Home / A függöny mögött / Interjúk / “Önteremtésben vagyok…a valóságot vizsgálom, húzom magam után”
“Önteremtésben vagyok…a valóságot vizsgálom, húzom magam után”

“Önteremtésben vagyok…a valóságot vizsgálom, húzom magam után”

Most pénteken lesz látható – a párizsi bemutató után – Az idő fúriái a Szkénében, majd pedig a hónap közepén A vércirmos, a Jurányi Inkubátorházban. A rendezővel, Ágenssel beszélgettünk a függetlenek helyzetéről, a finanszírozásról, az időnek a nem lineáris voltáról és az önirónia hatalmáról…

  • Hogy telnek ezek az évad eleji hetek?
  • Ez most egy horror, tényleg. Egyszerre két darabra készülök, amit lent próbálok, mert lent van próbahelyem. Mindehhez társul még a nyáron elmaradt projektjeimnek a bepótlása is – ha már nyáron, a szokásaimhoz nem méltón, lóbáztam egy kicsit a lábam.
  • Hol van ez a lent?
  • Dombóvár, Pécs, Kaposvár vonzáskörzetében. Egy csöpp falucska, Bikal, kb. hétszázötven fő lakja. Nos, ott van ez a “lent”, ahol van egy gyönyörű szép “színháztermem” is a Puchner Birtokon. Ott próbálok és az életem nyolcvan százalékát is gyakorlatilag ott élem.

Ez nem csupán anyagi kérdés – hisz meg kell teremtenünk azt az állapotot is, hogy a színpadon “létezni” tudjunk. Egy életért, egy ilyen fajta odaszánásért cserébe viszont pitiáner és buta kommunikációs technikát folytattak velünk a kultúrpolitikában pozicionáltak. Ez bántó. Elég ügyes vagyok abban, hogy ezen túllépjek, de amikor nap mint nap ér ilyen, s azokat is, akiket szeretek, akkor ott valami nagyon-nagyon nem stimmel.

  • Évekkel ezelőtt mi motivált, hogy itt hagyd a fővárost?
  •  Az, hogy elmondhatatlanul kegyetlenné vált minden. Méltatlanná. Úgy beszéltek velünk, független színházasokkal a hivatalokban, ami semmilyen körülmények között nem megengedhető. Áthelyeződtek, teljesen máshová kerültek a hangsúlyok. Senki sem beszélt már a művészetről, csak politikáról – és ez már nem én vagyok.
  • Mi volt ebben számodra a bántó?
  • Az, hogy ezek a fura lények – akik mi, alkotók vagyunk – ráteszik az egész életüket egy ideára és korántsem lehetnek biztosak abban, hogy valaha is meg tudják közelíteni ezt az ideát. Ez nem csupán anyagi kérdés – hisz meg kell teremtenünk azt az állapotot is, hogy a színpadon “létezni” tudjunk. Egy életért, egy ilyen fajta odaszánásért cserébe viszont pitiáner és buta kommunikációs technikát folytattak velünk a kultúrpolitikában pozicionáltak. Ez bántó. Elég ügyes vagyok abban, hogy ezen túllépjek, de amikor nap mint nap ér ilyen, s azokat is, akiket szeretek, akkor ott valami nagyon-nagyon nem stimmel.

fotó: Mihalicz Mátéfotó: Mihalicz Máté

  • …a finanszírozási rendszer…
  • Az, és a hozzá tapadt politikai felhang, ami nekem nagyon nem tetszett és persze azóta sem tetszik.
  • Hogy éled meg ezt a felhangot?
  • Egyrészről úgy döntöttem, hogy nem hagyom magam bedarálni. Mert ez egy diktátum – mondjon bárki bármit is. Mindenki be akar kerülni a nagy rendszerbe. Az nem igaz, hogy nem. Természetesen, ez a dolog sokkal összetettebb – én erősen leegyszerűsítem a problémát – de a lényegnek valahol itt kell lennie. A világok, új világok, szubkultúrák teremtése érdekel. Pláne, hogy Franciaországban és Svájcban megtapasztaltam, hogy a mecenatúrának mennyiféle formája van. Ez itthon is elindult, finoman, óvatosan – vannak már példák. Én az idén nem pályáztam – ez nem azt jelenti, hogy soha többé nem fogok.
  •  Hányszor pályáztál az előző években?
  • Évente – minden alkalommal. Függetlenként. Most függetlennek hívjuk, akkor alternatívnak hívták – ez utóbbi nekem egyébként jobban tetszik. Szerintem a “független” egy létfilozófiai problematikát jelöl, amit egy kézmozdulattal nem lehet csak úgy a fejünk fölé, feliratként odaskiccelni: “én független vagyok”. Az állam csecsén lógás – mert igyekszik mindenki ezt tenni – ez nem “függetlenség…”. Az alternatív korszakomban éjjel-nappal arra kerestem, azért dolgoztam, hogy színházat tudjak csinálni. Nem tudtam, hogy pályázni is lehet – engem ez a világ nem érdekelt, csak az az állapot, amiben lebegtem, amiben létrehoztam az előadásaimat. Mentem, beszéltem, tárgyaltam, próbáltam.

