Home / A függöny mögött / Interjúk / „Ez az előadás könnyedén váltogatja a fenteket és a lenteket – mégsem komolykodik”
„Ez az előadás könnyedén váltogatja a fenteket és a  lenteket – mégsem komolykodik”

„Ez az előadás könnyedén váltogatja a fenteket és a lenteket – mégsem komolykodik”

Jövő hétfőn, november 21-én láthatjuk a Nyíló combok erdején túl c. előadást a Spinoza Színházban. A darab alkotóival, Győrei Zsolttal és Nagy Dániel Viktorral beszélgettünk a Velemi névtelen című kötetről, a pajzánság hasznáról és a színházi nyelv erejéről…

  • Hogyan született a Velemi névtelen versei és levelesládája című kötet?
  • Zsolt: Az első lépés Velemi Névtelennek, ennek az ismeretlen 16. századi költőnek a kitalálása: elsősorban a versei megírása, azután a figura felépítése (életrajz, háttér, barátok,stb…) volt. A fiktív levelek és a róla szóló, az olvasót félrevezető tanulmány ötlete Szabados Tamást, a Syllabux kiadó vezetőjét dicsérik, az ő buzdítására bővítettem velük a könyvet, ami azután 2012 könyvhetére jelent meg. Azután eszembe jutott, hogy jó lenne belőle egy előadást csinálni (több pódium-előadást is szerkesztettem már irodalmi anyagokból) – és megkértem Danit, hogy segítsen. A zenei ötletelésben Daninak egy volt osztálytársa, Wunderlich József is közreműködött.

Egyrészt ott van bennük a gyerekkorból magammal hozott kalandvágy: a kardforgatás, a csaták, ostromok iránti lelkesedés, amihez azután a kamaszkorban hozzáadódott a szerelem, a hódítás izgalma. Másrészt mindig vonzottak a különleges versformák is, és ez a figura alkalmat adott arra, hogy minél több ilyen formában próbáljam ki magam. Mindebből együtt jólesett egy Villon-szerű alakot összegyúrni…

  • Ez a totálisan fiktív anyag mennyire tud dramatizálva, zenésítve működni?
  • Dani: Nincs ez igazából dramatizálva. Inkább arra törekedtünk, hogy a versek és a levelek szépen végigkövessenek egy izgalmas, de egészében mégis átlagosnak nevezhető élettörténetet – egy költő életét, aki a szerelmeiről, a kalandjairól, azután az öregedéséről mesél.

fotó: Mihalicz Mátéfotó: Mihalicz Máté

  • Számodra hol a legkönnyebb fogást találni ezen az anyagon? Van kedvenc részleted például?
  • Dani: Az egészet szeretem, külön kedvenc nincs. Hacsak nem az a rész, amikor a Velemi elcsábítja Nádasdy Tamás országbíró húgát, később meg, amikor épp Nádasdyhoz könyörög, hogy nyomdájában adja ki a verseit, az tudomást szerez erről a régi históriáról, és válogatott szidalmakkal és fenyegetésekkel tele levelet ír válaszul a költőnek. De nemcsak a történet, a figura érdekes, hanem a nyelv is, ahogy mindez megszólal. A szöveg régiesen hat, de nem archaizál, hanem a régies szavakat, fordulatokat nagyon rafináltan úgy illeszti egymáshoz, úgy épít fel belőlük egy világot, hogy az számunkra is érthető és pezsgően izgalmas lesz.
  • Mi volt az, amit ezek által a szövegek által ki szerettél volna írni magadból?
  • Zsolt: Egyrészt ott van bennük a gyerekkorból magammal hozott kalandvágy: a kardforgatás, a csaták, ostromok iránti lelkesedés, amihez azután a kamaszkorban hozzáadódott a szerelem, a hódítás izgalma. Másrészt mindig vonzottak a különleges versformák is, és ez a figura alkalmat adott arra, hogy minél több ilyen formában próbáljam ki magam. Mindebből együtt jólesett egy Villon-szerű alakot összegyúrni, akinek az élete ugyanúgy bővelkedik pajzán kalandokban és harcokban (még ha ez utóbbi nem is túlzottan lelkesíti), mint ahogy a csöndes visszavonultság is kedvére való – azaz meg tud szólalni harsány-vidáman és csöndes-bölcsen is.

