Home / A függöny mögött / Interjúk / “Ez nem csupán a csecsemőkről szól, hanem rólunk is”
“Ez nem csupán a csecsemőkről szól, hanem rólunk is”

“Ez nem csupán a csecsemőkről szól, hanem rólunk is”

A most induló színházi évad elején Novák Jánossal, a Kolibri Színház igazgatójával beszélgettünk egy csecsemő-, gyermek- és ifjúsági színház lehetőségeiről, elért sikereiről és az idei évad terveiről… 

  • Az idei évadnak milyen tervekkel indultok neki?
  • A Kolibri Színház – amióta ilyen nagy repertoárral játszik – új bemutatóival is azt szeretné elérni, hogy műsorában minden korosztály találjon fizikai és lelki fejlődésnek, érdeklődésének megfelelő, több darabból álló, sokféle színházi műfajt felölelő választékot. Azaz: a csecsemőkkel érkező szülők és nagyszülők ugyanúgy több előadásból válogathassák ki, hogy mit szeretnének megnézni nálunk, mint az óvodásokkal, az iskolásokkal, és a gimnazistákkal érkező szülők és pedagógusok. Ez a fajta repertoár azt jelenti, hogy nem egyszerűen csak új dolgokat kell kitalálni – hogy olajozottan működjön a struktúra –, de mindezt úgy kell megvalósítani, hogy a régi sikerek mellé minden korosztály kapjon új bemutatót az évad során. Új előadásaink kíváncsiságot ébresztenek törzsnézőinkben, míg széles repertoárunk sikerdarabjainak híre biztos alapokon építi tovább a színházunk iránti érdeklődést.

Fantasztikus, ahogy több generáció lesi a picit! Annyi boldog felnőttet színházban nem (vagy csak ritkán) lát az ember, mint amikor látja a szülőt, a nagyszülőt és a gyereket egyszerre elvarázsolódni egy csecsemőszínházi előadáson. Különleges élmény, amikor az alig nagyobb testvérek igyekezetét látjuk, akik pont úgy, mint a felnőttek, a kistestvér örömét lesik előadás közben. És ugyanez az együttlét hatása a művészekre is.

  • Ezért fontos, hogy az évad során lehetőleg minden játszóhelyünkön legyen új bemutató, és minden korosztály találjon újdonságot műsorunkban. A Kolibri Színház legyen ismerősen megbízható és érdekes, ugyanakkor mindig tartogasson meglepetéseket is a tarsolyában. Az évad első felében a Kolibri Pincében és a Fészekben több bemutatót tervezünk, a Kolibri Színházban januárra készülünk új előadással. Most is tart két nemzetközi együttműködésünk: az egyik a Small Size ­ Performing Arts fior Early Years, amelynek keretében a legkisebbeknek készítünk új bemutatókat, a másik a Platform Shift+ projekt, melyben a kiskamaszok a választott célközönség.

