Home / A függöny mögött / Interjúk / “Azt szeretem a színházban, hogy itt egymásra vagyunk utalva”
“Azt szeretem a színházban, hogy itt egymásra vagyunk utalva”

“Azt szeretem a színházban, hogy itt egymásra vagyunk utalva”

Nemrégiben Mészáros Mátéval beszélgettünk a mostani munkáiról, a stúdiós éveiről és a színpadi csapatjátékról…

  • Milyen munkáid vannak ez idő tájt?
  • Most leginkább a Bocs, félrement, amit az Orlai Produkciós Irodánál mutattunk be. Ez egy email darab, ahol emailekben beszélgetnek egymással az emberek, annélkül hogy élőben találkoztak volna egymással. Egyébként pedig játszom az előadásaimat, főleg az Orlainál, a Kamrában a Részegekben, a Budapest Bábszínházban a Kaukázusi krétakört és a Vígszínházban is tartottam már előadást – délutánonként meg szinkronizálok.
  • Most éppen mit?
  • Azt soha nem tudom előre. Akkor tudom meg, amikor kiérek – hacsak nem sorozat, mert olyankor előre szólnak.

Mert megpróbálom mindig úgy alakítani, hogy öröm legyen játszani. Egyébként számomra öröm a színpadon állni, miközben néha nyűg is minden este jászani. Olykor azt érzem, hogy otthon maradnék, viszont amikor esténként elkezdek játszani, akkor már egyformán szeretem és lelkesít mindegyik karakterem…

  • Amolyan meglepetés alapon megy ez akkor?
  • Igen, a szinkron mindig meglepetés. Nem lehet előre készülni, hisz az ember nem kapja meg előre a szöveget, a filmet. Ott tulajdonképpen blattolni kell – azért persze bele lehet ebbe jönni, hisz ott is próbálunk és egyszer-kétszer meg lehet nézni a tekercseket. Apró egységekben szinkronizálunk, így azt a pár mondatot meg lehet nézni többször – ezt lehet maximum “előre készülésnek” nevezni ebben a műfajban.

fotó: Dömölky Dánielfotó: Dömölky Dániel

  • A most futó darabjaid közül melyik az, amelyik leginkább közel áll hozzád?
  • Szerencsésnek mondhatom magam: mindegyiket öröm játszani. Mert megpróbálom mindig úgy alakítani, hogy öröm legyen játszani. Egyébként számomra öröm a színpadon állni, miközben néha nyűg is minden este jászani. Olykor azt érzem, hogy otthon maradnék, viszont amikor esténként elkezdek játszani, akkor már egyformán szeretem és lelkesít mindegyik karakterem, melyeket játszom. Hozzátéve természetesen, hogy a különböző szerepek eltérő nagyságúak, mélységűek és különböző intenzítást is kívánnak. Ám ettől függetlenül nincsen kiemelten szeretett vagy kiemelten nem szeretett előadásom, szerepem.

Talán az egyik lökés az lehetett, amikor nem vettek fel Pécsre a bölcsészkarra, ahová jelentkeztem. Nem tudtam magammal mit kezdeni – igazából nem is tudtam, hogy mit akarok. Feljöttem Pestre az Újszínházba, ahol akkor Székely Gábor volt az igazgató és jelentkeztem a színház akkor induló stúdiójába. 

  • A nézőtérről mindig úgy érezni, mintha Mészáros Máté baromi könnyen idomulna karakterhez és aztán lubickol benne. Ez a főiskola óta meglévő adottságod?
  • Ez nem egy adottság, maximum így látszik. Semmivel sem veszem föl könnyebben a karaktereket, mint más. Ezért sokat kell dolgozni – ha valaki sokat dolgozik és sok energiát belefeccöl egy szerepbe, akkor az kívűlről úgy tűnik, mintha könnyedén menne neki. Nekünk, színészek ez egy feladat: a szerepformálás végére eljussunk arra a szintre, mélységre – hogy az, amit épp játszunk, az úgy hasson, mintha könnyeden menne. Nem hiszem, hogy nekem ehhez több vagy jobb készségem lenne, mint másnak.
  • Milyen munkamódszert követsz a szerepformálásaidban, van valami saját, “tuti” módszered ebben?
  • Mindig meg kell küzdenem a szöveggel, meg kell értenem a darabot, a szerepemet – ez az első. Ehhez ott vannak a kollégák, a rendező, akikkel közösen megpróbáljuk megfejteni ezt. Utána meg kell tanulni a szöveget – na, ez egy keserves folyamat.