Nem akarok semmit újraértelmezni, csupán játszom egy tények körülhatárolta fikcióval. Annyiban közel szeretném persze hozni az olvasóhoz és nézőhöz, hogy a középkorban ne múltat, a kulisszát vegye észre, hanem az akkori jelent: az emberi érzéseket, indulatokat, amelyek akkor is ugyanazok voltak. A megszólalás módja is olyan szeretne lenni, mintha egy 16. századi ember olvasna egy 16. századi könyvet – azaz ne hasson régiesnek, de anakronisztikusnak sem, érthető legyen és élvezhető.

  • A mai életünkhöz képest mennyire párhuzamos az az univerzum, amelyben ez a figura forog?
  • Zsolt: Sok olyan konfliktusba kerül – főleg a törökvész okán – amelynek nehéz megtalálni a mai párhuzamait. De egy hol fordulatokban gazdag, hol nyugodt és szemlélődő élete egy egyszerre izgága és derűs embernek, aki sok ellenséget és sok barátot szerez, s aki ezt az életet elevenen és gazdagon éli – ebben már tetten érhető egyfajta párhuzam, hiába eltérő a díszlet.

fotó: Mihalicz Mátéfotó: Mihalicz Máté

  • Ez egyfajta újraértelmezése is a történelmi múltnak, ahol ezt a figurát mozgatod?
  • Zsolt: Nem akarok semmit újraértelmezni, csupán játszom egy tények körülhatárolta fikcióval. Annyiban közel szeretném persze hozni az olvasóhoz és nézőhöz, hogy a középkorban ne múltat, a kulisszát vegye észre, hanem az akkori jelent: az emberi érzéseket, indulatokat, amelyek akkor is ugyanazok voltak. A megszólalás módja is olyan szeretne lenni, mintha egy 16. századi ember olvasna egy 16. századi könyvet – azaz ne hasson régiesnek, de anakronisztikusnak sem, érthető legyen és élvezhető.

A legkönnyebben megragadható rétege alighanem a szókimondó pajzánság – ez gyorsan hat. Olyankor tud azonban igazán felforrósodni az előadás, amikor a váltásokat – az örömből a szomorúságba – is tudja követni a közönség. Tessék, itt egy életvidám fickó, aki falja nőket, aki Kőszeg ostromában is megtalálja a vicces epizódokat, azután jön a hirtelen, erős hangulatváltás. A sikerült előadásokon felüdíti a nézőt, hogy hirtelen másik irányból is támadunk, és neki is a másik oldalát kell felénk fordítania.

  • Ezzel az archaikussággal, a szöveg leleményeivel hogy boldogulsz, és mennyire képes-e ez jól működni?
  • Dani: Szórakoztatott, amikor először olvastam és ma is, miközben mondom. Nagyon élvezem ezeket a kacifántos mondatokat. De nagyon jelen is kell lenni és odafigyelni a nézőre, hogy felfedezze ezekben a kacifántosságokban a saját örömét, és cinkosunkká legyen.

