Home / Megnéztük / Visszahúznak a szagok és az illatok
Visszahúznak a szagok és az illatok

Visszahúznak a szagok és az illatok

Harminc évvel ezelőttre, a ’80-as évek idejére, amikor még “diktatúra” volt, avagy már az se igazán. Három évtizeddel korábbra, amikor burjánzani kezdett bennünk a lázadozni akarás, mert akkor még ahhoz is volt kedvünk. Vissza oda, ahol már minden bukolikusan bomlott, rohadt az államgépezetben, ám akkor még senki se gondolta, hogy ilyen hamar kimúlik majd. Ide kanyarodunk vissza Dés Mihály Pesti barokk című prózájával, amit Kern András írt át színpadra, majd ezt a 20. század végi pesti szocreál atmoszférát Göttinger Pál rendezte kézzel tapintható valóság-látleletté a Belvárosi Színházban.

Ám a szövegből nem lett dramatizált színpadi mű, nem lett drámai konfliktusokon keresztül kibontakozó feloldás. Gyanítom, hogy messze nem is ez volt a cél. Helyette kaptunk egy pesti, hajdan volt nagypolgári lakásban – most tanácsi, örökölhető bérlemény – játszódó, és onnan szerteburjánzó történetet. A falakon gobelinek, olajképek, megsárgult falak – ablakok, melyeken bevilágítanak a nagykörút fényei (díszlet: Ondraschek Péter). Van itt külön fortélyokkal működő bojler, szomszéddal közös lichthóf. A Magyar Posta tulajdonában lévő piros színű, tárcsázós telefonkészülék, több tíz méteres, spéci kábellel és megannyi sorolhatatlanul sok ’80-as évekbeli relikvia. És persze zene, az is mind-mind ebből az időből.

fotó: Takács Attilafotó: Takács Attila

Ez már önmagában egy olyan komplex korrajz, ami minden plusz színészi segédlet nélkül is mesél, mesél és mesél. Jobban mondva mesélődnek a tárgyak és az emlékek által a történeteink, onnan, harminc évvel ezelőttről. Ügyes húzás nosztalgiával megúszni a komolyabb atmoszférateremtés nehéz, fáradságos munkával felépítendő folyamatát – ám egy pillanatig sem szabályellenes. Mindenesetre kényelmes, biztonságos alap és kifutópálya ez egy olyan történethez, amelyben egy Nagymama (Kern András) és Jani, az ő unokája (Szabó Kimmel Tamás) játssza a főszerepet. A sajátjukat és a mi egykori, hajdan volt vagy talán azóta is tartó történetünket is.

A kilencvenhárom éves nagyi és a vele élő harmincas éveiben járó fiú unokája él ebben a teljes színpadnyi szobában, mint egy évtizedek során egymás mellett megöregedő házaspár. Szabó Kimmel Tamás “Szívemjei” és “Drágámjai” egy mély, tudattalan szimbiózis ösztönösen kiejtett megszólításai, melyek kézenfekvő természetességgel, azonnal megteremtenek egy világot és a kettőjük közti kapcsolat-minőséget. Jani mindeközben a leválni nem tudás gombolyagjából nem képes kitalálni. Nem komplexus ez nála, hanem normalitás, létállapot. Alapképlet, amihez minden mást is mér és igazít. Egyszerre szeretne tartós kapcsolatra törekedni Mónival (Bánfalvi Eszter) és learatni a gyümölcseit az ifjúkori kalandozásainak Évával (László Lili). Éva ugyanolyan szimbiózisban él Janival, mint amilyenben Jani a nagyszülővel. Grisnik Petra érzelmi stabilitás nélkül sodródik, biztos pontot keresve Janiban. Mindezekhez csak ráadás, hogy ezt nagy gyakorlattal, rutinszerűen képes tenni, hisz a Belügyminisztériumnak is dolgozik – mint “informátor”. Bánfalvi Eszter Mónija a megértésre és felnövésre vágyás és törekvés – ő Janinak egyben az érzelmileg megfáradt “Kapcsolata” – aki maga sem tudja, hogy az eszének vagy az érzelmeinek szavazzon-e elsőbbséget a nagyra nőt kamasszal szemben.

