Home / Megnéztük / Játszmázzunk vagy játszunk?
Játszmázzunk vagy játszunk?

Játszmázzunk vagy játszunk?

Mert e két dolog távolról sem egy és ugyanaz. Akár magyar irodalom versengő géniuszairól, az oktatásnak álcázott ízlés “terrorról” vagy épp a családon belüli érzelmi zsarolásokról legyen szó. Szabó Borbála Nincsenapám, semanyám című, tinédzsereknek szánt darabját Vidovszky György rendezte most másodjára meg a Kolibri Pincében játékosan és jó arányérzékkel – észrevétlenül belesűrítve mindazt az érzelmileg és intellektuálisan is torokszorító élményt, amely a körülöttünk élő tizenévesek számára a napi normalitás.

Kicsi ez a Pince, ahogy kicsi az a tér is – főleg ama belső – ahol egy gyerek érzelmi világa zajlik. Le is telepedünk rögtön a kellős közepébe, a színes műplüssel borított dobogókra, közében egy járásnyi utat hagyva a színészeknek a játékra (díszlet, jelmez: Mátravölgyi Ákos). Ezt az “utat” egyik végén egy zártszelvényből hegesztett ajtó-váz, a másik végén egy hegesztett ablakeret zárja le – a pince falán József Attila vers, a Tiszta szívvel sorai. Szoba ez, X-é (Nemes Anna m.v.), aki érettségi előtt épp a magyar irodalom tanulmányaival áll hadilábon.

fotó: Császár Rékafotó: Császár Réka

Ám nem az értelmi képességek hiánya okozza a bajt, inkább a tinédzser-kor érzelmi és értelmi “többlete” az őt körbevevő közeghez képest. Nemes Anna névtelen, egyszerre mindenki és senki főszereplője belefásultan lapozgatja a magyar tankönyvét, életuntan és rezignáltan reagál alkoholista édesanyja (Erdei Juli) és a mindig masszívan sörszagú élettársa, Kálmán (Tóth József), ellene intézett kirohanásaira. Nem is  lehetünk rögtön biztosak abban, hogy ki is a nagyobb gyerek és ki is az érettebb “felnőtt” hármojuk közül. Minden tipizálása dacára egyből tudjuk: zsigerből hozott, ősismerős érzelmi zsarolás zajlik, abból a jól bevált, célját sosem tévesztő fajtából.

Érzelmi tehetetlenség ez, olyan, melyben magától érthetődően szakadnak ki belőlünk a József Attila-i sorok: nincsen apám, se anyám,/se istenem, se hazám… Hisz Szabó Borbála szövege a totális diszfunkcionalitásról és a teljes működésképtelenségről szól. Ahol az Osztályfőnök-magyartanár, Hommonainé (Meggyes Melinda) éppúgy elveszettként intézi X felé kirohanásait a saját, ábrándjaiból felépített költészet eszményei közül, mint ahogy a “hivatalos” magyar tankönyv bikkfanyelvű, tudományosodó rébuszai sem találnak megértésre X-nél. Persze ez éppúgy csak egy mentsvárként szolgáló ürügy Homonnainénál, mint ahogy az X-nek adott apai zsebpénz is az – altatandó a válás miatti szülői lelkiismeret furdalást. Bodnár Zoltán Apája idegesen, szemkontaktust fel sem véve kommunikál X-el, csak ne kelljen tiszta, őszinte érzelmek kimutatására kényszerülnie. Idegesen hol a föl-alá futkorászásba, hol a mobiltelefonjába vagy épp egy mindig jókor jövő kifogásba kapaszkodik – a lányával való nyílt, egyenes kapcsolat helyett.

Kicsi, szűk tér ez, de nem csak fizikai, hanem mentális szempontból is. Vidovszky György rendezte előadás – bár a szöveg sokszor hosszúra nyúlik és itt-ott kevésbé fajsúlyos és didaktikus kacskaringókkal tűzdelt – mégsem válik tézis vagy tandrámává. Jól eltalált arányérzékkel lendíti tovább egy-egy ilyen túlírt jeleneten a játékot a rendezés könnyeden komoly és a komolyan könnyed dinamikájával.

Egymásra átragadó kórság és magától érthetődő normalitássá nőt ez a magatartásforma itt mindenkinél. Van aki alkoholba, van ki boldognak hazudott élettársi kapcsolatba, van aki az intellektuális, költői szenvelgésekbe, ábrándokba menekül. Még X két macskája is – Frici (Ruszina Szabolcs) és Dezső (Szanitter Dávid), akik bőszen szivarozva Karinthy  Frigyesként és Kosztolányi Dezsőként rivalizálnak egymással  – ezt a végeérhetetlen, öngerjesztő ámítás-spirált űzik egymással. Megmutatva, hogy a magyar irodalmi élet “fejétől” bűzlik a társadalmunk többi, “mentális testrésze” is. Ruszin Szabolcs és Szaniter Dávid fürdőzik ebben a számukra nagyon testhezálló, általuk már-már ösztönszerűen működtetett két ember-álatt karakterben – megmutatva, hogy a viselkedésmintáink időtlenek, határokon átívelőek és egyetemlegesek is.

fotó: Császár Rékafotó: Császár Réka

Kicsi, szűk tér ez, de nem csak fizikai, hanem mentális szempontból is. Vidovszky György rendezte előadás – bár a szöveg sokszor hosszúra nyúlik és itt-ott kevésbé fajsúlyos és didaktikus kacskaringókkal tűzdelt – mégsem válik tézis vagy tandrámává. Jól eltalált arányérzékkel lendíti tovább egy-egy ilyen túlírt (a korosztályi sajátosságokkal indokolható persze) jeleneten a játékot a rendezés könnyeden komoly és a komolyan könnyed dinamikájával. Egyszerre érezni ettől töménynek és az eleven mindennapjainkba vágónak.

Közös játék ez, olyan, ahol egy-egy tovatűnő pillanatra őszintének, nyíltnak, szókimondónak kell lennünk. Néha csak saját magunk, néha más is tanúja ezeknek a kérész életű pillanatoknak. Ám közös játék ez abból a szempontból is, hogy itt a szereplők közösen zenélve adják az előadás zenei világát – élőzeneként (zene: Monori András). Együtt zenélés, együtt játszás ez. Önmagunkkal és egymással. Olyan, melyből egy anyuka, egy felnőtt könnyen szabadulna, menekülne el érzelmi játszmázással. Olyan, melyben legkevésbé sem szokás, semmilyen értelemben “Tiszta szívvel”, pörén és őszintén játszani. Ám  olyan előadássá is lesz ez a Vidovszky György rendezte Szabó Borbála darab, ahol a játszmázás sakkozásnak csúfolt küzdelmét, a fatalistának ható, ám gyermeki őszinteséggel játszott játéka szeretné fölváltani.

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Comments are closed.

Scroll To Top