barokk03fotó: Takács Attila

  • Mennyire testhezálló feladat ez neked vagy ez mindig változó?
  • Egyre nehezebb, ahogy az ember öregszik nyilván, és egyre több szöveget tanul. Persze elfelejtem azokat, melyek már nem kellenek – de mégiscsak véges kapacitása az agynak. Mostanában érzem azt, hogy néha ez a tanulás dolog egy kicsit nehezebb, bár ezt az ember mindig, minden próbafolyamat elején érzi. Aztán bizonyos szerepek állíthatnak speciális feladat elé: ha énekelni, táncolni kell, akkor az mindig egy plusz. Most például ebben az emailos darabban az a nehézség, a szövegtanulást tekintve, hogy itt nem hagyományos értelemben vett párbeszédek vannak. Azaz a szövegek, nem egymásnak válaszolnak. Valaki küld egy emailt valakinek és a következő szöveget már egy másik ember küldi egy negyediknek – nincsenek összefüggések és hagyományos értelemben vett replikák. Ilyen helyzet most van először az életemben – és nagyon sokat tapasztalok, tanulok belőle.
  • Nálad hogyan alakult annak idején az “én akkor most színész leszek” folyamata?
  • Ezt látod nem is nagyon tudom. Mert ez nálam nem volt egy előre tudatosított valami. Talán az egyik lökés az lehetett, amikor nem vettek fel Pécsre a bölcsészkarra, ahová jelentkeztem. Nem tudtam magammal mit kezdeni – igazából nem is tudtam, hogy mit akarok. Feljöttem Pestre az Újszínházba, ahol akkor Székely Gábor volt az igazgató és jelentkeztem a színház akkor induló stúdiójába. A húgom – aki szintén színésznő – előbb tudta már, hogy színész akar lenni és akkor már járt a Színház és Filmművészeti Egyetemre.

Semmivel sem veszem föl könnyebben a karaktereket , mint más. Ezért sokat kell dolgozni – ha valaki sokat dolgozik és sok energiát belefeccöl egy szerepbe, akkor az kívűlről úgy tűnik, mintha könnyedén menne neki. Nekünk, színészek ez egy feladat: a szerepformálás végére eljussunk arra a szintre, mélységre – hogy az, amit épp játszunk, az úgy hasson, mintha könnyeden menne. 

  • Őt rögtön fölvették az érettségi után, ezért is gondoltam, hogy az jó lesz, ha elmegyek abba a stúdióba. Vagyis csak jóval húszéves korom után láttam színházat belülről és csak ezután döntöttem el, hogy esetleg érdemes lenne vagy kedvem lenne ezt csinálni. Bár azt nem tudtam először, hogy érdemes-e, inkább csak azt, hogy van kedvem ezt csinálni. A főiskolára nem is vettek föl csak harmadszorra, így huszonnégy évesen kezdem el.
  • Az,hogy három évig a főiskola előtt láttál egy színházi közeget belülről, az motivált, elmélyített az elhatározásodban?
  • Örülök annak, hogy így alakult, azaz hogy volt már egyfajta “élményem” a színházzal kapcsolatban, amikor bekerültem a főiskolára. Ez persze lehetett volna hátrány is, de az én esetemben ez inkább előny volt: láttam már belülről színházi közeget – ezért már tudtam, mi fog várni, amikor elvégzem.

kép forrása: port.hukép forrása: port.hu

  • …és azt kaptad nagyjából vissza vagy egészen mást?
  • Nagyjából azt, igen. Nyilván más stúdiósnak lenni és más színésznek, más vidéken színésznek lenni és megint más Budapesten – minden esetre rengeteg új, beléd épülő élmény.
  • Vidéken hol?
  • Persze nagy meglepetés azért ott sem ért – amikor lediplomáztam és elkezdtem játszani, azt kaptam, amit vártam, amire számítottam.

Mindenkinek eljön az életében egyszer: egyedül lenni a színpadon – az egy kihívás. Egy más szempontból kihívás természetesen – de nem ismerem még ezt az élményt. El tudom képzelni, hogy egyszerre jó és nehéz is, ha nincsenek játszótársak, partnerek, akik segíthetnek, akikre rá lehet bízni magad. Mert egy-egy jelenetben sokszor az én poénomat is a partner csinálja meg. Ha monodrámát játszol, akkor mindent neked kell megcsinálni, a szöveg is sokkal több egy monodráma esetében. Ezek mind-mind kihívások – de állnék elébe.