Persze ez a Pesti barokk nem arról nevezetes, hogy itt az érzelmek és kinek-kinek az emocionális élete oly kifogástalan rendezettséget mutatna. Barokk ez: az érzelmek, az emberi kapcsolatok, a hivatalos és magán jellegű viszonyok egymásba átjáró, egymásból élő és egymásba áthajló,  barokkosan pesti normalitása.

Az, amelyben mindenki a disszidáláson törte a fejét vagy épp az azzal járó beszervezés okozta dilemmán. Mészáros Máté belügyes tartótisztje tökéletes etalonja a Bacsó-filmből közénk lépett zsarolni, bratyizni és bizalmaskodó is kész titkosszolgálati alkalmazottnak.

fotó: Takács Attilafotó: Takács Attila

Ahogy a darab színészei is több karaktert játszanak párhuzamoson, úgy ez a pesti, ’80-as évekbeli “barokk-világ” is pont ilyen párhuzamos. Mert nem tudjuk hol is végződik az egyik, és hol is kezdődik a másik “típusa” ennek a korszaknak. Élni és túlélni. Önmagunkat átmenteni és fennmaradni. És nem utolsósorban előrébb jutni, valamiféle egzisztenciát teremteni. Pont úgy, ahogy Mészáros Máté az egyik jelenetben még tartótiszt, a következőben már Ernő – Jani folyton csencselő testvére -, aki ugyanolyan gátlástalan, magától érthetődő és szemberebbenés nélküli természetességgel lép át másokon, mint a titkosszolgálati tiszt.

Kern András magához ragadja – önkéntelenül – a kormányrudat, Szabó Kimmel Tamás karakterének, illetve a karakter kibontakozásának a kárára. Ezt lehet és kell is sajnálni. Viszont ha a hamisítatlan ’80-as évek létélményének megteremtése a cél, akkor ehhez – kár tagadni – Kern András játéka elengedhetetlen.

A Pesti barokk elsősorban létélményt ad, és csak ezt követően színházit. Egyszerre groteszk, szürreális és ezek által józanító is. Egyben a nagymama körül építkező érzelmi barokk is ez. Kern András gyűrűzteti ezt a barokkot, tökéletes védjegyét adva annak a múlt század végi kornak, melytől nem tudunk elszakadni. Nem, mert bőrünkbe, zsigereinkbe ivódott annak minden elharapott vagy kimondott szava, hümmögése, hanglejtése. Kern András igazi “Adáshibás” kakofóniát varázsol maga köré, ami a temető-látogatás jelenetében ér a zenitjére. Nevetünk és meghatódunk. Nem is annyira rajta, hanem magunkon, azon a ’80-as évekbelin. Azt persze fontos megjegyezni, hogy ebben a nagymama-játékban minden más karakter elveszik vagy legalábbis beszippantódik. Kern András magához ragadja – önkéntelenül – a kormányrudat, Szabó Kimmel Tamás karakterének, illetve a karakter kibontakozásának a kárára. Ezt lehet és kell is sajnálni. Viszont ha a hamisítatlan ’80-as évek létélményének megteremtése a cél, akkor ehhez – kár tagadni – Kern András  játéka elengedhetetlen.

fotó: Takács Attilafotó: Takács Attila

Jani a nagymamája halála után, kezében a viszontagságosan megszerzett útlevéllel, mégsem disszidál. Nem képes, nem tud és már nem is akar. Avagy akar, de nem tud, nem képes. Ahogy ez a dilemma sem csupán csak az övé ott és akkor, hanem a miénk is. A ’80-as években és most is – a “most mihez kezdjünk” patthelyzete. Valami visszahúz. Talán az emlékek, talán csak önmagunk. Göttinger Pál rendezése nem klasszikus színpadi művet állít elénk. Nehezebb feladatot adva így azoknak, akik akkor, ott, ebben a pesti, sajátos barokk-világban még nem éltek. Hisz különösebben erős dramaturgiai ívek sem segítenek itt minket a könnyebb magunkra ismerésben. Ám érezni a szagát és illatát egy kornak, amelyből inkább építkeznünk kellene, mintsem megkötöztetnünk magunkat általa.

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Comments are closed.

Scroll To Top