„A mese bevon és megismerésre ösztönöz...”

Szombaton délelőtt egy bábelőadást láthatunk a Trafó Klubban. A Sündör és Niru című könyv írójával és a színpadi adaptáció készítőjével, Borbáth Péterrel és Bodor Pannával beszélgettünk a történet születéséről, a mesék működési mechanizmusairól és erejéről…

A Sündör és Niru világa annak idején hogyan született meg benned ?

Péter: Évekkel ezelőtt volt egy zajgyűjtő-figurám, az ő működéséről írtam néhány „felnőtt” szöveget. Aztán volt egy zenekarunk, nekik írtam egy zajmesét, szintén ezzel a zajgyűjtővel. Akkor már megvolt a szereplő neve, (Niru), viszont ebben a történetben Niru öreg volt, Sündör pedig csak utalás szintjén jelent meg. Mikor a Csimota megkért, hogy írjak Sündörrel és Niruval újabb meséket, kezdett kibontakozni a teljes táj, a figurák mozgástere, motivációja, előbukkantak az új szereplők (először Bocskoján és Mirminyó, majd fokozatosan a többiek). Ahogy a szereplők egymással kapcsolatba kerültek, nekem már csak azt a folyamatot kellett rögzítenem, ami történik.

Egy mese színpadra vitelénél –az európai kultúrkörben legalábbis- figyelembe kell venni a klasszikus mesedramaturgiát, mert mindenki nagyon határozott és pontos dolgokat vár el, legyen az gyerek, vagy felnőtt. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy ezt minden ponton kötelező követni, sőt, de mindenképpen tudatosan érdemes kezelni.

Hogyan született meg, kinek a felkérésére a történet dramatizálása?

Panna: Varsányi Péter végzős bábrendező hallgató felhívott egy este azzal, hogy talált egy nagyon jó anyagot, és szeretné, ha én adaptálnám. Így kezdődött a közös munka.

fotó: Oszvald György

Mi inspirálta a névadásokat?

Péter: A hangzás (Sündör), néhol tájszavak (Mirminyó), indiai nevek (Niru) vagy maja szavak (Zazil), földrajzi elnevezések (Tivonul Buffogó) és az egyik unokahúgom fantázia haverja (Bocskoján). Ezek a nevek aztán ott keringtek, megtalálták valamelyik szereplőt és az írás során olyan szorosan összetapadt a név a gazdájával, hogy elképzelhetetlen lett volna más névvel. Bocskoján esetében engedélyt kellett kérnem Annától, aki a név ötletgazdája, mert az ő Bocskojánja kicsi, kedves, manószerű, az én Bocskojánom pedig drabális, sziklaszerű, nagypofájú. Végül megkaptam a névhasználati engedélyt.

Mikor a Csimota megkért, hogy írjak Sündörrel és Niruval újabb meséket, kezdett kibontakozni a teljes táj, a figurák mozgástere, motivációja, előbukkantak az új szereplők. Ahogy a szereplők egymással kapcsolatba kerültek, nekem már csak azt a folyamatot kellett rögzítenem, ami történik.

Miben azonos és miben más egy mesét színpadra vinni, mint egy más szöveget?

Panna: Egy mese színpadra vitelénél –az európai kultúrkörben legalábbis- figyelembe kell venni a klasszikus mesedramaturgiát, mert mindenki nagyon határozott és pontos dolgokat vár el, legyen az gyerek, vagy felnőtt. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy ezt minden ponton kötelező követni, sőt, de mindenképpen tudatosan érdemes kezelni. Mindez kihívás, mert ami egy mesében olvasva izgalmas, az sokszor a színpadon kiszámíthatóvá válik, ezért próbáltuk a hangsúlyt a mi fog történni-ről a hogyan is történik-re helyezni.

Milyen a “viszonyod” a mesékkel? Mi az, ami esetleg sajátos kapcsolódás közted és ezek között a történetek között?

