Home / A függöny mögött / Interjúk / “ A hangot, amit a zsidókkal szemben megengedünk magunknak, kevésszer hallani máshol…”
“ A hangot, amit a zsidókkal szemben megengedünk magunknak, kevésszer hallani máshol…”

“ A hangot, amit a zsidókkal szemben megengedünk magunknak, kevésszer hallani máshol…”

Októberben mutatta  be a Gólem Színház a GóleMese, avagy így ment a rabbi hohmecolni! című gyerekdarabot a Jurányi Inkubátorházban. Borgula Andrással, a Gólem vezetőjével beszélgettünk a darab születéséről, a “zsidó színházról” és a sokszínűség impulzusairól…

  • Az évad elején min dolgoztok a Gólemben?
  • Nálunk már nagyon nincs évad eleje. Schmied Zoli rendezte most a GóleMese, avagy így ment a rabbi hohmecolni! című gyerekdarabot – ami nekünk most új, mert eddig még soha nem csináltunk gyerekelőadást.

A Gólem történet csak keretbe foglalja ezeket a meséket, mert a rabbinak kell mesélnie, hogy a Gólem életre keljen. Ebben az előadásban nagyon sok szép metafora és cselekvés van – ezért van mit mesélni a Gólemnek, és ha a közönség úgy akarja – a Gólem életre kel a végén…

  • Honnan jött az ötlet?
  • Onnan, hogy van egy Szamárfül Projekt nevű társulat – akik régi Atlantiszosok – ahol együtt dolgozott a Schmied Zoli ezekkel a srácokkal. A szamárfüleseknek a gyerekelőadás a specialitásuk – az ő ötletük volt, hogy csináljunk gyerekeknek zsidó mesékről előadást. Budapesten egyre többször megtörténik az, hogy ha valaki zsidó témához nyúl, akkor megtalál minket – de sajnos nagyon sokat vissza kell utasítanunk, mert nincs kapacitásunk. Például, amikor a Dumaszínház akart egy kabarét a zsidókról, akkor ők is hozzánk fordultak és így született tavalyelőtt a Zs-kategória. A Szamárfül társulat is hozzánk fordult és mi gyakorlatilag partnerként, befogadó színházként és szaktanácsadóként is működtünk. Segítettünk kiválasztani azokat a zsidó népmeséket, amikből végül is a darab készült. A Gólem történet csak keretbe foglalja ezeket a meséket, mert a rabbinak kell mesélnie, hogy a Gólem életre keljen. Ebben az előadásban nagyon sok szép metafora és cselekvés van – ezért van mit mesélni a Gólemnek, és ha a közönség úgy akarja – a Gólem életre kel a végén, nagyon szeretem. Ezzel párhuzamosan próbáljuk a Halpern és Johnson című színdarabot, aminek december elején lesz a bemutatója a Centrál Színházban. Ezen kívül a Gólem Színház erősen részt vesz a novemberi Zsidó Filmfesztivál szervezésében is. Nagyon erős rajtot vettünk az évad kezdetén. Minden előadásunkat játsszuk: megy a Szakácskönyv a túlélésért – osztálytermi projekt keretében is, ahol ezer gyerek láthatja -, a Lefitymálva, a Zs-kategória….

fotó: Mihalicz Mátéfotó: Mihalicz Máté

  • A Szakácsköny a túlélésért jól működik osztálytermi előadásként?
  • Csodásan. Úgy döntöttünk, hogy nem adunk föl szinte semmit belőle. A három színésznő – Nagy Mari, Radnay Csilla és Hay Anna – elmegy az osztályterembe és ott körbeülnek a gyerekek – a speciális asztalok nélkül – de ugyanúgy megy az ételosztás és minden más is az előadásból. Megtartottuk az egésznek a gerincét. 45 percre rövidítettük az előadást és utána van egy 45 perces foglalkozás A Haver Alapítvány önkénteseivel. arról, hogy a gyerekeknek, a családjaiknak milyen huszadik századi történeteik vannak. Ezt most éppen ezer diák fogja látni szerte az országban. Most tartunk 660-nál. Most októberben lesz olyan hét, hogy hat Szakácskönyv a túlélésért játszunk majd.
  • Az anyagi finanszírozásotok hogyan alakult az elmúlt évadokban és a mostaniban?

