Home / Megnéztük / A lüktetésben születettek
A lüktetésben születettek

A lüktetésben születettek

Avagy mondhatnánk: a pulzálásban és a pulzálásból élők. A hazánkban először járt amerikai származású Meg Stuart és táncosai a Trafóban most a kortárs tánc egy teljesen új dimenzióját mutatták meg nekünk. A német és a belga táncélet elmaradhatatlan koreográfusa a Violet c. produkció – a repetitív és a mindig megújulni kész mozdulatsorokból építkező előadásával szokatlan, intellektuális és inspiráló közeget teremtett a közönségének.

Az öt táncos: Marcio Kerbert Canaarro, Varina Canto Vila, Renan Martins de Olivieira, Kotomi Nishiwaki és Roger Sala Reyner sorfalat állnak a játéktér mélyén, velünk szemközt. Állnak, várnak, néznek, figyelnek. Hosszú tizmásodpercek telnek el így, és nem történik semmi. Ám már ez a nemtörténés is akció. Olyan, amely máris pozicionál és elhelyez. Minden esetre jelzi: teljesen más elvárásoknak akar és fog megfelelni ez az előadás, mint amit egy kortárs tánc darabtól várhatánk – ámbár a kortárs tánc eleve minden előzetes várakozásnukkal bármikor könnyedén szembemehet. Ám most ez a Violet nem csupán szembemegy, hanem teljesen új értelmezési lehetőségeket is ad ehhez a “kortárs” viszonyrendszerhez.

fotó: Te Tine Declerckfotó: Te Tine Declerck

Persze ez a “nemtörténés” is csak viszonylagos, mert a tér szélén Brendan Dougherty zeneszerzőként és e zene élő előadójaként, dobszettjével körbevetten már elkezdte az atmoszféra teremtést zenéjével. Az ütős és elektronikus hangok egységes, már-már vágható, masszív közeggé állnak össze – melyhez utat kell találni nézőnek és táncosnak egyaránt. Finom, lépésről-lépésre terjeszkedő világú, eksztázisban születő hangzásvilág eleve kiköveteli a maga terét. Közelférkőzésre, áttörésre hív – ösztönös kapcsolódásra a megértés és a tetszés nyilvánításunk előtt.

Meg Stuart prekoncepciókkal leszámoló és ezáltal a mozdulatot felszabadító elgondolása a kanonikus határára vagy teljesen e határokon túlra helyezi az öt előadó világát. Hisz ebben a “kívűl helyezésben” ott rejlik a szabaddá, a kötöttségektől mentessé tevés intenciója.

A táncosok lassan, az ébredés ritmusában kezdenek a mozdulataikba, mintha önmagukat keresnék, saját határaikat tapogatnák le. Ennek a koreográfiának alapvető élménye is egyben ez a fajt faragmentumjaira, elemeire bontottság, ahol mindenki a maga tengelyének a koncentrkusságában mozog, mozdul el. Bolygóként létezve kezdik betölteni, önmaguk középpontjától elindítva, először saját, majd a Trafó terét. Lassan, fokozatosan pulzálva. Se nem sietve, se nem direkten lassítva. Mintha fogódzókat keresne, ki-ki a táncosok közül ahhoz, hogy ebbe a zenei milliőbe miképp és hogyan tudna bekapcsolódi. Keresés, kutatás, rátalálás. Keresés a térben, a mozdulatok variációiban, a térbeli elmozdulás arányaiban. Nem hatalmas lendülettel, hanem apránként, kis, egymásra építkező mozgásokkal belakva a teret.

fotó: Te Tine Declerckfotó: Te Tine Declerck

Ennek a koreográfiának az önmagát belakó, felfedező lüktetés mellet a másik tartópillére a ritmus. A mozdulatok lassan induló, fokozatos ütemben erősödő intenzitása – az öt táncos gyakran egymástól is eltérő ütemben létezik – ritmusosan követi egymást. Ha tetszik egy Boleró ez, ha nem is háromnegyedes ütemű. Erősödő, gyengülő ritmus adja az egésznek a lüktető, pulzáló ütemet – és egyben ez a hol intenzívebbé és hol elhalóbbá váló ütem adja a ritmusát is e performance-nak. Mindezt úgy, hogy minden általunk előre elgondolgató koncepcióval bátran szembe megy ez a ritmusív és ritmusváltás.

Nyolcvan percnyi egy kapta fa-ság mire, minek és kinek jó, kérdezhetnénk. Belealvást, figyelem vesztést magában hordó. Valóban, ennek a veszélye a Violet-et nézve igen nagy – ha csak az egyik vagy másik “csatornájára” figyelünk az előadásnak. Viszont a zene és a mozgás egymásban és egymásból élő szimbiózisa pont e monotonnak ható, egysíkú közegén épül fel és itt nyít új világokat.

Meg Stuart prekoncepciókkal leszámoló és ezáltal a mozdulatot felszabadító elgondolása a kanonikus határára vagy teljesen e határokon túlra helyezi az öt előadó világát. Hisz ebben a “kívűl helyezésben” ott rejlik a szabaddá, a kötöttségektől mentessé tevés intenciója.

Pörög,forog, nyújt, szökel az egymástól külön életet élő öt táncos koreográfiája. Persze ettől még nem kakofónia, összevisszaság honolt a Trafó nagytermében. Inkább az eddig ismerteknek az alapjain: újrafelfedezés. A direkte monotonnak ható szerkesztéssel mutatni a monotónián túlira, a monotóniát meghaladni kész következőre.

fotó: Te Tine Declerck fotó: Te Tine Declerck

Nyolcvan percnyi egy kapta fa-ság mire, minek és kinek jó, kérdezhetnénk. Belealvást, figyelem vesztést magában hordó. Valóban, ennek a veszélye a Violet-et nézve igen nagy – ha csak az egyik vagy másik “csatornájára” figyelünk az előadásnak. Viszont a zene és a mozgás egymásban és egymásból élő szimbiózisa pont e monotonnak ható, egysíkú közegén épül fel és itt nyít új világokat. A teljesen egyedinek, a saját tengelye körül mozgónak: a ritmus és a pulzálás hatására egybe olvadónak a koherens és közös világát. Boleró ez, amelybe mégsem ununk bele. Mert minden, szándékosan monotonitásnak ható eleme által vezet át egy monotonitáson túli, impulzusokkal telített, egyéni lüktetéssel teli világba.

 

 

 

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Comments are closed.

Scroll To Top