Home / Megnéztük / Egy kényelmes nézőszerep margójára
Egy kényelmes nézőszerep margójára

Egy kényelmes nézőszerep margójára

Már ha egyáltalán van ilyen, mármint “kényelmes nézőszerep”. A japán koreográfus, Hiroaki Umeda a Trafóban most bemutatott két előadásával, a Drivses-el és a Holistic Strata-val ösztönös magabiztossággal szembemegy – a kép-mozgás-fény-hang sokkolóra összegyúrt lavinája által – mindazzal, amit esetlegesen a kortárstánc-előadásoktól várnánk. És jól teszi. 

Mindezt profizmussal, a lehető “legminimalistábbnak” számító alapanyagokkal: a hanggal, a képpel, a fénnyel és a mozgással éri el – egyszerre és egyidejűleg ránt és kerít a hatalmába minket. A Drives öt táncosa: Dányi Viktória, Frigy Ádám, Horváth Nóra, Nagy Emese és Varga Csaba, mint öt külön kis bolygó a Trafó hangár méretű terében elveszne, bármennyire impulzív is az a koreográfia, melyet bemutatnak. Ám nem csak a Trafó terében, hanem bármely térben ez történne. És itt nem a táncosokkal, avagy a koreográfiával lenne a baj. Nekünk, mai nézőknek a textus, a kontextus, a jelek és a történések egymáshoz kapcsolásával van nehézségünk. Az értelmezési kerettel, melyben a dolgokat látjuk. Avagy: a mindennapi életünk történéseihez képest egy (tánc)előadás általában lassan vagy épp a maga sajátos tempójában halad.

fotó: Mónus Mártonfotó: Mónus Márton

Hiroaki Umeda szakít ezzel. Most ő diktálja a tempót. Nincs módunk ráérősen belefeledkezni. Itt nem andalít el semmi, mert nem az elandalítás, hanem az impulzus átadása, az impulzus közvetítése és továbbadása a cél. Varázslat ez, amolyan teljesen lecsupaszított, minimálra vett hangszerelésben. Itt sem a tér, sem a fény, sem a zene, sem a hang nem a mozdulatot kísérő segítő csupán.  Az öt táncos mozog, de ez a mozgás a háttérre vetített, vízszintesen és függőlegesen futó párhuzamosoktól teljesen más, teljesen új viszonyítást nyer. Az egyénenkénti és az öt táncos együttes mozgásának a koreográfiája – gondolnánk – megteremti a maga világát. Gondolnánk, de nem. Mert Hiroaki Umeda a vetítéssel, a fénnyel (hang és fényterv: S20) és a hanggal (zene Hiroaki Umeda) együtt komponál.

Sőt: a tér kitágul. A“szimpla” három dimenziójához adódik egy negyedik is, melyben mindaz, ami a koreográfiának az egységes, jól felépített egészét jelenti, kiegészül egy negyedik elemmel. Az audiovizualitás nagyon intenzívre hagyott ütemmel megteremtett “tértágulással”. Ebben a tértágulásban – ami az előbb említett audiovizuális intenzitás és sokkhatás eredménye, melyből  kibontakozik a koreográfiában rejlő másik koreográfia: az ingerhatások delíriumának közepette. Amolyan matrjoskababa-effektus:  a nagyból előlép a kisebb. A kreatív programozás (Nagy Ágoston, Csík-Kovács Zoltán, Hajdú Gáspár, Papp Gábor) érzékcsalódást kiváltó geometriai vetítései a koreográfiát nem csupán többlethez juttatják, hanem teljesen át is értelmezik, átstrukturálják, mintegy hatványozva a már meglévőt – az “alap” koreográfiából újabbakat és újabbakat létrehozva.

fotó: Ryuichi Maruofotó: Ryuichi Maruo

A mozgás és a tér viszonya válik cseppfolyóssá, minden eddigi értelmezési klisénket felülírva. Mintegy bemutatandó és bizonyítandó, hogy az impulzivitás, mely a mozdulat mellett a hang és a fény dinamizmusával is összeölelkezik, képes átstrukturálni és kitágítani  értelmező kereteinket, ezzel egyfajta “tértágulást” okozva.

Több ez,  mint puszta totalitásra való törekvés. A tánc, a mozgás, a tér határainak a szétfeszítése ez – bármily fizikai megterhelést okozzon is mindeközben nekem, nézőnek. Elemi erejű kísérlet arra, hogy az impulzus-dömpingben élő nézői attitűdünket – pontosan, gépiesen programozott dinamikával – a konvencionális tapasztalatainkon túlra: a művészet teremteni képes szintjére emelje.

Szabadulni akarnánk – mert akusztikailag, vizuálisan már-már a befogadóképességünk határait súrolja mindez -, ám mégis fogva tart, és szabad választásunk eredményeként maradásra bír. Várjuk, hogy hogyan és hová lehet még tovább fokozni a kényelmes nézőszerepeinket bátran semmibe vevő fokozhatatlant.

A Drives öt táncosának örvénylő, magába rántó koreográfiáját Hiroaki Umeda tudja és akarja is még tovább fokozni. A Holistic Strata-nak egyetlen szereplője ő saját maga – a nagyon kis léptékű mozdulatokat a vetített fehér pöttyök fergetege értelmezi újra. Itt már a zene is a végletekig erősített hanghatássá alakul át – majd esik szét. Sziklaként esik ránk ez az akusztikailag robajló, hangokká széteső zene. Ütemet szab: a pöttylavina áramlásának és Hiroaki Umeda mozdulatainak az ütemét. Jóformán nem is ő mozdul, csak a vetített háttér zúdul ránk hatalmas, szaggatott robajokban. Egyszerre lovagolja meg és számolja fel ez a koncepció a vizuálisan keltett illúziók világát.

fotó: Ryuichi Maruofotó: Ryuichi Maruo

Mintegy a Drives-hoz képest, azt továbbgondolva, fokozva, hogy a totalitással kivitelezett és a totálisan is ható előadásmód meddig mehet el, meddig tolhatja ki a tűréshatárainkat. És ebbe épp úgy belefér a hang morajlásának monotonitása, mint a képi programozás (Santoru Higa, Yosito Onishi) szándékosan egy motívumot erősítő, éles váltásokat cserélgető közege. Szabadulni akarnánk – mert akusztikailag, vizuálisan már-már a befogadóképességünk határait súrolja mindez -, ám mégis fogva tart, és szabad választásunk eredményeként maradásra bír. Várjuk, hogy hogyan és hová lehet még tovább fokozni a kényelmes nézőszerepeinket bátran semmibe vevő fokozhatatlant.

 

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Comments are closed.

Scroll To Top