fotó: Mihalicz Mátéfotó: Mihalicz Máté

  • Épp most kaptam egy szinopszist, amit egy mozgásszínház és a Kolibri Színház művészei együtt valósítanának meg észt partner színházunkkal – amennyiben az észt kollégákat érdekli a téma. A Small Size keretén belül van egy külön program is a Wide Eyes, a Mély tekintet, ami egy-egy témában való elmélyülésre ad lehetőséget. Ebben Tisza Bea és Ruszina Szabolcs színművészek a papírral, mint alapanyaggal készítenek etűdöket a legkisebbek számára. Ilyenkor kihasználjuk azt a lehetőséget, hogy hosszabb ideig dolgozhatunk egy-egy ötleten ­akár másfél évig is. Miközben kész előadásaink fesztiválokon szerepelnek, művészeink kísérleti programjai, az etűdökkel megalapozott apró jelenetek a közönség előtt alakulnak, változnak. Amikor ezekből összeáll a végleges változat, egy olyan anyag, amit már örömmel vállalnak – akkor lesz belőle bemutató.
  • Van, aki például szentül hiszi – akár a nagy orosz színházcsinálók – hogy egy-, másfél éves próbaidőszak a jó próbaidőszak.
  • Amikor először szembetaláltuk magunkat azzal, hogy egy nemzetközi projekt támogatásával a szokásosnál hosszabb ideig tudunk egy előadást próbálni, a lehetőségtől mindannyian zavarba jöttünk, megriadtunk. Első ilyen élményünk 2003-ban a Glitterbird – művészet a legkisebbeknek együttműködés keretében létrejött, Toda című bemutatónk volt. Ez a legelső darabunk, amit kifejezetten a csecsemőknek hoztunk létre. Magunk sem tudtuk, mi lesz belőle. Amikor kiderült számunkra, hogy a cél egy kb. fél órás előadás, amit a tervek szerint három évig fogunk próbálni – ez irreálisnak tűnt. Aztán természetesen nem csak ezt az egy darabot próbáltuk három évig folyamatosan, de a hosszú próbafolyamat megteremtette a rálátás, az önreflexió lehetőségét. Volt rá idő, hogy kipróbáljunk jót, rosszat,­ szembenézhessünk azzal, ami nem működik, és ha kell, újat kezdjünk. Kitűztünk negyedévenként megnézéseket, ahol az ötleteket, melyekkel addig elkészültünk, elvittük a csecsemő metodikai központokba, a picik közé. Ez nagyon-nagyon jó tapasztalat volt. Ilyenkor, ha elégedetlenek voltunk a hatással, „le tudtuk törölni a táblát”. Ha úgy tapasztaltuk, hogy rossz irányba megyünk, alkalmunk nyílt gyökeresen újraépíteni a történetet. Ennek a gondosan, innovatívan felépített próbafolyamatnak eredményeként szinte az egész világon jól fogadták az elkészült játékot. Japán turnén ugyanolyan jól működött a Toda, mint Törökországban, vagy az európai fesztiválokon. A legkisebbek szinte mindenütt ugyanúgy reagáltak az ősi magyar népzenére, Orosz Klaudia alapszínekből épülő átváltozó bábjaira és a négy előadó, ők voltak az előadás rendezői is, érzékeny tehetséggel megteremtett közönségkapcsolatára. Nagy élményem, hogy Japánban odajött hozzánk egy néző és megkérdezte, ezt Magyarországon is ugyanúgy értik a gyerekek, mint Japánban? És meg kellett őt győznöm: igen, így értik Magyarországon is a gyerekek.

A boldog szülőket látva ébredtem rá arra, hogy ez nem csupán a csecsemőkről szól, hanem rólunk is. Rólunk, akik a legkisebbektől megtanulhatunk friss szemmel látni – felnőttként, velük együtt újra megtapasztalni a világ felfedezésének örömét.

