A történet mindig rólunk szól. Még akkor is, ha nem. Akkor is, ha mitológiai elemegből építkezik. Sőt, akkor szól igazán, félreérthetetlenül rólunk. Frenák Pál társulata, sok új taggal, a Trafóban egy skandináv mitológiára épülő előadással, a Lutte-val lépet ismét elénk – a már megszokott és védjegyként ismerős elemek új csatarendbe állításával – hogy az ősismerős győzni-legyőzetni világát, a mozdulatok ritmusában újra elbeszélje nekünk.
A Trafó magas fényű padlóján játszódik ez a történet, melyben mindenki küzd, győz és legyőzetik egyszerre. Ahol minden mozdulat kimérten könnyedre vagy épp drasztikusan hatóra komponált. A nyitó jelenetben megjelenik egy fiú és a fesztelen, koreográfiájából már sejteni a tapogatózás bizonytalanságát, a tétovázást a rá leselkedő ismeretlentől. Attól, ami visszaverődik ismerősként a reflektorfény tükröződésében vagy a gomolygó füst keltette félhomályban.
fotó: Boczkó Tamás
Mitológia mesélődik itt, egy konkrét skandinávé, egy izlandi sagáké és persze az ezek szárnyán tovább élő egyéni mitológiáké. Állatot, vadat, ismeretlent űzünk, űznek itt a táncosok. Persze ez az “űzetés”, “legyőzetés”, “küzdés” egyszerre hat a mesélés távolság teremtésével stilizáltan és az eszméltető robbanás erejével is.
Frenák Pál Lutte-ja egy igényesen elmesélt, költői monda.Poétikusan visszaadott, elemi erejű küzdelem önmagunk által azzal a másikkal, aki épp minket akar levadászni vagy éppen előlünk menekül. Vadászként, sörétes puskájával előttünk mozgó-szteppelő táncos egyszerre üldöző és üldözött. Táncába beleszéditi a mozgás, a zene (Grylus Ábris, Farkas Miklós) és a küzdelem mámora. De épp ennyire beleszédül az ezektől való kiszolgáltatottság mámorába is.
Ez az előadás kulcsa is egyben. Egy szoló tánc az őt megelőző, őt követő és körbevevő csoportos koreográfiák között – narrátorként mesélve el így egy teljesen jól körülhatárolható, ám mégis megfoghatatlanan, a szerepeiben folytonosan felcserélődő küzdelmet.
Talaj közelben zajlik itt jószerével minden mozgás – lopakodás, rejtőzés. Talajközelben, mely tükröződik megemelve és kiemelve ezzzel a koreográfiát. Egyszerre lesz személyes és egyetemes, konkrét és mitológiához illően időtlen. Az persze más kérdés, hogy mindez a tematikához jól megválasztott interpretálása nem mindig képes ez eredetiség elemi erejével, belénk hasítóan hatni – amely közlési forma egyébként Frenák Pál világának szerves részét alkotja, alkotta.
fotó: Boczkó Tamás
Több mint valószínű, hogy itt most nem a formabontás intenciója dominált, mert nem az volt a fontos. Inkább a mozgás dinamikájával vagy épp az elnyújtott és a képszerűségig lassított tablóival a mítosz mesélésé. Rege költés, költőien egy küzdelemről, melyben magunkat, a legyőzendő gímet űzzük.
Mitológia mesélődik itt, egy konkrét skandinávé, egy izlandi sagáké és persze az ezek szárnyán tovább élő egyéni mitológiáké. Állatot, vadat, ismeretlent űzünk, űznek itt a táncosok. Persze ez az “űzetés”, “legyőzetés”, “küzdés” egyszerre hat a mesélés távolság teremtésével stilizáltan és az eszméltető robbanás erejével is.
Ebben az egész előadásban egyébként is hangsúlyos az a fajta leveretett, földhöz szorított sematizmus, ahol a domináns győző maga is üldözött áldozat – ha mást nem, hát önmaga nyers, a küzdésbe belefeszült áldozata.
Ám koreográfia végén, agancs-koronában előttünk áll a vad, akit hatalmuk alá hajtva sem tudnak térdre kényszeríteni – a tapsrend során, mint élő, kérlelhetetlen mementó, meg nem hajlik, nem vedlik vissza “szereplővé”. Mert nem ez a cél. Ikonikusá emeli, mottószerűvé téve így az előadást – amit egy pergőre, fordulatgazdagra engedett koreográfia magával sodorna.
fotó: Boczkó Tamás
Frenák Pál és táncosai (Esterházy Fanni, Várnagy Kristóf, Maurer Milán, Eoin Mac Donncha, Keresztes Patrik, Szabó András, Peták Róbert) regét meséltek, a költői mítoszmesélés méltóságával. Mégsem giccses elrajzoltságba merevülten – holott erre az előadás során nem egy kisértő alkalom kínálkozott. Frenák Pál valami újat próbál az új táncosaival, ami nem minden prekoncepciózus elvárásunkat igazolja talán vissza – ám a Lutte a költőin alkotni tudó koreográfusra fixálja a figyelmünket. Ősmítosz mesélő előadás ez, és annak is egy igen letisztult, már-már az ikonikusságig merevített gyöngyszeme.