fotó: Mihalicz Mátéfotó: Mihalicz Máté

  • A nézőknek általában mennyi idő kell, amíg fölveszi a szöveg ritmusát?
  • Dani: Nagyon-nagyon változó – közönsége válogatja. Ezen az előadáson körülbelül ötven ember fér el a nézőtéren. Sok függ attól, hogy ez az ötven ember milyen összetételű, milyen nap van, és mi milyen állapotban vagyunk. Volt már olyan élményünk is ezzel az előadással, hogy a legelejétől iszonyatosan jöttek velünk, és olyan is volt már, hogy nehéz volt áttörni a falat. Az a tapasztalatunk, hogy jó, ha az elején beszélünk pár szót a költőről, mielőtt belecsapnánk az előadásba – kell egy kis átvezetés, hogy a hétköznapokból könnyebben csöppenjünk bele ebbe a furcsaságba.
  • Mi az, ami ebben az előadásban a legkönnyebben megragadhat minket, ami kuriózum?
  • Zsolt: A legkönnyebben megragadható rétege alighanem a szókimondó pajzánság – ez gyorsan hat. Olyankor tud azonban igazán felforrósodni az előadás, amikor a váltásokat – az örömből a szomorúságba – is tudja követni a közönség. Tessék, itt egy életvidám fickó, aki falja nőket, aki Kőszeg ostromában is megtalálja a vicces epizódokat, azután jön a hirtelen, erős hangulatváltás. A sikerült előadásokon felüdíti a nézőt, hogy hirtelen másik irányból is támadunk, és neki is a másik oldalát kell felénk fordítania.

 Nem azért készült az előadás, hogy a régies nyelv létjogosultságát bizonygassuk – a nyelvi stilizálás csak a különlegessége ennek az előadásnak, de úgy tapasztaljuk, hogy hatásos különlegessége. Amikor egyszer középiskolában játszottuk, a diákok elmondták, hogy azért működött nekik a szöveg, néha egészen az elpirulásig, mert bonyolultabb nyelvi utat kell bejárniuk, hogy az erotikus jelentéshez érkezzenek, és ettől lelassul és megelevenedik az élmény…

  • Dani: Ez az előadás azért lehet különleges színfolt a most játszott előadások palettáján, mert egy nagyon-nagyon tartalmas anyagot dolgoz fel. Intellektuálisan igénybe veszi az embert, miközben gyors és markáns hangulati váltásokat kínál hidegből melegbe és a melegből hidegbe. Másrészt a zene is különleges benne. Ezek a dalok kicsit a reneszánsz, kicsit a mai zenék keveredésében, megfoghatatlan stílusban születtek, és egy szál gitárral szólalnak meg. Az egészben van valami nagyon mai, és valami olyan is, ami a gyerekkori álmainkról, történeteinkről szól, amelyekbe jó beleélni magunkat.

fotó: Mihalicz Mátéfotó: Mihalicz Máté

  • Mennyire fontos az, hogy a színházi nyelv meg tudjon újulni archaikus irányba?
  • Zsolt: Nem azért készült az előadás, hogy a régies nyelv létjogosultságát bizonygassuk – a nyelvi stilizálás csak a különlegessége ennek az előadásnak, de úgy tapasztaljuk, hogy hatásos különlegessége. Amikor egyszer középiskolában játszottuk, a diákok elmondták, hogy azért működött nekik a szöveg, néha egészen az elpirulásig, mert bonyolultabb nyelvi utat kell bejárniuk, hogy az erotikus jelentéshez érkezzenek, és ettől lelassul és megelevenedik az élmény – míg ugyanezek az ezerszer hallott, hétköznapi szövegkörnyezetben teljesen semlegessé váltak. A költői formák, a mívesség adta vissza ennek a témának az eredeti hőjét, erejét a számukra.

Ezek a dalok kicsit a reneszánsz, kicsit a mai zenék keveredésében, megfoghatatlan stílusban születtek, és egy szál gitárral szólalnak meg. Az egészben van valami nagyon mai, és valami olyan is, ami a gyerekkori álmainkról, történeteinkről szól, amelyekbe jó beleélni magunkat.

  • Dani: Azért nehéz a dolgunk egy kicsit, mert a közönségnek egy zenés–verses estről gyakran valami nagyon komoly és nehéz jut az eszébe, amivel éppen nem feltétlenül akar találkozni. Ez az előadás könnyedén váltogatja a fenteket és a lenteket, és nem komolykodik; elgondolkodtató és érzelmeket ébresztő szeretne lenni, de ugyanakkor élvezhető és befogadható – és talán színesebb is, mint azt egy verses esttől elvárnánk.

Csatádi Gábor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top