Élni fogunk…!!

Nem most. Majd egyszer. Ha már az elmúlt huszonnégy év során úgysem sikerült. Viszont a következő negyed században miért ne sikerülhetne? Csehov Három nővére az Örkény István Színházban, Bagossy László rendezésében a kortalanság nihiljéből beköltözik a mába – annélkül, hogy ezt különösebb nyomatékosítással tenné. A “tenni akarok, de mégsem vagyok rá képes” egyetemes és bárhol fellelhető létállapotát, a nüansznyi mozzanatok finoman egymásra épített láncolatával teszi itté és mostá ez a rendezés.

Üres a tér, azaz nagyon is tele. Hisz minden szereplő bent van a színpadon. Bagossy Levente díszlete nem több, mint a csupasz színpad falai mentén elhelyezett, a játszóknak ülő alkalmatosságul szolgáló lépcsőzetes dobogók. Középen, a forgószínpadon nagy, nyolc-tíz személyes ebédlőasztal. Olyan ez így, mint egy grund, amolyan földdarab – a mienk is és nem is. Kiszakítva a térből és időből, hogy épp ezért mindig és mindenhol otthonos lehessen.

A három nővér Olga (Takács Nóra Diána), Mása (Tenki Réka) és Irina (Zsigmond Emőke) kezükben teamécsesekkel apjuk halálának első évfordulóján emlékeznek – valami fájdalmasan szép és keserű dallamot dúdolva. Ebben az előadásba ennek a melankolikus dúdolgatásnak egyébként is nagy szerep jut (zene:Matkó Tamás). Versinyin ezredesből (Mácsai Pál) is vissza-visszatérő refrénként, búvópatakszerűen tör elő ugyanaz a dallam-foszlány. Mindig ugyanaz.

Mert itt ebben a Csehov-klasszikusban, ebben a három nővér lakta nagy, vidéki házban mindig ugyanaz történik, avagy mindig ugyanaaz a semmi nem történik. Talán a három nővér által folytonosan szapult, fekete bárányként aposztrofált fiútestvérrel, Andrej-el (Vajda Milán) esik meg a “legtöbb”: megnősül, elveszi Natasat (Hámori Gabriella). Természetesen kettőjük párosa épp oly kiuttalan érzelmi vergődés, mint a többieké. Ám legalább ők ketten megpróbálták. Vajda Milán és Hámori Gabriella először egymáshoz és egymásba, majd pedig egymás elől, önmagukhoz menekülnének. A karonülő csecsemő – mint házasságuk gyümölcse – hol a kezeik közt, hol a babakocsiban hányódik ide-oda hontalanul – hisz családja, apja és anyja maximum papíron és biológiailag van neki.

Kakofónia ez, a tenni akaró tehetetlenség mindent beleadó, és mindezek dacára mégis semerre sem haladó, egymást túllicitáló kakofóniája. Minden széttart itt, csupán egyetlen, fókuszszerű rendező elv fogja mindezt a széttartás egybe: a metronómot utánzó, ütemszerű zene. Ennek ütemére – mintegy a középontból mindent összetartó dallamra – kering, sodródik itt az előadás minden szereplője, mint megannyi szél szárnyára vett újságlap.

De ez normális is, hisz itt, ebben a Bagossy László rendezte Anton Pavlovics műben senki sincs az önmaga számára áhított helyén – leginkább egymást noszogató, lökdöső szimbiózisban élnek egymással és egymás mellett. A három nővér, három bolygója ugyanannak a naprendszernek – amelyben mintha senki és semmi nem tudna az általa vágyott céljához elérni. Tenki Réka Mása-ja intellektuális kimértséggel tartja távol magát mindentől, még a férjétől, Kuligintól (Epres Attila) is. Aki már-már tökéjre fejleszti az önsajnálatba és a latin nyelvbe menekülés technikáit. Másának könnyedén elhisszük, hogy ez az elegánsan kimért, ridegségbe bújó nő egyetlen pillanat alatt hevesen képes beleszeretni az ezredesbe. Mácsai Pál Versinyine nagyra nőt, mélázó kamaszént sem feleségéhez és két gyermekéhez, sem pedik Másához nem kötődik igazán. Hacsak a titokban ellopott csókokat és a fütttyszonátákat nem számítjuk elköteleződésnek. Természetesen, mint minden őszinte, elemi erejűnek ható fellobbanás itt, a darabban pótcselekvés csupán – az önszántából megtehető valódi, tényleges cselekvés helyett.