Amennyire hátrány, hogy mi azt mondjuk magunkról: zsidó színház vagyunk – mert emiatt az emberek nagyon könnyen rálegyintenek, hogy akkor ez biztos olyan színház, ahol zsidók játszanak zsidóknak és zsidóul beszélnek – és hát nekem ehhez mi közöm? Viszont, aki látta az előadásokat, az pontosan látja és tudja, hogy ez teljesen másképp van. 

  • Mi nem úgy kezdtünk működni már 10 évvel ezelőtt sem, hogy volt állami támogatás, vagy egy pályázat, amit megnyertünk és akkor azt kell beosztani egy évadra – hanem a nulláról indultunk. Ezért már az elejétől van egy gazdasági modellünk, egy üzleti tervünk, hogy hogyan tud úgy működni a színház állami támogatás nélkül is. Minden támogatás, ami „beesik”, az gyakorlatilag plusz segítség. Évek óta folyamatosan csökken a független színházak támogatása. Volt, hogy a Krétakör 4 vagy 5 milliót kapott és Schilling kettétépte a szerződést. Aztán a következő évadban pedig a Szputnyik mondta azt, hogy ők is feloszlanak. Ez volt az az évad, amikor mi is nulla forint támogatást kaptunk. Mi nem rokkantunk bele, pontosan azért, mert a mi modellünk egy kicsit másképp működik – de ez persze nehéz.
  • Hogyan működik ez a modell?
  • Amennyire hátrány, hogy mi azt mondjuk magunkról: zsidó színház vagyunk – mert emiatt az emberek nagyon könnyen rálegyintenek, hogy akkor ez biztos olyan színház, ahol zsidók játszanak zsidóknak és zsidóul beszélnek – és hát nekem ehhez mi közöm? Viszont, aki látta az előadásokat, az pontosan látja és tudja, hogy ez teljesen másképp van. Az előnye viszont ennek a vállalásnak, hogy rengeteg pályázaton tudunk indulni, ahol zsidó kulturális intézményeket támogatnak – persze nem Magyarországon, mert itt ezt a pályázatokba nem lehet így beleírni – de vannak holland, német, francia, amerikai alapítványok, akik kifejezetten európai zsidó kultúrát támogatnak, náluk pályázunk. A működésünk úgy van fölépítve, hogy minden előadás fenntartja önmagát. Ha a jegyek háromnegyedét eladjuk, akkor az ezekből a jegyekből származó bevétel és a TAO megfinanszírozza a működési költségeket és jó esetben a következő produkciót is. Ehhez az kell, hogy majdnem teltházas előadások legyenek. A policink szerint, ha három előadás ötven százalék alatt teljesít, akkor válságstáb van. Aztán vagy lekerül a darab, vagy lekerül a darab. Nagy lehetőségek nincsenek. Ami néha fájdalmas, mert a jó előadásoknak nem mindig az az ismérvük, hogy rengeteg nézőt hoznak be.

fotó: Mihalicz Mátéfotó: Mihalicz Máté

  • Mely előadások jártak így az elmúlt 2-3 évben?
  • Volt egy Pizza kamikaze című előadásunk, ami öngyilkosokról szólt – szerintem nagyon szórakoztató és humoros, de valahogy nem tudta összerakni a közönség. Aztán volt egy Ha lesz egy férfinak című előadásunk, ami három részből állt. Egy talmudi oldalt beszéltünk meg hárman: Frenák Pál, Visky András és jómagam – egy Tóra tanítóval. Visky írt egy egy felvonásost, Frenák csinált egy 25 perces szólótánc produkciót én pedig a Takátsy Petivel a Katonából és Szilágyi Katával a HOPPartból csináltunk egy rövid improvizációs jelenetet. Így egy este egy talmudi történet három interpretációját láthatták az emberek. Szerintem csodálatosan szép volt. Nagyon szép volt az írt része is, mégis talán 4-6 előadást élt meg. Kész. Nem volt, mit tenni.
  • Ezzel szemben a Zs-kategóriának olyan nagy a nézettsége, hogy a Dumaszínházba kellett vinni a Jurányiból…
  • Igen, szerintem még mindig kuriózumnak számít Magyarországon, hogy mi olyan hangot engedünk meg magunknak a zsidókkal szemben – vagy magunkkal szemben – amit kevésszer hallani máshol – szuper kis előadás lett. Ez egy revű és illik is oda. Mielőtt átmentünk, odavittem a színészeket, hogy nézzék meg, mert itt kiszolgálás lesz, nem csak alatta, hanem előtte is. Ez a dolog hozzá is tesz, mert így egy kicsit huszadik század eleji kávéházi hangulata is van az egésznek. Ha ügyesek a színészek – és szerintem egyre jobban ráéreznek – akkor ezt fölhasználják az előadásban és ki-kiszólnak. A legutóbbi előadása a Zs-kategóriának október 2-ra esett, ami több szempontból is érdekes nap volt. Nem csak a népszavazás miatt, hanem azért is, mert a zsidó újév is épp aznapra esett. Mindezt úgy tudták belekötni a színészek, hogy a nézők tényleg hanyatt estek – imádták. Csodálatos volt, folyamatosan beszéltek hozzájuk és egymással is – interakció volt a színpad és a nézőtér között.

