Hegedűs D. Géza, akinek játéka hasonlóan különös nyugalmat áraszt, mindannak ellenére, hogy halódó polgárságról, kiismerhetetlen politikusokról, tarthatatlan állapotokról, háborúról, vagy épp a Teljes Naplóból kölcsönvett vendégszövegként a „jobboldali” címkéjével ismert különös valamiről mesél, először kalapban és ballonkabátban, majd azok levétele után hasonlóan elegáns öltönyben, pár darab bőrönd társaságában. A bőröndök közül az egyik nagyobb méretű, oldalirányban az élére van állítva, és miután Hegedűs D. kinyitja, derül ki, hogy szekrényként funkcionál. A díszlet és a jelmez kimerül ennyiben, így mégis sokkal többet mesél annál, mintha túl lenne cifrázva. Mintha pontosan azt akarná jelezni: ennyi maradt mára abból a kellően öntudatos polgárságból, amelyről Márai beszél, és amelynek fenntartására maga a Vígszínház is folyamatosan törekszik. Elférünk egy házi színpadon, és minden, ami hozzánk tartozik, elfér pár darab bőröndben. A bőrönd persze ezen felül is különös párhuzamokat mutat a múltbéli és a mai polgárság között: Márai emigrációja mellett eszünkbe juthat az az egyszerű, hétköznapi tény is, hogy jelenleg hány magyar fiatal választja a minél előbbi külföldre költözést.

Hegedűs D. Géza. Fotó: Szkárossy Zsuzsa.

Hegedűs D. Géza. Fotó: Szkárossy Zsuzsa.

És mégis megmarad a különös nyugalom. Olyan fajta, amiben olykor-olykor még fel is tudunk kacagni, például azon, amikor azt halljuk, hogy a háborúra készülve éppen ki mit gondolt, és a Hegedűs D. Gézába bújt Márai finom cinizmussal jegyzi meg, hogy Sztálin is biztos gondolt valamit. Mert ahogyan Márai szövegének, úgy Hegedűs D. Géza játékának is az a felismerés a titka, hogy, bár valami végérvényesen elveszett, ettől függetlenül továbbra is érdemes élni. Amíg Márai azt mondja ki, hogy a polgárságnak mint olyannak, vége, addig Hegedűs D. Géza mintha valami olyasmit éreztetne, hogy ha Márai szerint a polgárságnak vége is, ne kelljen szégyenkezni emiatt, hiszen mindig van tovább. És mindig akad valaki, aki szívesen vallja magát polgárnak. Ha az állapotok úgy hozzák, akkor bőröndökkel megrakodva, folyamatos utazásra kényszerülve is. Különös telitalálatnak érezzük Márai Sándor találkozását Hegedűs D. Gézával.

A szerző: Stermeczky Zsolt Gábor

Stermeczky Zsolt Gábor vagyok, többnyire a Gábor nélkül. 1992. május 2-án születtem Budapesten, jelenleg is itt élek. Voltam már diák Újpesten és Piliscsabán, kritikus a régi Quart-nál, a jelenleg hibernált Trubadúr magazin online-nál, önkéntes a Trafóban és a Tünet együttesnél. Vagyok a Gömbhalmaz nevű fiatal költői csoport tagja, diák Budapesten, lelkes ifjúsági tag a Katona József Színházban, és kritikus a félonline-on, továbbá a Pótszékfoglalón.

Comments are closed.

Scroll To Top