Zsigmond Emőke Irinája igazi vehemens, asztalra könnyeden felszökkenő tűzrőlpattantja hihetően kelti bennünk a cselekedni, tenni valóban akaró női emancipáltját – addig és annyiban mindenképp, ahogy egy lánglelkű hit- vagy pártszónok – aki a munkáról és a hasznosságról meg nem szűnően képes megittasodva beszélni. Takács Nóra Diána Olgája megfáradt ősanyaként próbálkozna családot és iskolát nővérként és igazgatóként egyben tartani, azonban belső, megmásíthatatlan bizonyosság híján csak egy heroikus küzdelmek látszatát keltő, de tehetetlen testvér marad – a kiteljesedését meg nem lelő energiabombaként.

…hisz itt, ebben a Bagossy László rendezte Anton Pavlovics műben senki sincs az önmaga számára áhított helyén – leginkább egymást noszogató, lökdöső szimbiózisban élnek egymással és egymás mellett. A három nővér, három bolygója ugyanannak a naprendszernek – amelyben mintha senki és semmi nem tudna az általa vágyott céljához elérni.

Kakofónia ez, a tenni akaró tehetetlenség mindent beleadó, és mindezek dacára mégis semerre sem haladó, egymást túllicitáló kakofóniája. Minden széttart itt, csupán egyetlen, fókuszszerű rendező elv fogja mindezt a széttartás egybe: a metronómot utánzó, ütemszerű zene. Ennek ütemére – mintegy a középontból mindent összetartó dallamra – kering, sodródik itt az előadás minden szereplője, mint megannyi szél szárnyára vett újságlap. Szép, ösztönös példája ennek Gálfi László Csebutikinja, aki orvosként mégis csupán az újságolvasás képességét űzi mesterfokon. Öregedő belefásultja igazi védőruha az alatta megbúvó éleseszű álmodozó számára. Kárálóként, időről-időre körbekotkodácsol a színpadon, hogy: ő már semmihez sem ért, azt is elfelejtette, amit egykoron, egyetemistaként megtanult. Védjegye ennek a rendezésnek és egyben ennek a csehovi sehonnan sehovának is, amelyben mint korhadó, pudvás fakéreg, mállik szét körülöttünk minden, ami egybe is tartozhatna, életerős faként terebélyesedhetne.

De nem. Itt minden pont úgy csoszog és meghalni készül, aztán Olga szárnyai alatt, nyolcvan esztendősen is kivirul, mint a cseléd Anfisza (Pogány Judit). Kizöldell szinte a színes fejkendőjében, ahogy újságolja az Olgától kapott szolgálati lakást, melyben élhet és ahol gondoskodnak róla.

Aztán, mint egy valamire való Anton Pavlovics Csehov darab végén, úgy itt is költöznek – elhagyja a települést az ütegezred. Elmennek a katonák, elmegy ezáltal a Moszkvába költözés karnyújtásnyira került lehetősége is. A katonák bontják ezt a kevéske díszletet. Amely egy mikrofonállvány segedelmével így egy fináléjára készülő revü színpaddá avanzsálhat. Olga piros balon kabátban énekel és minket is buzdít: Élni fogunk…!! Bagossy László nagyon jól együtt és egymás mellett is bugócsigaként elközlekedők halmazává rendeztte e Három nővérnyi, ám mégis egy grundnyi, országnyi sokadalmat. Amelyben mindenki tenni véli a dolgát, ahol – Csebutkin elmondása szerint – huszonnégy esztendeje nem csinálunk semmit, holott a képesítésünk, tanultságunk, ismereteink meglennének a hasznos ténykedéshez.

(Okróber 22.)

Az előadás adatlapja