Igen, szerintem minden előadásnak kell kifutás. Tudom, hogy például nagyon sok kritikus külföldön nem a premierre megy, hanem hagyja, hogy megnyugodjanak a színészek, összeálljon az előadás. Az angolszász modellben nem is New Yorkban mutatják be a darabot, hanem először az „ottani” vidéken és mire aztán beér New Yorkba, az már a tizedik előadás – addigra már megvan a ritmusa az előadásnak.

  • Az interaktív részét a Jurányiban tavaly érzékelhetően fokozni lehetett volna még…
  • Igen, szerintem minden előadásnak kell kifutás. Tudom, hogy például nagyon sok kritikus külföldön nem a premierre megy, hanem hagyja, hogy megnyugodjanak a színészek, összeálljon az előadás. Az angolszász modellben nem is New Yorkban mutatják be a darabot, hanem először az „ottani” vidéken és mire aztán beér New Yorkba, az már a tizedik előadás – addigra már megvan a ritmusa az előadásnak.
  • A decemberi premierről mesélnél? Tudom, talán még a próbafolyamat sem kezdődött el?
  • Hosszú próbafolyamat lesz. Már olvasópróba volt ezen a héten. A Halpern és Johnson egy amerikai színdarab. Az első dolog, ami megjelent róla a magyar sajtóban ­– „a Gólem Színház támogatást kapott az Amerikai Nagykövetségtől és vajon mire fogják a zsidók az amerikaiak pénzét elkölteni?” Ez vicces, hogy fél évvel ezelőtt, hogy a darabot egyáltalán bemutatnák, már mindenféle összeesküvés elméletek gyártódnak… Szóval ez egy kétszereplős színdarab. Trokán Péter és a Székhelyi József játszanak két öreget. Halpernek, a zsidó karakternek temetik a feleségét. A két ember a sír mellett találkozik – ők ketten ezt megelőzően soha nem találkoztak. Trokán egy csokor virággal érkezik a sírhoz, hogy lerója a tiszteletét. Ott és akkor kiderül, hogy ő volt a feleségének az első szerelme és azóta is találkozgatnak. Végigbeszélik az elmúlt ötven évet, a háború utáni időket – a nyugati világ modernkori történelmét. Látjuk ezeket az éveket egy keresztény és egy zsidó szemével. Egymásnak ütközik két világlátás: ki kinek az életét hogyan tette tönkre, lopta el. Elmondhatatlanul jó a két „öreggel” együtt dolgozni. Ők fiatalon együtt játszottak Kecskeméten. Negyven évvel ezelőtti sztorikat mesélnek el. Olyankor nem is szólok bele, hanem hagyom, mert érdekelnek azok a történetek. Csak figyelek, figyelek, aztán amikor vége a sztorinak szólok, hogy térjünk vissza a próbára.