  • Ezek szerint ez európai- és világviszonylatban is újdonságnak számít, mármint hogy egy színház csecsemőknek készít darabot?
  • Azt gondolom, hogy igen. Közös munkánkkal új hullámot indítottunk el a világ gyerekszínházaiban. Megtisztelő, hogy ennek az új XXI. századi gyerekszínházi mozgalomnak résztvevői, alakítói lehettünk, lehetünk! Bennünket annak idején először a norvégok, finnek, franciák hívtak egy csapatba. Majd következett a már említett Small Size együttműködés, amit olaszok és németek vezettek, és mind a mai napig ők irányítják. Jelenleg 16 európai társulat munkáját koordinálják. Small Size pályázatunk a legkisebbeknek szóló előadásokat támogatja. Több korcsoportot is felölel: a csecsemőket, tipegőket, kis-, középső-, és nagycsoportos óvodásokat. Korcsoportok szerint változnak a történetmesélés és az színházi interaktivitás formái. Mást jelent a narratíva a félévesek számára, mint amikor rövid meséket állítunk színre a nagyobbak számára. A pár hónaposoknál a színpadi történések nem egy adott mesét illusztrálnak, hanem pusztán önmagukat jelentik, önmagukból teremtenek érvényes színházi világot. A testbeszéd, a mozdulatok ismétlődése, a varázsszövegek, a figyelem irányítása zenével, hangokkal, fénnyel és mozdulatokkal – mindez felér egy színházi alapkutatással. Mi az, ami hat, mi az, ami már a legkisebbeknél is működik. Aztán jönnek a nagyobb, családi színházi mesejátékok – amiben a Kolibri elég nagy utat tett meg jelenlegi repertoárjának kialakításakor. Fontosnak tartottuk, és ma már nézőink is elvárják tőlünk, hogy az értékek megőrzése mellett hangsúlyt helyezzünk a megújulásra, meglepetésekre, tartalmi és formai újdonságok megkedveltetésére. Gyakran tartunk magyar szerzők műveiből ősbemutatót, új regényadaptációink fordítóit és dramaturgjait is a legjobbak közül válogatjuk. Szerzőink eleinte csak mesejátékokat írtak, de miután az ifjúsági darabokban sikerült magyar szerzők magyar történeteit is sikerre vinni, európai színházi ügynökei lettek például Tasnádi Istvánnak, Németh Ákosnak. Az itt létrejött előadásokat követően németországi társulatok is bemutatták a darabjainkat, így hazánkban is könnyebb felkérni új szerzőket ifjúsági darabok alkotására. Az első ilyen produkcióinktól kezdve, a Cyber Cyranón keresztül a júniusi Platform Shift+ budapesti fesztiválján bemutatott kettős:játék-ig ível az a folyamat, amely ifjúsági repertoárunk magyar szerzői számára kínál nemzetközi bemutatkozási lehetőséget. Amikor új évadot tervezünk, sok fiatal szerző jön hozzánk, így értékes szövegekből tudjuk kiválogatni az ifjúság érdeklődésére leginkább számot tartó darabokat.

fotó: Mihalicz Mátéfotó: Mihalicz Máté

  • Annak idején, amikor az egész kora gyermekkori színházi vonalat elkezdtétek, mindennek milyen fogadtatása volt idehaza?
  • Kacsintás. Mindenki azt gondolta, hogy ez itt valami hatalmas átverés: a Novák már megint kitalált valami marhaságot. Hozzáteszem – mielőtt bárkit kárhoztatnék –, hogy én magam sem gondoltam ezt akkor másképp. Amikor egy tájékoztatón megtudtam, hogy nézőink tényleg 0–3 évesek lesznek, én magam is kétségbeestem színházigazgatóként. Arra gondoltam, lehet, hogy három évig fogunk próbálunk egy darabot, amit aztán ­ közönség híján talán nem is tudunk műsorra tűzni? Korábban négy éves kor alattiak nem látogathatták az előadásainkat. Körülbelül ez volt az a korhatár, amitől kezdve mi a Kolibri Fészekben mesejátékokat játszottunk a kisebb gyerekeknek. A norvégok erre az időszakra nagyon aranyosan emlékeznek: úgy viselkedtem, mint az a hal, amelyik ki akar törni a cekkerből, amikor viszik haza a piacról. De ez hamar megváltozott. Saulusból Paulussá lettem, amikor megmutattak egy általuk készített werkfilmet arról, hogyan néznek végig a legkisebbek, a családok egy csecsemőszínházi előadást. A papák, mamák hogyan támogatják a piciket, megtámasztják, lesik őket, de nem korlátozzák az eltotyogókat, akik előbb utóbb visszatalálnak a szüleikhez, és feszülten, nagy energiával figyelnek tovább. Ilyenkor válnak előadásainkon a felnőttek is a kicsikkel egyenrangú nézővé. A filmben riportok készültek a boldog szülőkkel, akik fülig érő szájjal mesélték, hogy a gyerekük mit vett észre, hogyan reagált a fényre, a ruhára, a zenére, hogyan totyogott a színpadig, majd vissza hozzájuk. A boldog szülőket látva ébredtem rá arra, hogy ez nem csupán a csecsemőkről szól, hanem rólunk is. Rólunk, akik a legkisebbektől megtanulhatunk friss szemmel látni – felnőttként, velük együtt újra megtapasztalni a világ felfedezésének örömét.
  • A csecsemőt elhozza a szülő, a nagyszülő, a testvér…
  • Fantasztikus, ahogy több generáció lesi a picit! Annyi boldog felnőttet színházban nem (vagy csak ritkán) lát az ember, mint amikor látja a szülőt, a nagyszülőt és a gyereket egyszerre elvarázsolódni egy csecsemőszínházi előadáson. Különleges élmény, amikor az alig nagyobb testvérek igyekezetét látjuk, akik pont úgy, mint a felnőttek, a kistestvér örömét lesik előadás közben. És ugyanez az együttlét hatása a művészekre is. Hihetetlen boldogság művészként beülni a kicsik közé, és figyelni, ahogy egy-egy mosoly végiggurul a nézőtéren, vagy mikor meghökkennek, vagy ha valamelyik kicsi megijed, és kicsit távolabb viszik a színpadtól, megnyugszik, és az előadás magával ragadja, mintha mi sem történt volna.

