“Ezeket a helyzeteket be kell hozni a színházba”

Most csütörtökön mutatja be a Belvárosi Színházban a Bocs, félrement c. komédiát az Orlai Produkciós Iroda. A darab barátnő-párosával, Járó Zsuzsával és Kovács Patríciával beszélgettünk a chatelés buktatóiról, a darab sajátos kompozíciójáról és a színház vs. virtualitás viszonyáról….

Annak idején melyikötök mikor kezdett el chatelni?

Zsuzsa: Én most sem nagyon szoktam chatelni. Egy ideig voltam a facebookon. Valahogy ezt a műfajt nagyon nem szeretem… Ráadásul volt egy rossz élményem ezzel kapcsolatban. Egy férfiember, akivel éppen együtt voltam, nyitva hagyta a facebook oldalát, megláttam a chatelését és lebukott…

…és a féltékenység zöld szemű szörnye beindult…

Zsuzsa: …igen, abszolút. Egy kicsit hasonló szituáció volt, mint a színdarabban. Ez nekem egy nagyon rossz élményem és azóta sem szeretek fészbukozni, sem chatelni. Sms-t küldeni is nagyon ritkán szoktam. Ha küldök, akkor is nagyon megnézem, hogy mit írok, mert azt érzem, hogy az sms-ben sem tudom úgy kifejezni magam, ahogyan élőszóban szeretném.

Nem szeretem a facebookban, hogy nem a valós képet mutatja az emberekről. Mindenki a legpozitívabb dolgokat rakja ki: azt, hogy mennyire csodálatos az élete, milyen fantasztikus a gyereke és hogy milyen fantasztikusan boldog. Amolyan: “látjátok, hogy megint milyen szépen együtt van a család?” “Látjátok , hogy milyen szépen nyaralunk?” Minden annyira “túl van komponálva”…

Patrícia: Én az ellentéte vagyok a Zsuzsinak. Sokat használom ezt a műfajt – facebookon, messengeren, smsben, emailban, whatsappon, viberen –azaz:mindenhol, szimultán chatelek. Nekem közelebb hozza a világot. Sok külföldi ismerősömmel, Angliába szakadt barátokkal így tudok kapcsolatot tartani, ezáltal olyan, mintha itt lennének a külföldi barátok. És bár van mit fejlődnöm, hogy technikailag jobban ki tudjam használni ezeket az eszközöket, a számítógép, az okostelefon abszolút része az életemnek.

fotó: Takács Attila

Zsuzsa: Nem szeretem a facebookban, hogy nem a valós képet mutatja az emberekről. Mindenki a legpozitívabb dolgokat rakja ki: azt, hogy mennyire csodálatos az élete, milyen fantasztikus a gyereke és hogy milyen fantasztikusan boldog. Amolyan: “látjátok, hogy megint milyen szépen együtt van a család?” “Látjátok, hogy milyen szépen nyaralunk?” Minden annyira “túl van komponálva”…

Milyen lenne az a reális kép önmagunkról?

Zsuzsa: Olyan, mint az élet. Lefotózom, hogy elrontottam a paprikás krumplit. Nem feltétlenül azt, hogy éppen lazacot eszem egy étteremben.

…ezek ugyanúgy lehetnének poénforrások…

Zsuzsa: Biztos vagyok benne.

Patrícia: Abszolút értem, hogy Zsuzsa miről beszél. De ma már egyszerűen egy csomó mindenkivel a kapcsolatot ott tartom vagy amikor nem érek rá híreket olvasni, akkor abból tájékozódom, amit a barátaim felraknak. Egy főpróbahéten ez különösen jó tud lenni.

Olyan, mint az élet.Lefotózom, hogy elrontottam a paprikás krumplit. Nem feltétlenül azt, hogy éppen lazacot eszem egy étteremben.

Zsuzsa: Igen, ezt én is sajnálom, erre tényleg nagyon jó volt…

Hogy találkoztatok ezzel a darabbal?

Patrícia: Tibor (Orlai Tibor – a szerk.) akart egy olyan darabot, amiben lényegében a Máté Gábor- osztály játszik. Azt szerette volna, hogy a Zsuzsi, a Máté, a Kata és én játszunk benne. Illetve Schruff Milán, aki az alattunk lévő Máté Gábor osztályba járt.

Vajon miért?

Zsuzsa: Szokott velünk dolgozni, Ő segít nekünk, hogy minden nyár közepén az AlkalMáté-Truppal lehessenek előadásaink a Jurányiban. Nagyon szereti ezt és szerintem egyszerűen szerette volna, hogy bejöjjünk a Belvárosiba – és kicsit bekússzon ez a fajta szellemiség ide.

fotó: Takács Attila

Patrícia: Nyilván szeretett volna egy fiatal generációt – mindenki nagyjából egyidős. Több darabban is játszom itt, a Belvárosiban. Ez az előadás egy picit kilóg az itteni repertoárból. Szerintem Tibor azt szeretné, hogy jöjjenek be olyanok, akik talán nem jönnének be a színházba. Azaz: a fiatal generációnak azon része, akik azt gondolják, hogy ez a háromfalú szobaszínház őket nem érdekli.

Kinek-kinek milyen a karaktere?

Zsuzsa: Barátnőket játszunk a darabban. Én egy boldogtalan, magányos, kicsit elhízott nőt játszom. Ez a szerep igazából távol áll tőlem, mert ez a figura lényegében egy hekker. Meghekkeli az emberek emailjait, levelezését.

…végül is azt kaptad, amitől oly annyira ódzkodsz…

Zsuzsa: Igen, ezt színészileg kell megoldanom.