 Szerintem a “független” egy létfilozófiai problematikát jelöl, amit egy kézmozdulattal nem lehet csak úgy a fejünk fölé, feliratként odaskiccelni: “én független vagyok”. Az állam csecsén lógás – mert igyekszik mindenki ezt tenni – ez nem “függetlenség…”. Az alternatív korszakomban éjjel-nappal arra kerestem, azért dolgoztam, hogy színházat tudjak csinálni.

  • Aztán felhívtak a Fővárosi Kulturális Bizottságtól és megkérdezték, hogy én miért nem pályázom? Felfigyeltek arra, hogy írtak rólam kritikákat és rendszeresen vannak előadásaim. Kérdeztem: “miért, lehet?” Véletlenül sem süthető rám – sem akkor, sem azóta – a megélhetési pályázó kifejezés. Az első pályázatomra négyszázezer forintot adtak. Nekem az akkor orbitális összeg volt – te azt elképzelni sem tudod. Mert addig ötven-hatvanezrekből csináltam színházat, amihez például még hozzá “könyörögtem” pld. a Magyar Postától hetvenezret. Folyton folyvást megalkuvás nélküli kapcsolatokat kerestem. Most pontosan ugyanezt csinálom. Visszajutottam oda, ahonnan elindultam és ez mérhetetlenül boldoggá tesz.
  • A Párizsban bemutatott és most két előadás erejéig a Szkénébe elhozott, Az idő fúriái-t mi indította útjára?
  • Ők párizsi székhelyű, francia társulat, a La Cie (Cosmopolite du Pierrot Lunaire) – szervezetileg hasonlatosak hozzám. Általában idegen ajkúakkal, nem francia születésűekkel dolgoznak együtt. A társulat vezetője, Sylvaine Hinglais célja, hogy sokféle kulturális területről érkezőkkel dolgozzon, s egészítsék ki azt, amit ő elindít. Vannak, ill. voltak köztük japánok, olaszok, amerikaiak, portugálok, brazilok, franciák, magyarok. Addig kutat, míg meg nem találja a megfelelő karaktert. Egy ilyen keresésének az eredménye vagyok én is – Deáky Szandra segédletével.

fotó: Mihalicz Matéfotó: Mihalicz Maté

  • Honnan jött az idő, mint téma?
  • Tőlem. Egyben ez a saját életfeladatom is, avagy a kutatásom, ha úgy tetszik.
  • Mi az, ami az idővel kapcsolatban, az idő körül nem hagy nyugodni?
  • Az, hogy nem lineáris. Amint erre rádöbbentem, azóta tapasztalom is. Általában abban a tudatban élünk, hogy az idő lineáris – egymást követően, folyamatában tekintünk a történeteinkre. De ez csupán egy közmegegyezés végeredménye – ám az idő ettől még nem lesz lineáris – egyébként nem is így éljük meg.
  • …hanem térbeli, spirális. A lineárisba akarjuk bepasszírozni azt, ami nem oda való – sokat is szenvedünk emiatt…
  • Igen, spirális, ezt még így senkitől sem hallottam – te vagy az első. Sok emberrel beszélgettem: biokémikusokkal, filozófusokkal, akadémikusokkal – mikor még egy orvosi szaklapnak készítettem interjúkat. Amikor előhozakodtam azzal, hogy az idő spirális, nem értették, holott le is rajzoltam, indokokkal támasztottam alá az állításomat. Ám az idő valóban nem lineáris. Ez csupán egy nagy átverés, amibe belekényszerülünk és belekényszerítenek bennünket. Pedig pld. egyidejűvé tudunk válni a múltunkkal. Ez egy gyakorlati képesség, hogy egybe tudunk olvadni egy látszólag másik idejű történésünkkel azaz egyidejűvé tudunk válni vele. Ha kellőképpen nyitottak vagyunk és megteremtjük önmagunk átjárásait, bíbelődünk vele, sikerülni fog. Találtam válaszokat, hol hálásakat, hol magukat megbosszulóakat. Ez roppant izgalmas és fájdalmas is és ettől persze zaklatott és boldog is vagyok – mindezt egyszerre, egy időben. Mert az idő egyidejű.

Általában abban a tudatban élünk, hogy az idő lineáris – egymást követően, folyamatában tekintünk a történeteinkre. De ez csupán egy közmegegyezés végeredménye – ám az idő ettől még nem lesz lineáris – egyébként nem is így éljük meg.