…egy jó színházi előadás önmagban, önmagától is arra nevel, hogy szeresd a színházat, mert boldogít, mert rólad szól, tejesebb emberré válsz, ha nézed. Azért viszont, hogy birtokolni tudd az előadásokban megtestesülő kulturális kincseket, érdemes erőfeszítéseket tenni, és ezért is kell foglalkozásokon is segíteni a színházi nyelv elsajátítását. A színház élvezete már csecsemőkön is lemérhető alapvető emberi tulajdonság. A világ és önmagunk megismerésében a színháznak egyedülálló szerepe van, és ez,­ amíg ember él -, nem fog változni.

  • Egy kimeríthetetlen inspirációforrás…
  • Valóban az.
  • A kora gyermekkori és kisgyermekkori színház illetve a színházi nevelés mennyire tud nálatok kéz a kézben járni?
  • Nézd, ha színházi nevelés alatt azt érted, hogy a színházRA nevelés, akkor ezzel kicsit bajban vagyok. Mert egy jó színházi előadás önmagban, önmagától is arra nevel, hogy szeresd a színházat, mert boldogít, mert rólad szól, tejesebb emberré válsz, ha nézed. Azért viszont, hogy birtokolni tudd az előadásokban megtestesülő kulturális kincseket, érdemes erőfeszítéseket tenni, és ezért is kell foglalkozásokon is segíteni a színházi nyelv elsajátítását. A színház élvezete már csecsemőkön is lemérhető alapvető emberi tulajdonság. A világ és önmagunk megismerésében a színháznak egyedülálló szerepe van, és ez,­ amíg ember él -, nem fog változni. De a színházi nevelésnek nem a színházRA nevelés az elsődleges célja – az „melléktermék”. Ha jól érzem magam a színházban, akkor a színházRA is nevelve vagyok, mert legközelebb is ezért a jó érzésért megyek színházba. Megint más, ha a színházi nevelést színházpedagógiai megközelítésként és módszertanként értelmezzük. Ma már nem csak a kamaszdarabokhoz ajánlunk drámafoglalkozásokat, hanem az összes olyan témához, ahol úgy érezzük, hogy színházpedagógusoknak, a színészek bevonásával érdemes az előadás után tovább dolgozni nézőinkkel, segíteni őket az élmény elmélyülésében, feldolgozásában. A foglalkozásokat színházpedagógus szakemberek vezetésével, kidolgozott metodika mentén szervezzük. Az viszont fantasztikus, hogy nálunk a társulatból a színészek közül hárman is elvégeztek drámapedagógiai képzést! Mert őket is érdekli ez a metodika, amivel közelebb kerülhetnek a fiatalokhoz, hogy előadásink hatása hazakísérje őket. Túl vagyunk már a kezdeti önhittségen, mikor azt hirdettük, jól ismerjük őket, hiszen mi is voltunk kamaszok, sokan nevelünk családjainkban kamaszkorú gyereket. Ha el tudunk távolodni előítéleteinktől kulturális antropológiai megközelítéssel új lehetőségeket teremthetünk a fiatalokkal való eredményesebb kommunikációra. Darabjaink, nevelési foglalkozásaink igazi segítséget jelenthetnek számukra önmaguk jobb megismerésében az egészemberré válásban. Szeretnék mélyebben megismerni őket, testbeszédükkel, kommunikációs csatornáikkal, sajátos gondjaikkal, örömeikkel együtt. Sokkal integráltabb ez így, mint mikor az előadásról mintegy „leválva” önálló foglalkozásokat tartunk, A színészek értő bekapcsolódása a pedagógiai munkába megsokszorozza a hatékonyságot!