fotó: Mihalicz Mátéfotó: Mihalicz Máté

  • Igen hosszú lesz ez a próbafolyamat. Egyeztetési okai vannak?
  • Nagyon szerettem volna mindkettőjüket. Kifejezetten ők voltak a fejemben, amikor a színdarabot olvastam. Ám csak így lehetett összehozni őket: most van három hetünk próbálni, majd mind a ketten elmennek egy-egy bemutatót tartani különböző helyekre. Utána megint összejövünk és befejezzük a darabot. Még nem csináltam ilyet, de remélem, nem megy az előadás kárára.
  • Te a hosszabb próbafolyamatok híve vagy elég neked öt-hat hét?
  • Nagyon szeretem, ha minél hosszabb a próbafolyamat, persze nálunk van egy „nehezítése” a dolgoknak. Általában a tematika olyan, amit nem feltétlenül ismer minden színész. Miért kellene tudni minden színésznek, hogy mi az a mikve? Minden próbafolyamat előtt csinálok egy „bezsidulást” – így hívjuk. Ami azt jelenti, hogy „zsidót csináljak” belőlük, azért, hogy úgy olvassák újra a szöveget és úgy kezdődjön az alkotás, hogy nem félnek kimondani olyan dolgokat, amikről esetleg azt gondolták, hogy jaj, ez szent, ezzel nem lehet viccelni. Szeretem a hosszú próbafolyamatokat. Szeretem, amikor meg lehet beszélni. Az gondolom, egy idő után a színész, ha eleget foglalkozik a szerepével, akkor sokkal jobban ismeri a karaktert, mint én. Olyan dolgokat tud visszamondani, beletenni, ami nem tőlem jön – ez gazdagítja a darabot. Szeretem a hosszú próbafolyamatot, de ne hidd, hogy egyszer is volt rá lehetőségem.

“Ki vagy te? Honnan jöttél? Melyik osztályba jártál az SZFE-n?” “Kihez jártál? A Mátéhoz vagy a…”- nem tudom kik voltak a rendezői osztály vezetői akkor. Persze nekem is sokat mondott, de nem volt mesterem a Zsámbéki. Ezek a típusú dolgok nehezen megemészthetőek voltak. Az a tematikus színház, amit én akarok csinálni – a zsidó színház – arról mindenki lesajnálóan szólt: „jól van, hát rendes színházat nem biztos, hogy tud, akkor csináljon zsidó színházat”.

  • Most tízéves a Gólem Színház. Visszafelé tekintve: mi az, ami nagyon megérte és mi az, amit nagyon másképp csinálnál? Előre nézve: mik azok a tervek, amiket a jövőben szeretnétek megvalósítani?
  • Visszafelé tekintve: én Tel Avivban tanultam a színházrendezést. Kívülről becsatlakozni a magyar színházi életbe, az majdnem lehetetlen küldetés. Ez egy erősen zárt társaság. Persze lehet, hogy ha őrületes tehetségről tettem volna tanúbizonyságot, akkor talán másképp történt volna. Tudok neked példát mondani – vállalom. Azt gondolom, a rengeteg frusztráció, amit kihallok a Nemzeti Színház igazgatójának a nyilatkozataiból – akit még tehetségesnek is ítélnek vagy ítéltek meg – az nagyon nagymértékben táplálkozik a korábbi mellőzöttségeiből. Hogy ez igaz-e vagy sem – az már más kérdés. A lényeg az, hogy ő így érzi. Ez a frusztráció, ami aztán hatalomvágyat generált. Annak idején nagyon sokan kérdezték: „Ki vagy te? Honnan jöttél? Melyik osztályba jártál az SZFE-n?” „Kihez jártál? A Mátéhoz vagy a…”- nem tudom kik voltak a rendezői osztály vezetői akkor. Persze nekem is sokat mondott, de nem volt mesterem a Zsámbéki. Ezek a típusú dolgok nehezen megemészthetőek voltak. Az a tematikus színház, amit én akarok csinálni – a zsidó színház – arról mindenki lesajnálóan szólt: „jól van, hát rendes színházat nem biztos, hogy tud, akkor csináljon zsidó színházat”.
  • Pedig lehet, hogy csak annyi az egész, hogy nincs hagyománya a tematikus színháznak és a tematikus színházról való gondolkodásnak…
  • A KOMA például – aki a kortárs magyar drámákra esküdött fel – ugyanúgy egyfajta tematikus színházként, színházi társulatként indult, bár az egy színművészeti osztály volt, akik társulattá nőtték ki magukat. Én tematikus színházat szeretnék csinálni. Nagyon megengedtem magamnak az elején, hogy össze-vissza kísérletezzek. A szakma azt gondolja, hogy kísérletezzenek csak a nagyok. Ők már egy csomó mindent megengedhetnek maguknak, mindenfélét csinálhatnak, de amikor fiatal vagy, akkor ne csinálj olyat, mert nem engedheted meg magadnak a bukást.

