Home / Megnéztük / “Ezt a műfajt nem könnyű jól csinálni…”
“Ezt a műfajt nem könnyű jól csinálni…”

“Ezt a műfajt nem könnyű jól csinálni…”

A múlt hónap utolsó estéjén mutatták be a Lola Budapesten c. zenés színházi estet a Spinoza Színházban. A két szereplővel, Kádek Henriettel és Széll Attilával még a premier előtt beszélgettünk a kényszerű elválás kínjáról, a zenéhez fűződő  kapcsolatukról és a zene mással nehezen pótolható erejéről…

  • Hogy haladnak az előkészületek a főpróbahéten?
  • Heni: Eddig úgy éreztem, hogy hullámvasúton ülök, most viszont egyre inkább összeállt bennem minden. Látom honnan hova tartok- tartunk.

Én ebbe már szinte beleszülettem. Habár a családban konkrétan senki sem zenélt,  de minden családtagomban ott lüktetett a zene…

  • Attila: Azt hiszem, sok szempontból készen vagyunk az előadással, már ami a munka részét illeti. Természetesen a munka talán legörömtelibb szakasza még ezután következik, amikor a nézővel együtt estéről estére létre kell hoznunk a közös élményt. Ehhez az alapot szerintem megteremtettük. A történethez mindannyiunknak köze van, a dalok és zenék pedig mindenkinek ismerősek – vagy első találkozásra szívbemarkolóak.
  • Mit jelent, s milyen érzéseket vált ki belőletek, ha valahonnan “el kell menni” – kényszerűségből?
  • Attila: Ha az ember kötődik valahová, legyen az egy ország, azon belül egy hely vagy legyen az egy személy, akkor az elválás – pláne egy véglegesnek tűnő – az élet egyik, sőt, talán a legnagyobb fájdalma, szerintem. Ha ez kényszerűségből történik, akkor méginkább az. Személy szerint nagyon meg tudok szeretni valamit, valakit -akár rövid idő alatt is – és ilyenkor a válás, továbblépés mindig nagyon nehéz. De ez sajnos sokszor elkerülhetetlen. A történetünk főszereplője ráadásul származása miatt kénytelen elhagyni hazáját…

fotó: Véner Orsolyafotó: Véner Orsolya

  • Heni: Mindenképp fájdalmas. Amikor ragaszkodsz és el kell menni, el kell szakadni… Bármilyen kényszer ezt csak tovább erősíti.
  • Játszottatok már esetleg korábban is hasonló karaktereke
  • Heni: ….. ha Sally a Cabaret-ból ilyen, akkor igen.
  • Attila: Hasonló karaktert, aki egy revütársulattal járta a világot, talán egyszer, szintén egy zenés előadásban. A mostani figura annyiban más, hogy nem maga a színház fontos – inkább kettejük szerelme, szenvedélyes viszonya, ami össze köti a férfit Lolával, aki új életet kezdett egy ismeretlen, távoli kontinensen, ami persze nem megy könnyen. Itt találkozik Max-al– aki szintén magyar – akivel rövid, de annál intenzívebb viszonyuk mély nyomot hagy benne. És az, hogy egy színpadon játszhatnak csak emeli a kapcsolatuk amplitúdóját…

Végigvezetnek egy olyan emberi történeten, amin, ha akarunk nevetünk, mert nem lehet mást tenni és olykor görcsbe is rándul a gyomrunk – mert a zene és a történet úgy találkoznak, mintha maga az élet produkálta volna.

  • Hogy érzitek, egy ilyen történetben a zene mennyiben és miben tudja árnyalni a történetet?
  • Attila: A zene mindig megemel és felnagyít, ahogyan az érzelmeinket és az érzékeinket is felkorbácsolja. Az estén elhangzó dalok – köszönhetően Heninek és Robinak (a rendező: Vörös Róbert –szerk.) – úgy és akkor szólalnak meg, ahogyan és amikor kell. Végigvezetnek egy olyan emberi történeten, amin, ha akarunk nevetünk, mert nem lehet mást tenni és olykor görcsbe is rándul a gyomrunk – mert a zene és a történet úgy találkoznak, mintha maga  az élet produkálta volna. Az pedig, tudjuk, hihetetlen meglepetésekre képes. Vörös Robi, az est rendezője zsigerileg érzi – tudja a zene, a zenés színház titkát, erejét és szerintem ez az erő ebben az estében abszolút jelen van.

fotó: Véner Orsolyafotó: Véner Orsolya

  • Heni: Azt gondolom, a zene azt tudja, amire a próza már képtelen. Olyan érzeteket, belső képeket hoz, amelyeket mással lehetetlen előidézni.
  • Egyébként a szereptől elvonatkoztatva: melyikőtöknek mit jelent a zene a színpadon és azon kívűl?
  • Heni: Én ebbe már szinte beleszülettem. Habár a családban konkrétan senki sem zenélt, de minden családtagomban ott lüktetett a zene. Sík Olga néni növendékeként, az ő módszerével és az ő kérésére tanítok közel 20 éve hangképzést.

Azt gondolom, a zene azt tudja, amire a próza már képtelen. Olyan érzeteket, belső képeket hoz, amelyeket mással lehetetlen előidézni.

  • Attila: Imádom a zenét – szinte minden formáját. Az ember elemi része, ahogy a mindennapjainké is, így vagy úgy.  A színpadon is folyton jelen van, bár sokszor talán nem használják elég pontosan. Ám az, hogy mindenki szereti, használja színházban és megpróbál fogást találni rajta, az biztos. Kikerülhetetlen, hiszen más dimenziókat nyit meg.
  • Mit gondoltok: a zenés előadások varázsáról, illetve arról, hogy az ilyen produkciók bizonyos színházba járó közönség számára mégis “hátrébb” kerül?

fotó: Véner Orsolyafotó: Véner Orsolya

  • Attila: A zenés színház szerintem nagyon fontos, hiszen olyat tud adni az embernek a dallamokon és zene nyelvén keresztül, amit más nem. Nem könnyű jól csinálni, mert a zene műfajának formáihoz nagy felkészültség, érzékenység és sok tudás kell – szóval nem egyszerű.
  • Heni: Számomra a varázslatot nem feltétlenül ez határozza meg, ám mindenképpen megsokszorozza.
  • Milyen a terveitek vannak az évadra ezt követően?

A zenés színház szerintem nagyon fontos, hiszen olyat tud adni az embernek a dallamokon és zene nyelvén keresztül, amit más nem. Nem könnyű jól csinálni, mert a zene műfajának formáihoz nagy felkészültség, érzékenység és sok tudás kell…

  • Attila: Lesz még két- három bemutatóm az évadban. Zenés most csak ez az egy – amit remélem, hogy ugyanúgy fog szeretni a közönség, ahogyan mi szeretjük. Annyit talán mondhatok, hogy nagyon élménygazdag estében lesz része annak, aki megnézi.
  • Heni: Rengeteg megvalósításra váró ötletem van. Például tavasszal a Rózsavölgyi Szalonban mutatjuk be V . Kulcsár Ildikó : 3 szótag című zenés, rendhagyó színházi estjét, a darabban Hirtling István a partnerem és Czeizel Gábor rendez majd minket.

Az előadás ajánlója

Csatádi Gábor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top