  • Párizsban milyen fogadtatása volt az előadásnak?
  • Voltam már korábban Párizsban, mert Sylvaine és Szandra meghívott – akkor csak az éneklésemet használták. Egyébiránt nagyon furák a franciák. Szellemi lények, látszatra ölelőek, de távolságtartóak. A távolságtartás nagymesterei. Ráadásul a Japán Kulturális Intézetben volt az előadás és ők meg különösen zárkozottak voltak. Érintés? Érintés nem létezik. Nem lehet hozzájuk érni. Szóvá is teszik. Nem tudtam, hogy most mi lesz, mit okoz az én és a társaim hevületes személyiségee. Először is mind a két nap teltház volt. Párizsban olyan ováció volt, hogy az álom és az ébrenlét, a valóság és a teremtett világ majdhogynem feldolgozhatatlan határára kerültem. Tudod, amikor már mondod magadban, hogy jól van, köszönöm, köszönöm, de most már elég… S megkérdőjelezed magadban az igazságát. Nyilván ehhez közép-európainak kell lenned, hogy azonnal beüssön a kétség is. Óriási tapsvihar volt, nem engedtek le bennünket a színpadról – nekem ez nagyon furcsa volt. “Megszoktam” Bikalon, de az ott egy más közeg. Nagyon-nagy élmény volt.
  • A vércirmos koncepciója – bár az egy más világ – hogyan született?
  • Az az én bikali négy évemnek a létélménye, filozófiai és történeti összegzése. Ami – természetesen – lefordítható események sorozatára. Arra, hogy mire kell kiemelkedő komolysággal odafigyelnünk a létezésünkben, mert különben elszáll és az soha többé nem lesz – úgy, ahogy egyszer felkínálkozott, biztos nem. Mindezt egy kalandornő szemszögén keresztül szemlélve – ez a legegyszerűbb megközelítése A vércirmosnak.  Az idők fúriáiban is jelen van a rendkívül erős irónia és humor – de ott nincs önirónia. A vércirmosban öniróniával dolgozom – ami nagyon szép, szerintem. Olyan, mint egy folytonos visszacsatolás. Egy másik szemszögből való megkapirgálása a történteknek és a történeteknek. Humorral, persze – de ez a humor fájdalom is. Ez az, ami megemeli. Ettől lesz érvényessé – mások számára is.

fotó: Mihalicz Mátéfotó: Mihalicz Máté

  • Számodra mit ad az önirónia? Hogyan épül be az alkotói folyamataidba?
  • Számomra most az önirónia a legfontosabb. Most már ott van mindenben, amit csinálok. Mert arra helyzetre, amiben ott lent, Bikalon vagyok – nem lehet máshogy tekinteni, csak iróniával. Esélyem sem lenne önirónia nélkül átélni, létrehozni finom közösségi és belső architektúrákat és megélni történeteket. Ez a létfeltételemmé vált. Nem ismertem, nem értettem ezt addig, amíg Bikalra nem mentem. Ismertem persze úgy, mint színpadi elemet, de az öniróniáról mint létélményről, fogalmam sem volt. Most viszont itt, A vércirmosban ez az önirónia a létfeltételemmé vált. Eggyé váltam vele – és ez jó élmény.
  • A következő hónapokra milyen terveid vannak? Mik azok, amik most ott motoszkálnak, jönnek-mennek a fejedben?
  • Semmi.

Számomra most az önirónia a legfontosabb. Most már ott van mindenben, amit csinálok. Mert a helyzetre, amiben ott lent, Bikalon vagyok – nem lehet máshogy tekinteni, csak iróniával. Esélyem sem lenne önirónia nélkül átélni, létrehozni finom közösségi és belső architektúrákat és megélni történeteket. Ez a létfeltételemmé vált.

  • Abból lesz a minden…a teremtés is így kezdődött…
  • Semmi – a bikali létemen túl. Ennek a semminek persze oka van, mindjárt kettő is. Az egyik egy személyes tragédia. Mert ami motoszkált, az meghalt a barátommal együtt. Elégett. Meghalt Linda (Farkas Linda tűzartista -a szerk.), akivel együtt terveztük az elkövetkező éveinket. E csodás közös vízió szertefoszlott – velehalt. Ezt nehéz feldolgozni és elengedni, nem lehet mást rakni a helyére. Hordozója vagyok, persze, így többszálon bekerült A vércirmosba is. A másik, hogy azért semmi, mert magánemberként izgalmas állapotba vagy inkább helyzetbe kerültem. Igyekszem tartósítani, állapottá fokozni e stációt. Mert olyannyira bámulatos létélményt okoz, hogy úgy döntöttem, emelem a tétet és követem és elfogadom a hívást. Ebben az állapotban érdekesebb a nem tevés, mint a tevés. Izgalmasabb, ha hagyom hatni s figyelem, hogy ebből mi növi ki magát – mint az, hogy a terveimmel határt szabjak neki, rendszerbe foglaljam.
  • Természetesen ha valamit állapottá akarunk növeszteni – mert annyira jó – akkor mégiscsak “színházassá” akarjuk tenni. Ami lehet persze, hogy egyébként is állapot maradna, ám az is lehet, hogy nem – hisz alapvetően minden spirálisan nyúlik…
  • Nyitott vagyok, remélem, az is maradok. Az egyetlen kíváncsi és a jövő felé forduló kérdésem: ez az állapot mivé lesz? Meddig megy el? Önteremtésben vagyok. A valóságot vizsgálom, húzom magam után.
Csatádi Gábor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top