Panna: Egy mesének nem kell minden ponton logikusnak lennie, lehet csapongó, szabad, zubogó – ahogy a mesélés is, simán elfogadjuk, hogy a kislánynak, akinek levágja az anyja a karját, utána csodálatra méltó módon visszanő, ugyanakkor a szokásos „biztonságos” dolgok is megjelennek, és ezt a nagy szabadságot összetartja valami nagy erő. A mesék biztonságos teret nyújtanak arra, hogy magunkon gondolkozzunk, ahogy a jó színház is. Számomra a mesében mindig ott van a mesélő is, és ettől olyan, mintha közvetlenül hozzám szólna.

kép forrása: Bodor Panna

A Sündör és Niru előtt milyen szövegeket írtál korábban? Ez az első próbálkozásod vagy voltak esetleg már korábban is kalandjaid a gyermekirodalommal?

Péter: Elsősorban „felnőtt” prózákat írtam korábban, néha versírásra vetemedtem. Volt még egy darazsas mesetöredékem kb. 15 évvel ezelőtt. De ennyi.

Panna: Az egyetemen volt egy nagyon hasznos bábadaptációs órám Gimesi Dórával, amire írtunk mindig rövid jeleneteket – de ez az első teljes bábadaptációm. Nagyon izgalmas kihívás, hogy írás közben folyamatosan fejben kell tartani az adott technikát, hogy mi áll jól az adott bábnak, és, hogy mi derülhet ki cselekvésből, mi semmiképp.

Ami engem Péter történetében leginkább lenyűgözött, az az, hogy semmilyen utalás nincs arra, hogy hogyan néz ki a két főszereplő. Nem tudjuk mifélék, kifélék, állatok vagy manók, zúzmarák vagy pöffetegek.

Túravezetői és az írói aspektusok hogyan hatnak egymásra?

Péter: A túravezetés során rengeteg olyan tájat látok, ami bevésődik, ülepszik, átalakul bennem, hogy aztán valamilyen formában megjelenjen a leírásban. Egy erős aurájú tájjal már lehet kezdeni valamit, ott elkezd mocorogni egy történet. A Sündör és Niru esetében elgondolok egy történetívet, de leírni csak akkor tudom, ha megjelenik bennem az adott környék, táj, és annak sajátos természetrajza, fizikája. Ugyanez vonatkozik az emberekre: sok emberrel találkozom, utasokkal, helyiekkel, változatos emberi működésekkel, és ezek a típusok így vagy úgy biztos lecsapódnak a figurák kialakulásában.

kép forrása: Borbáth Péter

Egy szövevényes, képzelet gazdag szöveg számára milyen többletet tud adni a színpadra állítás?

Panna: Ami engem Péter történetében leginkább lenyűgözött, az az, hogy semmilyen utalás nincs arra, hogy hogyan néz ki a két főszereplő. Nem tudjuk mifélék, kifélék, állatok vagy manók, zúzmarák vagy pöffetegek. Mindenki teljesen szabadon, maga képzelheti el őket. Ez világos volt, hogy nem megőrizhető, hiszen Sündör és Niru nálunk báb formájában testet ölt a bábszínészek (Főglein Fruzsina, Hannus Zoltán, Tóth Mátyás) segítségével. Így a Péter által létrehozott világból kiindulva szabadon próbáltam elképzelni ott az életet, éltetve és tovább bővítve azt.

Gyakran vannak esetleg más gyerekdarab munkáid is?

Panna: Legutóbbi munkámban Varga Krisztina fizikai-koreográfus rendezővel indiai meséket adaptáltunk a színpadra az FAQ Társulattal, ami megtekinthető a Mu Színház műsorán. Ezt azonban nem nevezném gyerekdarabnak, mind a formanyelv, mind a tartalom miatt inkább felnőtteknek ajánlom. Jelenleg Angliában vagyok öt hónapos szakmai gyakorlaton a Big Brum Theatre In Education Company-nál, de közben két rövid Lázár Ervin meséből új bábadaptációmat írom, amit Nagy Petra fog előadni a Győri Vaskakas Bábszínházba látogató gyerekeknek.

A túravezetés során rengeteg olyan tájat, látok, ami bevésődik, ülepszik, átalakul bennem, hogy aztán valamilyen formában megjelenjen a leírásban. Egy erős aurájú tájjal már lehet kezdeni valamit, ott elkezd mocorogni egy történet. A Sündör és Niru esetében elgondolok egy történetívet, de leírni csak akkor tudom, ha megjelenik bennem az adott környék, táj, és annak sajátos természetrajza, fizikája. Ugyanez vonatkozik az emberekre: sok emberrel találkozom, utasokkal, helyiekkel, változatos emberi működésekkel, és ezek a típusok így vagy úgy biztos lecsapódnak a figurák kialakulásában.