fotó: Mihalicz Mátéfotó: Mihalicz Máté

  • Miben rejlik vajon a Kolibri sikere?
  • Azt gondolom, hogy a mi példánk vonzó lehet. Csecsemőszínházi előadása ma már szinte mindegyik önálló vidéki városi és családi bábszínháznak van. Egy sor tehetséges, eredeti látásmóddal fogalmazó művész jelentkezik a legkisebbeknek szóló új programokkal. Ezért amikor fesztivált szervezünk a legkisebbek színházából, a hazai válogatásnál is a bőség zavarával küzdünk. Vagy egy másik példa: amikor pár évvel ezelőtt a Klamm háborújával elkezdtük az osztályterem-színházat (sokfelé a tantermi-színház meghatározást használják), akkor ez volt Magyarországon szinte az egyetlen olyan darab, ami a fiatalok mindennapi életéhez, megszokott, mindennapos környezetéhez, az iskolai osztályteremhez kapcsolódott. Ebben a darabban egy tanár és az osztály között folyik a háború egy diáktársuk öngyilkossága miatt. A diákok az osztály tanulói, a tanárt Scherer Péter játssza. Alakítását Európa szerte már az első évadban több monodrámafesztiválon kitüntették. Azóta ez az ifjúsági színházi forma országszerte teret nyert. Gyevi Bíró Eszter drámapedagógus szakmai irányításával a mi színházunk kínálja a tartalmi és mennyiségi vonatkozásaiban egyaránt leggazdagabb színházi nevelési programokat. A hosszú évek alatt elég sok mindent kipróbáltunk, így kialakult egy olyan metodika, amely kifejezetten a Kolibri Színház repertoárjához igazodik. Aki hozzánk hozza a fiatlokat, körülbelül tudja, milyen színvonalú és milyen mélységű színháznevelési programot kap. Sikerünk abban is lemérhető, hogy ez a példa is ragadós: a kőszínházak közül ország szerte sokan követik a példánkat. Ha meg akarják nyerni és tartani maguknak a fiatalságot, minden színház a saját nevelési programjával, a saját repertoárjához igazodó metodikát választ.
  • Annak idején ezek szerint ti voltatok ebben az úttörők?
  • Amikor megfogalmazódott a színházi törvény, én magam is sokat tettem azért, hogy abban ne csak gyerekszínházról legyen szó, hanem gyermek- és ifjúsági színházról és színházi nevelési programokról is – mert ezeket eleinte még gyakran lefelejtették a törvényalkotó szakemberek. Azaz: eredményesnek érzem azt a törekvésem, hogy az ifjúsági korosztály is polgárjogot nyerjen a színházi palettán, és ez a fajta színházeszmény is megjelenjen a színházak számára kiírt pályázatokban, védelmet és támogatást élvezzen. Ma már ennek is nagyon sok társulat élvezi a hasznát.
  • A mostani, 2016/17-es évadotokban mi az, amit te a társulattal együtt a legnagyobb kihívásnak, legfontosabbnak tartasz, tartotok?