Patrícia: Én pedig egy főfoglalkozású feleség vagyok. Aki úgy értelmezi magát, mint valakinek a felesége. Ez elég távol áll tőlem. Ennél autonómabb embernek gondolom magam. A darab szerint egy olyan nő vagyok, aki egyáltalán nem ért a számítógépekhez. A bonyodalom tőlem indul, mert én vagyok az, aki megkap egy olyan mailt, amit nem neki szántak… A Zsuzsa pedig a barátnőm, aki…

Zsuzsa: … aki egy kicsit okozza is ezt a bonyodalmat, mert keveri a kakit rendesen…

A darab elég felszabadultnak hat így. Milyen egy ilyen légkörű darabot próbálni?

Zsuzsa: Nagyon nehéz, mert igazából kevés a kapaszkodó. Pont azért és attól, hogy chatelünk és nincs személyes kontaktus. Nincsenek jelenetek, nincsenek igazi dialógusok és nincsenek egymással semmilyen kontaktálásaink.

Patrícia: Mindenki egyedül ül egy laptoppal…

Zsuzsa: Igen, mindenki egyedül ül a laptopja előtt, ezért borzalmasan nehéz kapcsolatot teremteni, és “átvészelni” így ezt a próbafolyamatot. Onnantól lesz ez majd jó, amikor beülnek a nézők és elkezdenek reagálni – tehát lesz befogadója. Mivel most nem ül szemközt senki – csak a rendező, az asszisztense, a világosítók és a hangosítók, akik már ezerszer hallották – ezért ez nagyon nehéz így. Szóval nagyon várjuk már a nézőket!

Nagyon nehéz, mert igazából kevés a kapaszkodó. Pont azért és attól, hogy chatelünk és nincs személyes kontaktus. Nincsenek jelenetek, nincsenek igazi dialógusok és nincsenek egymással semmilyen kontaktálásaink.

De ha nem jól reagálunk, akkor elszúrjuk a darabot…

Patrícia: Nagyon-nagyon sokat tud az segíteni egy színésznek, ha figyelemmel van iránta a nézőtér…

Zsuzsa: Egy vígjátéknak különben sem árt, ha nevetnek rajta.

Melyikötök milyen színpadi szituációk között érzi jól magát egyébként?

Patrícia: Ez változó. Ha az a kérdés, hogy miben érzem magam a legkomfortosabban, a legnagyobb biztonságban, akkor az leginkább egy klasszikus színdarab. Viszont nagyon szeretem ezeket a szélsőséges dolgokat is, mert ezek jó utazások, fejlődik tőlük az ember. Igazán otthonosan a Várj, míg sötét lesz vagy a Mindent Éváról–ban érzem magam, ezekben a darabokban vannak klasszikus szerepek, melyek héttől tízig tartanak, van ívük. Ez a darab engem, mint utazás érdekel, viszont nem érzem benne annyira komfortosan magam, mint a már említett “klasszikus” darabokban.

Van egyáltalán értelme különbséget tenni “klasszik” és “nem klasszik” darab között?

Zsuzsa: Én nem tudok így különbséget tenni. Nagyon bízok benne és remélem, hogy a Patríciának is meg fog változni a véleménye, ha majd már tényleg bent ülnek a nézők és lesz egy svungja az egésznek – szerintem akkor már majd mindnyájan nagyon jól fogjuk érezni benne magunkat.

fotó: Takács Attila

Igazából akkor fog majd kiderülni az, hogy ez most egy klasszikus előadás vagy sem.

Zsuzsa: …és persze akkor, ha majd már sokszor játsszuk, mert akkor nem fogunk ennyire tartani, félni ettől az egésztől. Játszottam már hasonló stílusú színdarabban – Az arab éjszakában, még az Örkény Színházban. Öten ültünk egymás mellett, folyamatosan kifelé néztünk – tulajdonképpen senkinek senkivel nem volt semmilyen kapcsolata, ahogy most itt is. Borzalmasan para egy helyzet. Minden előadással úgy voltunk, hogy csak ezt éljük túl. Most ennél azért nem érzem ezt. Szerintem szépen be fog majd állni ez az előadás.

Ez a para ott mi miatt lehetett?

Zsuzsa: Attól, hogy nincs kapaszkodó. Ha egy mondat elszáll valakinél, mert elfelejti – a súgó egy ilyen helyzetben, hiába szeretne, nem tud segíteni – akkor egyszerűen borul minden, mint egy dominó. Ott, akkor minden előadáson volt legalább egy ilyen pont.

Azt gondolom, hogy ezeket be kell hozni a színházba, mert a színháznak a dolga, hogy mindig reflektáljon a világra, amiben élünk. De, hogy ne csak nagy szavakat mondjunk, az is biztos, hogy aki eljön megnézni, az utána tutira biztonságosabban fog chatelni.

Ez a két dolog: az internet virtualitása és a színház – hogyan, miben segíti vagy akadályozza, akárcsak a darab témáját nézve, egymást?

Zsuzsa: Itt csak a darab tárgya az internetes közeg: az emailezés, a számítógép – csak ez az, ami a “modern” benne. Egyébként a történet – amin belül mindez zajlik – az lényegében egy teljesen klasszikus, lebukós, félreértéses vígjáték. Azt gondolom, hogy ezt azok is fogják érteni, és szeretni – remélem – akiktől távol áll a chatelés, a laptopozás és ez az egész modern kommunikációs miliő.

Viszont megfordítva is igaz lehet: a chat világa egyben a “színház” világa, még akkor is, ha ez egyébként virtuális közeg?

Patrícia: Azt gondolom, hogy ezeket be kell hozni a színházba, mert a színháznak a dolga, hogy mindig reflektáljon a világra, amiben élünk. De, hogy ne csak nagy szavakat mondjunk, az is biztos, hogy aki eljön megnézni, az utána tutira biztonságosabban fog chatelni.