fotó: Mihalicz Mátéfotó: Mihalicz Máté

  • …. elásod és lesodortatod magad…..
  • Igen, pontosan. És ha mindez nem lett volna elég, még be is zártam magam egy gettóba: zsidó színház. Aztán legyintettek, hogy jól van, akkor ez tényleg nekik szól. Azóta fordult a kocka és már sok helyre hívnak, és sok helyen várják, hogy kopogjak és menjünk és játsszunk ott. A következő tíz évre van egy titkos nagy álmom – mint Süsünek, a sárkánynak – ez pedig az, hogy helyre van szükségünk, állandó helyre, hogy valódi erőt, potenciált tudjunk mutatni. Jelenleg a Jurányiban vagyunk, ami nekünk egy őrületes nagy segítség és nélkülük fogalmam sincs, hogy hol lennénk. Négy helyen játszunk Budapesten: a Jurányiban, a Dumaszínházban, a Kőlevesben és a Centrálban. A nézőink – ami a magyar színházi struktúra egyik nagy problémája – nem tudnak bemenni a Jurányiba és nem tudnak jegyet venni a Zs-kategórára, ahhoz el kell menni a Dumaszínházba. És ha valaki látta a Dumaszínházban a Zs-kategórát és a Lefitymálvára akar jegyet venni, akkor nem tud a Dumaszínház jegypénztárában venni, hanem el kell menni a …. Persze az interneten minden megoldható, de van egy része a közönségnek, akik nem ott vásárolnak, ezért lemorzsolódnak. Van egy középtávú tervünk, hogy következő három, öt évben megalakulhat egy állandó játszóhelye a Gólem Színháznak.

Az emberek nagyon szeretnek skatulyázni: „jaj, baromi jót nevettünk ezen a zsidóskodáson!”. Aztán eljönnek a Szakácskönyvre, aztán azt mondjak: „várjál, hát ezen azért annyit nem nevettem, hanem hirtelen nagyon komoly lett”. Utána jön egy gyerekdarab, ami megint csak valami más. 

  • Eddig is volt egy stabil repertoárja a Gólemnek, de nem lehet, hogy egy állandó játszóhely a kísérletező, alternatív jelleget visszaszorítja majd?
  • Én nagyon „old szkul” rendező vagyok. Engem mindig a történet érdekel. Mikor le kell írnom egy pályázatban, hogy milyen színpadi újítást fogok bemutatni, akkor iszonyatosan nehezemre esik, mert én el szeretném mesélni a történetet – a legjobban, a legszebben elmesélni azt, amit az az írás rejt, és nem gondolkozom színpadi újításokban. Én élből azt gondolom, hogy független színház vagyunk és alternatív, fringe és még nem tudom, mit lehet ránk mondani. De ha valaki eljön egy előadásomra, az simán azt gondolhatná, hogy hát ez egy klasszikus előadás, ami bármelyik kőszínházban is működhetne. Nagyon kevéssé izgat a kísérletezés. Mégis azt gondolom, hogy ha valaki megnéz egy darabot és valami hasonlóra vágyik a következő produkciómban, akkor az meg fog lepődni. Az emberek nagyon szeretnek skatulyázni: „jaj, baromi jót nevettünk ezen a zsidóskodáson!”. Aztán eljönnek a Szakácskönyvre, aztán azt mondjak: „várjál, hát ezen azért annyit nem nevettem, hanem hirtelen nagyon komoly lett”. Utána jön egy gyerekdarab, ami megint csak valami más. Azután jön egy vallásos téma és utána hét kortárs író. Szóval próbálom megvalósítani – több-kevesebb sikerrel – hogy nagyon sokszínűek legyünk és nagyon nehéz legyen bennünket beskatulyázni.

Csatádi Gábor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top