  • A korábbi stúdiós létedből is jöhet az, hogy otthonosabban mozogsz kisebb terekben, “kisebb” előadásokban?
  • Semmi ilyen összefüggés sincs. Ráadásul a Belvárosi lényegesen nagyobb, mint a Kamra és a Vígszínház nagyszínpadán is jól éreztem magam – mindenhol szeretek játszani. Inkább az a kevéssé szerencsés, ha nagyon csak az egyik fajta térben játszik az ember: kevés nézőnek kis helyeken vagy csak nagyszínpadon játszik. Ilyenkor hiányzik a másikfajta élmény is. Most ez épp szerencsésen kiegyenlítődik nálam.
  • Van hozzád közeli vagy közelebb álló karakter?
  • Nincs konkrét elképzelésem arról, hogy milyen karaktereket akarok játszani. Most talán a zenés színház hiányzik az életemből – egyébként nekem teljesen mindegy. Tendenciákat észrevesz az ember a saját életében, azaz hogy épp most mondjuk ugyanolyan szerepeket játszik-e  – az unalmas. Most viszont ezt sem érzem annyira.
  • A Pesti barokkban például legalább két-három karaktert kell nagyon gyors, rövid váltásokkal megoldanod.
  • Igen, ez egy másik típusú helyzet, ami érdekes feladat. Fregoli színésznek lenni. Hála istennek, hogy most ott ez megadatik. Ritkán van egy színész életében, – így az enyémben is – hogy egyszerre több szerepet kelljen játszania.
  • Látszik, hogy téged iszonyatosan inspirál, ha fregoliként, negyedóráról-negyedórára váltanod kell a szerepeidet. 
  • Azt nem tudom, hogy mennyire inspirál vagy sem – de én szeretem ezt is. Még abban az értelemben sincs ezzel semmi bajom, hogy nehezebben próbálnék ilyenkor. Tulajdonképpen, amikor az ember csak egy szerepet játszik, az is sokszor jelenetekre bontódik, vagyis: az a feladat, hogy ezt te összerakd. Hisz amikor kijössz a színpadról, akkor ott valami megszakad. Aztán ha visszamész a színpadra, akár ugyanabba a szerepben vagy egy másikban – majdhogynem mindegy – valami határozott, egyértelmű jelet kell adni, hogy ez most ugyan az ember vagy egy másik. Ebben az értelemben élesen kell fogalmazni, nyilván.

kép forrása: port.hukép forrása: port.hu

  • Szeretsz “pörögni” a színpadon?
  • Az a jó, ha az ember ráérez, hogy mire van szükség. Ha arra van szükség, hogy gyorsnak és gyors reagálásúnak – akkor pörögni kell, ahogy te fogalmaztál – nincs mese.
  • Elképzeljük, amint Mészáros Mátéra osztanak egy monodráma szerepet…
  • Nem tudom, attól, hogy monodráma, attól még lehet pörgős is.

Nincs konkrét elképzelésem arról, hogy milyen karaktereket akarok játszani. Most talán a zenés színház hiányzik az életemből – egyébként nekem teljesen mindegy. Tendenciákat észrevesz az ember a saját életében, azaz hogy épp most mondjuk ugyanolyan szerepeket játszik-e  – az unalmas.

  • Igaz, most elvesztem a klisék és a sablonok közt, elnézésed… Ám az, ha te egymagad uralnád a színpadot, az vajon hogy ízlene?
  • Ízlene az is, biztosan. Lassan itt is lesz az ideje, hogy abba is belekóstoljak. Mindenkinek eljön az életében egyszer: egyedül lenni a színpadon – az egy kihívás. Egy más szempontból kihívás természetesen – de nem ismerem még ezt az élményt. El tudom képzelni, hogy egyszerre jó és nehéz is, ha nincsenek játszótársak, partnerek, akik segíthetnek, akikre rá lehet bízni magad. Mert egy-egy jelenetben sokszor az én poénomat is a partner csinálja meg. Ha monodrámát játszol, akkor mindent neked kell megcsinálni, a szöveg is sokkal több egy monodráma esetében. Ezek mind-mind kihívások – de állnék elébe.
  • Azért az, hogy a színjátszás csapatmunka – ez jön át a szavaidból – az számodra alapélmény, nem?
  • A színházban pont ezt szeretem: alapvetően csapatjáték. A rendezővel és a kollégákkal is. Nyilván azért is választottam ezt, mert lehetne az ember költő és akkor egyedül dolgozik, mert verset nem szoktak ketten írni – én szeretem azt, hogy itt egymásra vagyunk utalva.

Csatádi Gábor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top