Hogy érzed, jót tesz egy pózai munkának a színpad 3D-je?

Péter: Ha kész a könyv, ha kikerül a kezem közül, mindenki azt csinál vele, amit akar. Izgulva olvassa, unalmában félredobja, elképzeli a karaktereket teljesen másmilyennek, mint én, vagy pont azt és úgy érti rajta, ahogy én az írás során. Nagyon sok olvasási, befogadási stratégia létezik, mindegyiknek helye van és a szerzőnek erre (szerencsére) már semmi ráhatása. Egy adaptáció esetében azért van némi beleszólási lehetőséged, mondhatsz nemet is. Amikor Varsányi Péterék megkerestek, örültem persze, és tartottam is ettől a kísérlettől egyszerre. Az animáció régóta érdekel, a báb pedig ennek az animálásnak, életre keltésnek az egyik legizgalmasabb, drámai megjelenési formája. A Sündör és Niru tele van tájakkal, agyament találmányokkal, napvadászattal, hogy ebből hogyan lehet színpadképes koncepciót létrehozni, hát erre nagyon kíváncsi voltam! Amikor megkaptam Panna dramatizált szövegét, vettem egy mély levegőt és olvasni kezdtem. Panna megtartotta az eredeti szöveg sajátos, néhol öngerjesztő működését, és élvezhető, pörgős párbeszédeket alakított ki, amiből érthetővé válik a történet, a szereplők karaktere a gyerekközönség számára. Persze voltak áldozatok is: Bocskoján és Mirminyó kihullottak a rostán, ők nem kerültek bele a bábelőadásra, és az egyik kedvenc helyszínem, Ushguli is kimaradt, na de bizonyos részekről le kellett mondani a színpadképesség érdekében, a kimetszett részeket meg majd mindenki elolvashatja a könyvben :). Új mű jött létre, aminek a szerzője már nem Borbáth Péter, hanem Bodor Panna. A színpadi megjelenítés tele van ötletekkel, nagyon tetszett a zajok és a napállatkák megjelenítése a bábverzióban, karizmatikus a zenei világa és a színészek is nagyfokú profizmussal adtak hangot és mozgást a figuráknak. A bábok közül Tivonul Buffogó lett a kedvencem. Fura, skizofrén, egyben felszabadító érzés a saját szerzeményedet színpadon viszontlátni.

fotó: Brozsek Niki

Kinek-kinek mit ad és miért áll közel Sündör és Niru világa?

Péter: Egy olyan közegben lébecolnak, ahol kiélesednek az érzékek, megfoghatóvá válnak olyan apró elemek, amelyek a „valóságban” elsikkadnának. Nagy az írói mozgástér egy ilyen világban, könnyű elveszni a részletek mazsolázásában, figyelni kell, hogy megmaradjon a történeti ív is.

Panna: Sok érzékre ható világ ez, hangokkal, fényekkel, napállatkákkal és zajgyerekekkel, izgalmas kacatokkal, és kalandokkal, miközben Niru felnőtté válik, megtanul a barátja nélkül is boldogulni, és legyőzi a félelmeit, míg Sündör pedig szembesül azzal, hogy bizony van, ami elérhetetlen.

A történetek fontosak, és nem csak ma, ez mindig is így volt. Ezek segítségével érthetjük meg magunkat, és a minket körülvevő világot. Az önmagunkra, és a külvilágra való folyamatos reflektálás pedig az ember mivoltunkból fakadóan folyamatos szükséglet.

Miért fontos szerintetek ma a mese, a fikció?

Péter: A mesék archaikus eszköztárával lehetőség van olyan működésekről, jelenségekről gondolkodni, amiről nehezen lehet hétköznapi vagy tudományos nyelven megszólalni. Bevon és megismerésre ösztönöz, ami jó esetben önismereti irányba is terel.

Panna: A történetek fontosak, és nem csak ma, ez mindig is így volt. Ezek segítségével érthetjük meg magunkat, és a minket körülvevő világot. Az önmagunkra, és a külvilágra való folyamatos reflektálás pedig az ember mivoltunkból fakadóan folyamatos szükséglet.