fotó: Mihalicz Mátéfotó: Mihalicz Máté

  • Elmondom, mivel készülünk, és ebből kiderül az is, hogy mi kihívás és mi nem. Szeptemberben egy Szabó Borbála darabbal, a Nincsenapám, seanyámmal indulunk a Kolibri Pincében, ezt Vidovszky György rendezi. Ezt a darabot már korábban is bemutatták, de csak nagyon kis szériát futott. Örömmel fogadtam, hogy tovább dolgozhassunk az anyagon a saját társulatunkkal, és önálló produkciót hozzunk létre belőle. Legszívesebben minden olyan értéket, ami jól áll a társulatunknak és fontos lehet nézőinknek, műsorra tűznék. Kicsit hasonló előtörténete van Jill Tomlinson: A bagoly, aki félt a sötétben, cím darabjának is, amit Szívós Kari (Károly) rendezésében fogunk bemutatni októberben. Az is olyan darab, amit ő már előzőleg, más társulattal megrendezett, de nagyon szép, és a színházunkba való mese, érdemes megcsinálni a saját változatunkat. Így máris két bemutatóval indulunk – az egyikkel a Kolibri Pincében, a másikkal pedig a Kolibri Fészekben. Van egy új darabunk, amit még együtt láttunk Vidovszky Gyurival a németországi Gyerekszínházi Biennálén, és most mi is bemutatjuk majd, a címe: Már megint kezdik! Ez egy nagyon fiatal szerző, Kristen Fuchs által írt válási történet, amely végre nem sajnálatunkra vágyó válási árvákat árvákról szól, hanem két olyan testvérről, akik azt veszik észre, hogy elvált szüleik ki akarnak békülni. Ez persze az egész addigi, a szülők manipulálására kitalált stratégiájukat felborítja. A Már megint kezdik! című ifjúsági darab egy amolyan fordított Erich Kästner történet, ahol a kamaszok azért drukkolnak, hogy a szülők ne béküljenek ki egymással. Ennek persze van humora, van igazsága is, és ez a nézőpont lehetővé teszi, hogy ne a szokványosan közhelyes értelemben gondolkozzunk a válás érintettjeiről, és az élethelyzetükből túlságosan is jól ismert konfliktusokról. A darab színrevitelére fiatal rendezőt kértünk föl, Laboda Kornélt – ez egyben egy új rendezői korosztály bemutatkozását is erősíti színházunkban.

Aki hozzánk hozza a fiatlokat, körülbelül tudja, milyen színvonalú és milyen mélységű színháznevelési programot kap. Sikerünk abban is lemérhető, hogy ez a példa is ragadós: a kőszínházak közül ország szerte sokan követik a példánkat. Ha meg akarják nyerni és tartani maguknak a fiatalságot, minden színház a saját nevelési programjával, a saját repertoárjához igazodó metodikát választ.

  • Februárban készülünk bemutatni a Mágikus állatok iskolája játékot, Margit Auer német szerző népszerű meseregényéből, Horváth Péter átiratában. Már a betétdalokat is megírtuk Péterrel, a jövő év elején kezdjük el próbálni a darabot a Kolibri Színházban. Terveink között szerepel egy ifjúsági kult-könyv új színházi adaptációja is. Guus Kuijer Minden dolgok könyve című regénye a családon belüli erőszak nagyon kényes témájáról szól. A művet Kiss Márton írta színpadra, ő is fogja megrendezni. Ebben is nagyon sokféle eszközre, a színházunk profiljába vágó interpretációra lehet számítani, a bábozástól az élőszínházig. Mindezeken kívül a levegőben lógnak még a Platform Shift+ és a Small Size nemzetközi együttműködések keretében tervezett bemutatók, melyek ugyan még nincsenek kitűzve – de folyamatos munkában vagyunk, ezért bármikor elképzelhető, hogy olyan állapotba kerülhetnek a darabok, hogy ezeknek a daraboknak az ősbemutatói is megjelennek majd a reper-toárunkban. Előkészületben van egy kínai meghívás is, ami nagyon-nagyon boldoggá tenne, ha megvalósulhatna: Petőfi Sándor János vitézét játszanánk tíz alkalommal egy Hong Kong-tól nem messze fekvő város gyerekszínházában – ami sok szempontból óriási dolog volna. A János vitézt nagyon sok képi ötlettel, élő színházi elemeket bábszínházzal ötvözve, népzenét vegyítve Liszt Ferenc szimfonikus költeményeivel évek óta nagy sikerrel játsszuk a Kolibriben. Igazi csoda lenne, ha láthatnánk, hogyan reagál előadásunkra a Petőfi Sándort ismerő és szerető kínai közönség.

Csatádi Gábor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top